Az aszisz társadalom elkülönülő osztályokra tagozódik, bár ezek között korántsem olyan éles a választóvonal, mint Toronban. Jól megfigyelhető viszont a városi és vidéki lakosság közötti különbség, ami jogok és életmód tekintetében egyaránt megmutatkozik. A népesség legfelső rétegét alkotó nemesség jórészt az obasz katonaréteg, az egykori hódítók leszármazottaiból áll. Körülbelül kétszázezres tömegéből kiemelkedik az öt hercegkapitányi család és a közvetlen környezetükbe tartozó főnemesség, ahová bő hatvan família sorolható. Ők a legnagyobb – akár országrésznyi – birtokok, többtucatnyi vár és mezőváros urai. Összefoglalóan rangosak néven emlegetik őket, és általában bárói címet viselnek. Nem szükségképpen tartományuk urának hűbéresei: birtokaik származhatnak akár a nagykirály, akár valamely szomszédos hercegkapitány adományából. Hagyományosan két csoportba tömörülnek: a Királyi Liga a nagykirály híveit, míg a Függetlenek Ligája a szembeszegülő hercegkapitányokat és csatlósaikat tömöríti. A két liga híveinek tábora az aktuális erőviszonyok függvényében követhetetlen gyorsasággal változik. Egy hercegkapitányi család kihaltával magán- és hivatali birtokaik a legritkább esetben szállnak vissza a nagykirályra, hiszen ez a hatalmi egyensúly felborulásával járna. Az első ilyen kényes helyzetben hívta a szükség életre az úgynevezett Kisligák rendszerét, amely a hercegkapitányok hűbéreseinek és a tartományok más, fontosabb politikai erőinek szövevénye. A ligák állandó küzdelmet vívnak a kedvezőbb pozíciók megszerzéséért, a földért és a befolyásért; és nincsen olyan eszköz, melyet ne vennének igénybe: kérészéletű szövetségek köttetnek közöttük, mindennaposak a perek, titkos paktumok és árulások, amelyek a fennálló helyzet óvatos átrendezését szolgálják. Az öt hercegkapitány már-már szuverén uralkodó módjára kormányozza tartományát, és csak a pillanatnyi politikai helyzettől függ, hogy engedelmeskednek-e a nagykirály akaratának. Még külpolitikailag is önállóak, saját concordiákat kötnek Toronnal, és magánháborúkat viselnek a városállamokban csakúgy, mint egymás ellen. Az évszázadok során számtalan kiváltságot szereztek: joguk van pénzt veretni, területeiken ők intézik a királyi adók beszedését, és ellenőrzést gyakorolnak a regáléjövedelmek egy része fölött is. Az igazságszolgáltatást azonban nem tartják teljesen a kezükben, a végső fórum ma is a királyi táblabíróság. Az obasz törzsekben hajdanán minden harcos egyenrangúnak számított; ez azonban az egységes királyság kialakulása után fokozatosan megszűnt. A legfelsőbb törvényhozó testület ma elvben a Nagy Konzílium, melynek tagjai a nagykirály, a hercegkapitányok, a Baraad-sziget rontásérseke, a vérkelyhesek klánjának feje és a hitvalló egyházak – a gyakorlatban Antoh, Dreina, Tharr és Sogron – legmagasabb rangú helyi képviselői, valamint a szabad királyi városok három követe. Ez a tanács összetétele miatt általában működésképtelen, így a törvényalkotás feladata a nagykirály párthíveiből összeállított szűk testületre, közkeletű nevén az Ötesztendős Tanácsra marad. (Rossz nyelvek szerint e név a tagok szellemi érettségére utal, bár inkább arról lehet szó, hogy a résztvevők öt évnél tovább ritkán élvezik az uralkodó kegyeit.). Az itt elfogadott törvényeket az ifini egyetem magasan képzett jogtudorainak segítségével alkotják meg, így sokkal kimunkáltabbak, mint a hercegkapitányok rendeletei, s ezért gyakran alkalmazzák őket a tartományokban ítélkező bírák is – valamelyest ez is hozzájárul az ország törékeny egységének megőrzéséhez. Az uralkodó akaratának érvényt szerző államapparátusról csak Ifinben és környékén beszélhetünk; általában itt sem a hűséges hivatalnokok, hanem a több-kevesebb gonddal kiválasztott szabadosok dolga a bányák felügyelete vagy az útvámok behajtása. A széttagolt királyság közigazgatását olyan testületek látják el, amelyekre a nagykirálynak szinte semmi rálátása nincsen; igaz ez a bárói kancelláriáktól az egyházak által biztosított hiteleshelyekig. Az ország hat tartománya közül rangban az első a fővárost és az Onporokat magában foglaló Ifin, mely a nagykirály közvetlen fennhatósága alá tartozik. Az ő kék-ezüst sávos zászlaja alatt rengeteg falanxharcos és vizitor szolgál, szövetségesei között tudhatja Tharr papjait és Ifin boszorkánymesteri rendjeit. A nagykirály jövedelmeinek túlnyomó része a kereskedelmi vámokból, az abbitkereskedelemből és a szabad királyi városok hatalmas adóbevételeiből származik. Az aszisz kisnemesség nagy számú, ám helyzete nem túl kedvező. A szinte állandóan dúló belviszályok miatt évről évre számos paraszt válik földönfutóvá, a háborúskodó nagyuraknak viszont szükségük van a vándorló zsoldoscsapattá szerveződött fegyveresekre. A nagykirály és a hercegkapitányok sokukat birtokaikon telepítik le, és időről időre kollektív nemességet adományoznak nekik. Mivel ehhez a legritkább esetben járul hűbérbirtok, utódaik szintén a katonai hivatást választják; belőlük állnak a hírneves falanxok és a könnyűlovasság egységei. Adómentességet csak kevesen élveznek közülük; ez Abasziszban címtől független adomány, ami hajdanán a honfoglaló obaszokat illette meg, ma viszont általában a rangosak és bizonyos egyházak kiváltsága. A parasztság ugyan elvben röghöz kötött, ám mivel ennek ellenőrzése a gyakorlatban lehetetlen, az idők során igen széles közszabad réteg jött létre. A parasztok és a kurtanemesek között számos átmeneti kategória létezik, ilyenek például a hegyi roon és szidif katonafalvak lakói. Bár Abaszisz termékeny földje mindig megadja a napi betevő falatot, háború idején bizony megesik, hogy éhező földművesek kerekednek föl a városok felé, hogy ott leljenek boldogulást. A rabszolgaság nem tilos, de nem is túl gyakori. A törvény szerint a rabszolga is embernek minősül, bár nem örökölhet, és amúgy nem számít jogképes személynek. Ennél nem sokkal jobb a déli határvidéket lakó orkok, az Árnyékjárók törzsének helyzete; vadonban élő társaikat az emberek dúvadaknak tekintik, és szabályos hajtóvadászatokat indítanak ellenük. A parti városokban, főleg Salkban élő orkok viszont – bár hivatalosan nem látják őket szívesen – mint kalózok és orgazdák a városi alvilág tekintélyes figuráivá váltak. Abaszisz lakóira általánosságban nem jellemzőek a faji előítéletek; egy elf vagy törpe bántatlanul járhat-kelhet országukban. Az aszisz városok, főképp a szabad királyi városok – mert jóval korlátozottabb jogú hercegi városok is léteznek – évezredes történelmük során mindvégig nagy szabadságot élveztek, amit a különféle központosítási kísérletek sikertelenül próbálnak felszámolni. Adójukat egy összegben fizetik, éppúgy bíráskodhatnak és szabadon hozhatnak falaikon belül érvényes rendeleteket, mint maguk a hercegkapitányok. A szabadkikötők magisztrátusának befolyása messze túlnyúlik a város határain, a céhmesterek és hajósgazdák gyakran sok ezer aranyról, flották és államok sorsáról döntenek. Érdekeik képviseletére követeket delegálnak a nagykirályi Konzíliumba, akiknek kiválasztása viszont állandó kötélhúzáshoz vezet az egymással is versengő városok között. A lakosok java része azonban polgárjoggal sem rendelkező közrendű, aki nem lehet céhtag a kézműves-testületekben és nem juthat kalmárjogokhoz. Változó, hogy hol mihez kötik ezek megadását, de általában komoly összegeket kérnek érte, és feltétel az öt-, tízévi helyben lakás is. A városlakók jó része a zsúfolt, rozoga nyomornegyedekben tengődik, és alkalmi munkákból él; nem csoda, hogy virágzik a csempészet és a bűnözés. A vidéki birtokosok közül jobbára csak az oligarcháknak, és a nekik közvetlenül alárendelt hűbéreseknek van arra lehetőségük, hogy a nagyvárosokban érdekeltségekhez jutva bekapcsolódjanak a kereskedelembe vagy a kézműiparba.
"A vágynál veszélyesebb dolog alig van nagyuram. Vigyázz nem tudhatod méreg vagy szeretet bújik egy kéz simításában."