(Iymer Senton barát)
// Elnézést a hosszú kimaradásért és azért is, hogy nem jeleztem a megfelelő helyen.
A teremben csak azért maradtam, mert Limas és Windefin itt fog keresni, így amikor az őrgróf tudtunkra adta, hogy menni szeretnénk, megkönnyebbültem, pláne akkor, amikor Limas és Windefin is megjelent. A robajról nem tudnak semmit, akkor még nincs közvetlen baj. A szállásunkon lepakoljuk a fegyvereinket, levetjük a fölös ruhákat majd felhívom mindkettejük figyelmét, hogy tegyenek a lehetőségeikhez mérten részletes jelentést, fontos információk birtokában vagyunk, ami a hercegség sorsát is értinti, és könnyen lehet, hogy nem lesz több lehetőségünk rá. Továbbá a lehetőségeinkhez mérten mindenki számoljon el magában az eddigi életével, ki tudja mit hoz a holnap.
Ezután az ágyamra ülök, felveszem a meditációs pózt, egyenletesen, lassan kezdek lélegezni, elmélyülök, igyekszem kikapcsolni a külső ingereket, kiüríteni az elmém. Egy darabig élvezem a szinte tökéletes egyedüllétet - ha valamit, hát a társas magányt és annak szeretetét egészen biztosan meg lehet tanulni egy szerzetben -, majd a tudatom egy mélyebb szintjén megpróbálom visszanyerni az erejét, amit elvesztettünk - elvesztegettünk? - a felderítő útra készülve. Ha a végére értem, kinyitom a szemem és szótlanul figyelem a testvéreket. Ha úgy gondolom, már végezhettek a jelentéstétellel, igyekszem felvenni a kapcsolatot a központban a kapcsolattartó személlyel, majd az alábbiakat közlöm vele:
# Iymer Senton barát vagyok, Boreon őrgróf várából. Az Acélkiméra légió némi ork segédcsapatokkal egynapi járóföldnél közelebb van a várhoz, célja ismeretlen, foglyaink nincsenek. Vezettem feléjük egy sikertelen felderítést. A vár készültsége csapnivaló, készletei szinte nincsenek, védelmi ereje kevés és tapasztalatlan, a túlerő létszámban mintegy hússzoros, a környező falvak kiszolgáltatottak, lényegében elvesztek, a falak állapotát egyelőre nem ellenőriztem. Érdemes lenne a többi végházba vizitort küldeni, amíg nem késő. Van itt rajtunk kívül négy idegen, köztük egy dorani magiszter is, bizonyos Alden Lathrum és egy dartonita, Neidhart. Ha mód van rá, kérem nézzenek utánuk, különösen a dartonitának. Kérem továbbá, hogy mielőbb jelezzenek vissza, ha találnak bármit az Acélkiméra légió harceljárásairól illetve érdemi segédcsapatok nélküli bevetéseiről, ezen bevetések céljairól. Az Acélkiméráról bármi igen fontos és sürgős lenne. #
Miután az elküldött üzenetet a kapcsolattartóhoz eljuttattam és megszakítottam a szellemi összeköttetést, kissé megnyönnyebbülök, kinyitom a szemem, sóhajtok egyet. Valószínűleg a dartonitáról nem találnak semmit, ha foglalkozni fog a központban egyáltalán vele valaki, szerintem elég kis ember ő ott. A doraniról is csak igen-igen nagy szerencsével és sokára várok valamit, arrafelé mégiscsak jobbak a kapcsolatok. De az Acélkiméráról azért jöhetne gyorsan érdemi információ, akár még ma, már csak a fontossága miatt is.
Mint jelenleg teljesen lényegtelen dolog, nézem a sebes kezem, megmozgatom, babrálok vele kissé, majd visszatérek a fontosabb dolgokhoz. Az üzenet elküldése szinte az összes szellemi energiám felemészthette, így igyekszem azt nem sokkal később újból visszanyerni.
A mások iránti kötelesség teljesítése után jön a nehezebb, az elszámolás magammal. Délen hányszor tettem már meg ezt, és sikerült mindannyiszor életben maradnom. Akkoriban többször is láttam mások halálát, így lehet némi képem arról, milyen is lehet, meg könyvekben is olvastam róla, de azért egészen más az, mikor a sajátunkról van szó. Most is az jut ezembe, hogy miért én halnék meg? Hiszen még alig éltem harminc-egynehány nyarat. Ekkor ránézek Windefinre, aki még nagyon fiatal, nemrég lehetett felavatva. Mivel tud egyáltalán elszámolni? Majd Limasra, aki szintén fiatal, de már komolyabb tapasztalatok és tudás áll mögötte, és talán egy nagy jövő előtte, akár egy rendházat is rábíznának olyan húsz esztendő múlva - ha túléli. Nekik kellene meghalni? Vagy a megfelelő időben fog ránk az Öreg Bölcs letekinteni és megsegít, ha valóban nagy szükség lesz rá? Vagy fogok-e egyáltalán én segíteni nekik a túléléshez, ha az életem múlik rajta? Csupa olyan kérdés, amire itt és most adható akármilyen válasz, de az igazság az akkor derül ki, ha majd odáig eljutunk.
Hogy eltereljem a figyelmem, továbbra is szótlanul felkelek az ágyból, előveszem a hátizsákom, majd lassú, komótos, és a lehetőségekhez mérten csendes mozdulatokkal megpróbálom előkeríteni a naplóm, a tintát és a tollat, hogy följegyezzem a napi eseményeket. Közben a kezembe akad a Minerales, de abba csak belelapozok, a szívemhez közelebb áll az Astronometrica, amit hosszan nézegetek, egy-két táblázatot különösen alaposan megvizsgálok. Majd jegyzetelni kezdem: az őrgróf határozatlanságát és lassúságát, a dartonita őrült ötleteit, a sikertelen felderítésünket és Trek segítségét, a többi idegent, a vár elégtelennek tűnő készültségi szintjét, a robajt végül pedig a sikeres jelentéstételt. Megszárítom a tintát, becsukom a könyvet majd a testvérekre nézek. Ha mind a ketten végezhettek, akkor egy rövidre tervezett esti beszélgetést kezdeményezek az alvás előtt:
- Nektek mi a benyomásotok a várról? Az enyémet tudjátok: csapnivaló. A készültség rendkívül gyenge, rengeteg a tapasztalatlan katona, semmi felderítés, az őrgróf határozatlannak tűnik és lassúnak, egyből a falak alá engedte az ellenséget, a készletekről meg lehet némi képünk, ha még a borról sem volt képes gondoskodni.
Megköszönöm a válaszaikat, majd levezetem a közös esti imát.
- Mi urunk! Egy újabb nap áll mögöttünk, amikor a legjobb képességeink szerint próbáltunk a tanításid szerint mind az összegzett tudásnak, mind pedig az embereknek a legnagyobb hasznára válni, habár ez néha igen nehéznek bizonyult. Az elkövetkező napok roppant veszedelmében legjobb tudásunk szerint helytállunk, akkor is, ha az életünkbe kerül. Téged, Öreg Bölcs, pusztán arra kérünk, így, a végső veszedelemben tekints le ránk, és segíts meg bennünket, világosítsd meg a mi és felebarátaink elméjét, mik lennének a leginkább megfelelő cselekedetek, amivel a saját, felebarátaink, rendünk és a Hercegség legnagyopbb javát szolgálhatnánk! Ámen.
Az ima végeztével javaslom, hogy aludjunk, én mindenesetre most valahogy nem akarok enni, ha ők igen, hát rajta, tegyék azt. Lefekvés előtt még előkészítem a sisakom, a láncingem, a kardom és a pajzsom, ha bármi történne, kéznél legyenek. A felső ruhát levéve lefekszem és gyorsan el is alszom egy ilyen fárasztó nap után.
Nem is tudom, hogyan, de valahogy sikerül éjközép körül felébredni és felkapva a legszükségesebb ruhákat, a pajzsom és a kardom, én is lerohanok. Mivel minden bizonnyal én érhettem oda az egyik utolsónak, így alig értem, amit mond, de Trek hangját felismerem és a lényeg eljut hozzám. Hallva Neidhart mormolását, sejtem, miről lehet szó, ez mégiscsak az ő asztala, és amikor a végére ér, csatlakozom én is hozzá:
- Ámen.
Rebecca és Fuhimi javaslatát már eddig is eleve reménytelennek tartottam, a hallottak után pedig egészen biztos vagyok benne. Továbbá úgy gondolom, hogy itt én is és két társam is a tapasztaltabb fegyverforgatók közé tartozunk, szerencsésebbnek tartom, ha inkább a várban maradunk, itt lesz ránk nemsokára igazán szükség.
Várakozom lent, amíg oszlik a tömeg, és közelebb szeretnék jutni a fiúhoz, mégiscsak ő az egyetlen, akit jobban ismerek a várnépből, látni szeretném a holttestet. Egy darabig állok mellette, majd szent jelet rajzolok a homlokára a mutató ujjammal. Látva a sebeit és ismerve a kinti időt, ennyi sebet a kapu közelében, legfeljebb pár óra gyalogúrta kellett kapnia, különben nem jutott volna vissza. Márpedig az ilyen időben szintén csak néhány mérföld. Onnan meg, ha a szél iránya is megfelelő, akár hallani is lehet valamit, ha látni nem is. Miután meggyőződtem róla, hogy gondoskodnak a holttestről, én is felmegyek a szállásunkra. Melegen felöltözöm, a sisakot, a láncinget, a pajzsot és a kardot azért biztos, ami biztos, felvezem/magamhoz veszem, majd kimegyek. A társaimtól nem várom el a csatlakozást, de nem is utasítom vissza. Fel akarom keresni a kaputornyot és azt a tornyot, ahonnan a toroni csapatok általam ismert helyzete a legközelebb van, továbbá egy olyan tornyot, amit először ér a vár tornyai közül a kinti szél. Próbálok velük beszélgetni, mit tapasztaltak, láttak/hallottak-e mozgolódást. Figyelem a katonák kedvét, ha kérik, mondok bátorító szavakat. Megkérem az egyes tornyok parancsnokait, hogy mihelyst a toroni csapatok felvonulását sejtik, mindenképp értesítsenek. Abban a toronyban, ahová először ér a szél, hallgatózom is keveset, bár sok reményt nem fűzök hozzá. Nem baj az, ha tudnak többen is az ittlétemről, látnak, hallanak, így ha oda kerül a sor, talán jobban elfogadnak társnak, lelki támasznak, esetleg felettesnek egy-egy akcióhoz. Meg nekem is lesz némi képem az itteniekről.
A tervem az, hogy a vár alá felvonuló toroni csapatokat megszemlélem, és a mozgásukból, felszerelésükből, málhájukból, akármijükből következtetést tudjak levonni, hogy létezik-e egyáltalán az általam feltételezett támogató mágia, és ha igen, akkor lehetőleg minél többet annak mibenlétéről. Ha pedig semmi, akkor legalább arra tudjak tippelni, hogy hogy sikerült idáig aljutniuk, magukat ellátni, hogyhogy nem fagytak meg, mi a céljuk, ilyesmi.