A Hetedkor hajnalán, Ryek bukása után kaotikus állapotok uralkodtak a Quiron-tenger déli partján: emberöltőnyi idő alatt apró országocskák váltak nagyhatalommá és tűntek a semmibe; népvándorlások egymást követő hullámai zúdítottak új meg új népeket a majdani Abaszisz területére. A viszonyok a P.sz. V-X. századra valamelyest stabilizálódtak; a keskeny sávban húzódó, laza szövetséget alkotó partvidéki városok és a belső, vegyes lakosságú területeket uraló fejedelemségek – valójában törzsi királyságok – között törékeny egyensúly jött létre. Az utolsó virágkorát élő Godorával fenntartott kapcsolatok, a quironeiai hajózóútvonalak biztosításával fellendülő kereskedelem nemcsak jólétet hozott Ifin, Obrat és Tadzeh kalmárainak, de segítette az új hit, a pyarroni istenek kultuszának elterjedését is. A „kereskedők aranykorának” nevezett időszak Godora összeomlásával ért véget, ami magával rántotta az ifini székhelyű kalmárszövetséget. A belső államok – főleg Razdag, Zardeia és Tikhnan – megnövekedett politikai súlya miatt élesedő ellentétek a XV-XVIII. század között, pusztító belháborúkhoz vezettek: a Nyktalosi-alföld elnéptelenedett, a parti városokat többször is feldúlták és kifosztották. A hadakozó fejedelmek még a ryeki démonidézők örökségét sem haboztak felhasználni: az átok sújtotta Eatirában például százötven évig csak leány gyermekek születtek, fegyverbíró férfi egy sem. Ezekben a vérzivataros időkben szinte az összes hadviselő fél zsoldosként alkalmazta a déli szavannákon és a hegyekben élő törzsek harcosait, akik idővel maguk is történelemformáló erővé léptek elő. Az Onporok völgyeiben élő hegyi obaszok a medence abbitércének és tehetséges hadifőnökeiknek köszönhették, hogy felülkerekedtek a környező törzseken. E puritán, kegyetlenkedésre hajlamos, ám kétségtelenül rátermett zsoldosvezérek egyikét, Hiere Otlokirt – a balkézről való fejedelmi sarjat – választotta társának P.sz. 1729-ben a Harmadik Fekete Lobogó. Hat évvel később, midőn Otlokir a „tengeri menetelésnek” nevezett hadjárat során csapataival Ifinbe vonult a várost uraló kalmárfejedelmek kérésére, a vállalt rendteremtést követően kisvártatva megbízóit is félreállította, majd pedig kezébe vette a város irányítását. P.sz. 1740-ben a partvidék birtokán királlyá koronáztatta magát, újabb két évre rá pedig már nyolc egykori fejedelemség fölött gyakorolt ellenőrzést. A belháborúk nyomán megürült földekre obaszokat telepített, így vonván meg a mai Abaszisz első, vázlatos körvonalait. A zsoldos-királyt öccse, I. Marsidas követte a trónon. A szintén nagy formátumú államférfi nem is annyira az ország gyarapításában, mint inkább megszervezésében jeleskedett: hűbéres államocskák széttagolt rendszere helyett egységes katonai-közigazgatási kerületeket, úgynevezett kapitányságokat hozott létre, melyek élére az obasz törzsi vezetőket és a behódoltatott országok vezető rétegének tagjait helyezte. A megerősödő királyság sorra kebelezte be délebbi szomszédait, és egyre inkább Toron vetélytársaként lépett föl a régióban. A császárság az ellensúlynak szánt, akkor még független Lampryssa támogatásával és a Háromfejű hitének terjesztésével válaszolt: 1897-ben concordiát kényszerített Abasziszra, melyben I. Larad nagykirály bevett vallássá nyilvánította a kyr istenség hitét – sőt, maga is áttért –, és elismerte Toron hegemóniáját a Quiron-tengeren. A toroniak vasmarkában vergődő állam lassanként darabjaira hullott, hadúri zászlaja elveszett egy pusztai hadjárat során. Miután 1991-ben III. Hierével kihalt az Otlokir-ház, gyilkos küzdelem kezdődött az örökségért, amiből – toroni pénzen vett zsoldoshad segítségével – a néhai uralkodó felesége, a sokak által boszorkánynak tartott Eniessa Kersastin került ki győztesen. Mivel trónigényét a nemesség nagyobbik felével nem tudta elfogadtatni, kénytelen volt egy dal Rasis hercegi sarjat maga mellé emelni a trónra, de végül ez sem bizonyult elegendőnek. A vonakodó kapitányokból megalakult a Függetlenek Ligája, melynek tagjai régenst választottak a válság végső megoldásáig. A háború 2040-ben, a királynő meggyilkolása után újult erővel lángolt fel; az új uralkodó, I. Beris dal Rasis Otlokir Toron bábjává lett. Nevében a császárság immár akadálytalanul sújthatott le a szembeszegülőkre; vezéreiket vérpadra küldte, váraikat porig rombolta. Ám a behódoltatott Abaszisz nemhogy hasznot nem hajtott a Toronnak, de iszonyú összegeket emésztett föl a katonai jelenlét fönntartása, ezért a császári csapatok húsz esztendővel később végül távoztak. Az északi nagyhatalom által kreált új uralkodó szintén a dal Rasisok közül került ki, aki látszólagos engedményt tett: onnan kezdve a legerősebb tizenöt kapitányból álló Konzíliummal együtt kormányozta az országot. Amikor száz évvel később ismét felbukkant a Lobogó, titkon egy dul Gardakhoz szegődött, aki a Konzílium tagjaként sikerrel egyengette utódai útját a trón felé. A VI. zászlóháború idején (2245-2253) már I. Abhamaik dul Gardak Otlokir nagykirály bontotta ki Abaszisz fekete hadúri zászlaját, hogy így adja Toron tudtára: segítségére siet, de elvárja, hogy egyenrangú szövetségesként kezeljék. A császárság a hadi helyzet miatt abba is belenyugodott, hogy a szomszédos Lampryssa trónjára a dal Rasisok ültek. Abaszisz igazi nagyhatalomként lépett be a tengeri háborúk korába. A dul Gardak, majd del Triat nagykirályok háttérbe szorították a Konzíliumot és a tartományok urait (akiket ekkortól kezdtek hercegkapitányként emlegetni nemesi címük és betöltött tisztségük után), állandó hadsereget és flottát hoztak létre. Bár dél-quironeiai vetélytársaik – főleg Davares és Antera – miatt fő céljuk, az észak-déli kereskedelem teljes ellenőrzése nem valósulhatott meg, befolyásuk és kapcsolataik kiterjedtek a Quironeia egészére. Fejlődésüket jól példázza, hogy még a Baraad-sziget kereskedőpátriárkái is jónak látták, hogy független szövetségesi státuszban csatlakozzanak Abasziszhoz. Az „aszisz aranykor” végét az udvari élet dekadens kellemkedéseibe és okkult divatjaiba feledkezett del Triatok eltávolítása jelezte. A trónért küzdő ifjabb hercegkapitányi családok, a toraniki dul Jorrigisek és a dul Barragák vetélkedésének hátterében toroni és aszisz boszorkánymesteri rendek, valamint a régi nagy nemzetségek ellentétei álltak. A több évtizedes belháború végére az ország elvesztette a mai Városállamokban fekvő területeinek nagy részét, és mint egységes állam sem állott talpra többé; hadúri zászlaja ismét eltűnt a nyilvánosság elől. Abaszisz területén ekkortól hat tartomány osztozik, noha ezek határai még igen sokszor változtak a következő évszázadokban – általában egymás rovására. Ez idő tájt került a Tengermellék trónjára a bárói rangból fölemelkedett Karnelian-család is. A nyktalosi eredetű dal Khossis-dinasztia jó néhány bomlott elméjű, üldözési mániás vagy nagyzási hóbortban szenvedő uralkodót adott a királyságnak. Regnálásuk alatt ismét megélénkültek a toroni kapcsolatok, és az udvarba is beférkőztek a tengerentúli császárság zsoldjában álló boszorkánymesteri rendek. A küzdelem azonban mégsem egyértelműen Toron javára dőlt el: a XXIX. században a független Abaszisz pártfogóinak kezében tűnt föl a Lobogó. A robbanással fenyegető helyzetet a zászlóőri testület létrehozásával oldották föl, melynek élén névleg a nagykirály áll ugyan, ám állandó és megbízott helyettese egy boszorkánymesteri klán, a Vérkehely Testvériség vezetője. Azt a tényt, hogy a trónon ma ismét dal Rasisok ülnek, lojális krónikaírók isteni csodának, mások legfeljebb ordas nagy szerencsének tartják. P.sz. 3038-ban királyellenes lázadás bontakozott ki az Onporok bércei között egy bizonyos Rahtir Khallidan nevű kurtanemes vezetésével, aki a felkelés második évében – a Di‘Luan orákulumában kapott jóslatra hivatkozva – már Hiere Otlokir egyenes férfiági leszármazottjának mondotta magát; és amikor ostrom nélkül nyíltak meg előtte Ifin kapui, a nép sem kételkedett többé. A dal Khossisok uralma reggeli ködfátyolként foszlott szét, amikor Khallidan állítólagos ősatyjához hasonlóan az Abbitkardot forgatva győzött le egy – külön e célra előkészített – démont Zyrta kazamatáinak mélyén. Rahtir Khallidan XII. Hiere néven lépett trónra, de mivel ágyékából nem sarjadt fiúgyermek, halálával veje, a lampryssai hercegkapitányságot igazgató IV. Dinas dal Rasis Otlokir jutott hatalomra, aki beiktatása után iszonyú vérfürdőt rendezett a túlélő dal Khossisok és támogatóik között – ám néhai apósa vidéki rokonságáról sem feledkezett meg. A királyság 3609-ben felmondta a Toronnal kötött concordiákat, de függetlenségének csak addig örülhetett, amíg Észak a XIII. zászlóháborúval volt elfoglalva. 3618-ban a Ragg-foki ütközetben a toroniak megsemmisítették a híres Abbitflottát, és az Otlokirok kénytelenek voltak visszatérni a császárság védőszárnyai alá. P.sz. 3690-ben Abasziszban éppen súlyos politikai válság van kibontakozóban. A dal Rasis-családból való XV. (Kegyelmes) Hiere Otlokir, a hajlott korú, szadista hajlamait joviális álca mögé rejtő uralkodó sokak szerint alkalmatlan magas tisztsége betöltésére, ezért még a Királyi Liga tagjai közül is sokan várják kiskorú fia, Kaspar trónraléptét. Ha atyja – ne adják az istenek – idő előtt halálozna el, úgy régenst kellene kinevezni, ami hosszú évekre véres hatalmi harcok színterévé változtatná az ifini udvart, de talán még magát az országot is. A délnyugati országrész, a bíbor-fekete zászlós Lampryssa urai a dolamin származású dal Rasisok, akik rokoni kötődésük miatt erős támaszai a koronának. Tartományukban mégsem engedik tevékenykedni a Tharr-hitűeket, jóllehet a fel-felröppenő híresztelések szerint maguk minden színjáték ellenére a Háromfejű elkötelezett hívei. Az északkeleti Nyktalos hercegkapitányait a viszonylag új keletű Amalli-nemzetség adja, akik mindössze háromszáz éve emelkedtek föl a tartományi bárók sorából. Az Amallik az utóbbi évtizedekben többé-kevésbé a nagykirály pártját fogták, habár hűségük ingatag lábakon áll. A hercegkapitányság lakói elkötelezettek Antoh-hitükben, és Ifinben emlékeznek még azokra az időkre, amikor a család belső válságai idején az óarany sellőcímerrel ékes lobogók gazdái egy csapásra hátat fordítottak a Királyi Ligának. A Függetlenek Ligájának vezéralakja a Tengermelléket kormányzó, elkötelezetten pyarronita Calyd Karnelian, aki vérrel és vassal szerezte vissza nevének becsületét, amit atyja a Toronnal kötött concordiákkal kicsiny híján elherdált. A tartomány fontosságát inkább kitűnő fekvésének és vitéz tengerészkatonáinak köszönheti, mintsem területének vagy természeti kincseinek. Zászlaján ezüsthajó úszik smaragd mezőben. A dul Hossadok uralta Toranik a nagy távolságok dacára is a nagykirály biztos támogatójának számít. A család által birtokolt területek kitűnő harcosokat, fegyvermestereket adtak Abaszisznak, és jó pár más tartományokban szolgáló diplomata-boszorkánymester is a sárga-vörös sávos zászlók alatti pusztákat vallja szülőföldjének.
Az északi Rak Narval az egyetlen olyan tartomány, melyet mind a mai napig az I. Marsidas által kinevezett obasz kapitány leszármazottai kormányoznak. A héjacímeres dul Mordak-ház ilyenformán Abaszisz legelőkelőbb nagyúri családja: rangban és tekintélyben annyival magasabban állnak mindenki másnál, hogy azzal már kérkedni is fölösleges. Hosszú fennmaradásukat közmondásos intrikusi tehetségükön és következetes hintapolitikájukon túl annak köszönhetik, hogy soha nem aspiráltak a koronára – más kapitányi családok ugyanis általában megszerezték maguknak Hiere trónusát, majd onnan haltak ki; a dul Mordakok azonban idejében levonták ebből a megfelelő következtetést. A partoktól harminc mérföldre fekvő Baraad-sziget bízvást tekinthető az ország hetedik tartományának, noha státusza eltér a hercegkapitányságoktól. A kis szigeten élő toroni kolónia vezetői az aszisz aranykor derekán, 2646-ban kötötték csónakjukat Abaszisz hajójához, amikor a kalmár-pátriárkák tanácsának választott feje, Tharr rontásérseke államszerződést írt alá XI. Hiere nagykirállyal. A rontásérsek kényes pozíciót tölt be: egyszerre kell megfelelnie a toroni Tharr-egyháznak, a nagykirály igényeinek és saját híveinek, amit azonban rendszerint sikerrel visz véghez. Mainapság az immár nagykorú ám roppant tapasztalatlan VI. (Vaskalapos) Kaspar Otlokir az uralkodó. Intézkedései inkább Toron felé húznak, a hercegkapitányok nem kis bánatára. Azt azonban már nem csak az udvarban suttogják, hogy a kemény kéz nem egészen a trónról, hanem inkább a háttérböl kormányoz. A Zászlóöri testület állandó helyettese a Vérkehely Tesvériség vezetöje azonban mindent megtesz- nem kis sikerrel- hogy a sugdolózókat elhallgatassa.