A sivatag, és aki benne él.

[A Rászil]

Ibara domborzat
Ibara novenyzet

„Homok, és kõtenger mindenfelé, amerre csak a szem ellát…ez lett belõled, Tysson-Lar zöldellõ elf ligetei…hol vagytok már, s hogy válhattatok ilyenné?” …Kérdezhetné mindenki, aki csak épphogy kapizsgálja a történelmi tényt, miszerint egykoron csodálatos erdõség húzódott a mai Taba el Ibara területén. Tanultabbak már jól tudják a szörnyû igazságot, melyen már szinte meg sem lepõdik az, aki elõzõeknél is kimûveltebb a történelem tudományában: bizony évezredes háború tette tönkre a fák életterét.
Egy háború, mely más világból érkezett hódítók háborúja volt, és következményeként a Szépek elf népe hazát vesztett, bár egy részük gyilkos bosszút fogadott, és mind a mai napig ott él a legmélyebb homokdûnék alatt, várva hogy megbüntethesse azokat akik igaz hazájukat jogtalanul lábbal tapodni merik. Egy háború, melynek súlyát most is nyögik a rajta élõk, és nemcsak azért, mert következményei ilyen mostoha hellyé tették a vidéket, hanem azért is mert még koránt sincs vége. Mert léteznek még azok kik elkezdték, s jelenünkben is miattuk szenved, kinek osztályrészül a menekülés jutott, és miattuk örülhet, ki most megtömheti erszényét csengõ érmékkel, vagy hatalma teljében van.
Mert az érzelmeiktõl túlfûtött, lánglelkû de mégis szobortestû, gyönyörû, atletikus, és veszedelmes amunok, vagy ahogy errefelé hívják õket, az Õsi Nép még mindig hadat visel a könyörtelen logikájukról, és félelmetes mentális képességeikrõl hírhedt, de mégis igazságos, és az embereket gyámolító dzsennekkel, kik egészen a közelmúltig a legjelentõsebb pozíciókat töltötték be szerte a sivatagban. Idõvel aztán, elfogyott már az erejük ahhoz, hogy folytassák a harcot, de nem felejtették el az ellentéteiket, csak pihenni tértek, a saját igényeik szerint. Az amundok visszahúzódtak rejtett városaikba, a dzsennek pedig beolvadtak, vezetõi lettek az embereknek.
Utóbbiak cselekedete volt az, ami végérvényesen megváltoztatta az akkor még fiatal emberi faj azon gyermekeit, akiket erre a vidékre vetett a szerencséjük. És bizony azt mondom szerencséjük, mert nincs még egy olyan nép Ynev hátán, mint a dzsadoké. Erõs, sötétbarna vagy fekete hajú, és szemû, közepes növésû, napcserzett bõrû, sivatagban edzett férfiak és nõk. Eszük a legdörzsöltebb kalmárokká teszi õket a kontinensen, kultúrájuk egy öregebb, és bölcsebb faj intellektusából szívhatta magába az embernek is megfelelõ elemeket, tudományban és hit dolgában is olyan gazdagok õk, mint tényleges vagyonban, melyet úgy szeretnek, de nemcsak szeretik, de megkeresni, és mûvelni is tudják, így világhíres ékszerek, parfümök, s mindenféle portéka, köztük hírhedt ajzószerek is kaphatóak errefelé, de bátran rájuk bízzák pénzük kezelését a tehetõs külhoniak is, a busás haszon reményében.
Jól figyeljen hát szavamra az, aki érteni szeretné az itteni emberek logikáját, és életszemléletét, mert ereikben, ha nem is túl nagymértékben, de ott csörgedezik a dzsennek felhígult vérvonala, így a dzsadok egészen más természetûek mint bárki aki idegenbõl jön e tájra. Elsõként tudnod kell, hogy miért is beszélnek az itteniek oly hosszan hogy ha nem figyelsz elfelejted mi volt a mondandójuk közepe, mire befejezik, az elejét meg jobb nem is említeni… Örülj ilyenkor, mert még ha nem is érted teljesen a dolgot, legalább azt jelenti nem néz le téged mint idegent akivel beszélsz. Náluk ugyanis a szóvirágok, hasonlatok, és metaforák használata elengedhetetlen része a beszédnek, s ha mégis kurtán fogalmaznak, akkor azt jelenti nem törõdnek veled igazán. A másik fontos dolog, hogy alkudni muszáj, ha nem teszed, nagyon megszégyenülsz, jobban mintha ostobaságot mondanál, de ráadásul még el is szegényedsz, úgyhogy még a nehéz pénzeszacskóval megáldottaknak is ajánlom, alkudjanak bátran, mert aki nem teszi, az itt ostoba embernek számít. S a pénz, ha már itt tartunk errefelé igenis boldogít, s a helyiek nem restek eszerint élni, sõt megmutatni milyük is van. Mert lehet bárki itt akármelyik emír fia, ha nem dõzsöl gazdagságában, akkor valószínûleg kitagadták, vagy fejére esett kiskorában. A fényûzés kötelezõ, és értik is a módját, még azok is akik nem tartoznak az uralkodó kaszt tagjai közé. Eddig még nem szóltam róla, hogy egészen a közelmúltig három fõ kasztra épült a társadalom, és jól is mûködött, de az újra fellángoló háború miatt ennek is meg kellett változnia. Az uralkodók, és az úton járók kasztja volt a legfelsõ kaszt, védelmezõ istenük pedig Galradzsa, aki irányt mutatott mind a kormányzás, mind pedig a sivatagi utazás buktatói közt lavírozóknak. A harcosok, és tolvajok kasztjának istene Doldzsah, a Dicsõség Ura, kinek hívei merészségükkel, és tetteikkel halhatatlan legendákba írták be nevüket, de segített Õ akkor is, ha a hadzsik karavánokat védtek a nomád törzsek ellen, vagy a bahrada életéért harcolt egy távoli vidék fenevadjával az arénában. A szolgák és kézmûvesek, tehát a köznép védelmezõje Dzsah, ki a kalmárok szerencséjét osztotta híveinek, s védte a családokat, és az egyszerû népek nyugalmát. De a háború, amivel annak idején az erdõ hanyatlása elkezdõdött újabb felvonásához ért, és a régi államok, melyek kiállták a sivatag legvadabb homokviharait, nem mérkõzhetett meg Ahme-Ramunnal, az amundok Ynevre szállt eleven istenével…

Nem volt hát kegyes a történelem a dzsadokhoz, nyakukba hatalmas háborút kaptak, addig messze földön híres virágzó államaik eltûntetk az Õsi Nép katonáink pusztítóharagja miatt. Hol van már napjainkban Abadana csodálatos városa?...Sokan hullottak el, fõleg a legalsó kasztból, s a nép egyre fogyott, a szélrózsa irányába menekült el mindenki akinek elég szerencséje volt. A vereségek sorozata rányomta bélyegét nemcsak a földiek, de az istenek életére is, mert valamit tenni kellett, hiszen a Kékarcú Ahme Ramun ellen nem volt esélye a halandóknak. Dzsah papjai pedig nem értettek a háborúhoz, béke nélkül, és a nép elvándorlásával, de legfõképp a pusztulásával a kultusz gyorsabban hanyatlott, mint bárki gondolta volna. Doldzsah hívei kitartottak, de kevesen voltak, és a háború felõrölte õket, sokan fanatikussá lettek. Galradzsa elvesztette az uralkodókat, hisz a dzsenneket egymás után érte utol a vég, ahogy ellenségeik elõre haladtak....

[A Rászil]

A jóslatok már a P. sz. XXXVII. század derekán figyelmeztettek az elveszett amund nép istenének, Amhe-Ramun-nak hat évezred múltán várható visszatértére. A bosszúszomjas istenség feltételezhetőn a dzsennek elpusztítására, az emberek rabszolgasorba alázására, és bujkáló népe dicsőségének visszaállítására törekszik. A jóslatok 3690-re, a Sötét Együttállás idejére ígérik eljövetelét.
A pyarroni Fehér Páholy és a Krad-lovadrend többször tett kísérletet a Manifesztáció körülményeinek felderítésére, és a jelenség megakadályozására, mindannyiszor sikertelenül -csak a Manifesztációs Háború kitörte után tisztázódott, miként játszotta ki Amhe-Ramun az Ősi Egyezményt.
Pyarron szerint 3690-ben létrejött ugyan a Manifesztáció, de két esztendeig nem hallatott magáról: feltételezhetően népe egységének helyreállításán munkálkodott. A 3692-es év derekán végül, al Abadana határainál amund hordák törtek elő a Mélysivatagból. Felégették a dzsad falvakat, porig rombolták az idegen teplomokat, kardélre hányták vagy rabszolgasorba kényszerítették az embereket: legyőzhetetlenné tette őket Ynevre szállt istenük hatalma. Az év végére elfoglalták a Taba el Ibarát, s megindultak a Kereskedő Hercegségek, Gorvik és a keleti városálamok ellen.

A Manifesztációs Háború nyolcadik hónapjában, a P. sz. 3692 végén Krán és Pyarron kényszerű szövetségre lépett az Ynevre rontó iszonyat ellen. Összehangolták csapataik mozgását, közös rajtaütéseket szerveztek, és egyesítették mágikus erejét a Manifesztáció szakrális hatalmának semlegesítésére.

A szövetségesek hamar rájöttek, hogy az amund hadsereggel nem szállhatnak szembe. Hiába a többszörös túlerő, Amhe-Ramun jelenléte és a papság egységet kovácsol az Ősi Nép között, míg széthúzást ellenfeleikben. Egyetlen esélyt láttak csak, ha elpusztítják mind a huszonhárom Amhe démont, akik a manifesztálódott Isten porhüvelyei. A megoldást tehát adott volt, ám a démonok felkutatása nem könnyű, hisz a mélysivatag belsejébe rejtett piramis-templomokat kellett megtalálni.
Az dzadok közül a Fayumi törzs volt az, akik a legjobban ismerték a sivatagot. E rettegett törzs is kénytelen volt feladni szabad életét és csatlakozni a szövetséghez, hogy túléljék a förtelmet. Ám még ők is csak néhány piramist ismertek, amikről végül kiderült, hogy csak egy tartalmazott Amhe démont. A piramis belsejében Ankhe-thueeth-ok, az amundok hírhedt fali démonai várták a betolakodókat, majd az Amhe papok irányításával az amund harcosok és Kheb-thueeth, szobordémonok vetették magukat a harcba. Súlyos veszteség árán, de sikerült győzelmet aratni.

A homoki elfeket is megpróbálták a szövetség oldalára állni, ám a követek vagy nem találkoztak velük vagy nem tértek vissza. Ezzel egyértelműen kinyilatkozták, hogy még mindig gyűlölettel érzenek minden nép irányában.

Néhány esetben maguk az amundok hozták el egy-egy csata alkalmával a démonjaikat, hogy ezzel is növeljék esélyeiket. Ettől a pár esettől eltekintve csak a templom-piramisok felkutatása maradt. Kráni és pyarroni mágusok segítették a felderítők munkáit és ha találtak egy templomot, akkor sepciálisan képzett csapatokat dobtak át térkapukon és indítottak villám támadást. A csapatok halálozási aránya magas volt, míg a felderítők többsége csupán néhány hónapig bírta.

Az áldozatok meghozták gyümölcsüket és P. sz. 3698 végére, a jelentések szerint 16 Amhe démont sikerült elpusztítani, ami látványosan meggyengítette az amund papság erejét és ellentámadásba lendült a szövetséges haderő. Két év alatt sikerült a dzsad városokat felszabadítani és már csak al Hidema emírsége van ellenséges kezek között. A hírszerzés szerint itt székel, egy újonnan épített piramis város belsejében, az egyik Amhe démon, akinek az ereje felülmúlja az összes eddig ismertekét. Elpusztítására már többször tettek kisérletet, mind kudarcba fúlt.

P. sz. 3700-ra visszatért az élet a dzsad városokba. Látszólag. A háttérben gazdag dzsadok és dzaennek harcolnak az emíri címért, míg az utcákon új és régi céhek kerültek szembe az alvilág uralásáért folytatott harcban. Eddigre Krán többször felrúgta a törékeny szövetséget és végül teljesen visszavonult. Természetesen tanácsadóit itthagyta, hogy a számára megfelelő emíreket támogassák, amit a pyarroni titkosszolgálat nem néz ölbe tett kézzel és ezzel megkezdődött (vagy inkább folytatódott?) egy titkos háború a két nagyhatalom között.

Jelen pillanatban a háborúnak koránt sincs vége. Az amundok ugyan meggyengültek, de a szövetség is kezd a darabjaira hullani és a figyelem már nem a harcok befejezésére irányul, hanem a minél nagyobb hatalom megszerzésére. Az utcákat mindenféle különös szerzetek járják, akikről sosem lehet tudni, hogy honnan jött és milyen praktikát folytat. Lehet, hogy egyszerű kalandor, aki a dicsőség, gazdagság és hírnév reményében jött, vagy Toron boszorkánymestere, akik titkokat kutatnak, esetleg pyarroni fejvadász prédáját üldözve vagy elfeledett ősi faj emberbőrbe bújtatott küldötte, aki a tiltott tartományból származik...