„A Fellegvár egy meredek sziklaormon állt a mély vizû tengeröböl szélén; a kopár lejtõkön csipkézett kõfal kúszott lefelé kacskaringós vonalban, annak a védmûrendszernek a gerince, amely fojtó-fullasztó ölelésbe zárta a hegycsúcs tövében, szélárnyékban meghúzódó várost. Aylarth pillantása végigvándorolt a szürke, esõáztatta házsorokon, az omlatag rakpartokon, a dokkok viharvert, sómarta hajórekeszein, a kikötõ vizén ringó bárkák tépett árbocrengetegén, a városfalakon kívül csoportosuló halászkunyhók elõtt száradó hálók, szákok girbegurba vonalán. Ostoba, megszeppent kiscsibék, gondolta megvetõen, akik a mennydörgés morajától megrettenve húzódnák szülõjük oltalmazó árnyékába, s közben nem veszik észre, hogy a kotlóstyúk rég átharapott nyakkal fekszik az elhagyott tanya szemétdombján, õket pedig egy hasított szembogarú baziliszkuszgyík dédelgeti. A szitáló esõ egybemosta az épületek körvonalait, mintha az egész város egyetlen szürke penészmassza lenne, valami megállíthatatlanul sarjadzó gombatelep, amely az anyaföld mélyére fülledt rothadásból táplálkozik. Az emberek pedig? A meleg mocsokban tenyészõ tetvek és csótányok, csupa oktalan pondró, amely ugyanúgy felfalja a közönséges ganajt, mint saját fajtársainak még rángatózó dögét. Aylarth szánakozva elmosolyodott. Kincses Alidax? Lehet. De a városnak semmi sem jut a kincsbõl, a fénybõl, a ragyogásból; az mind a fölötte trónoló fellegváré, amely márvány timpanonokkal és alabástrom szobordíszekkel palástolja a hófehér falai mögött fortyogó mételyt…
…Különös hely volt ez a boszorkánypalota; a folyosókon néha minden ok nélkül hideg léghuzat kélt, a levegõben megmagyarázhatatlan illatok úsztak, az ember olykor érthetetlen suttogást vélt hallani a következõ sarok mögül. Varázserõ lüktetett a falakban, láthatatlan csápokkal szõtte be az egész fellegvárat, folyondárként rátekeredett a lakóira, és mérhetetlenül lassan, fokról fokra eltompította érzékeiket, elálmosította gondolataikat, kiszipolyozta belõlük az életerõt”.
A Kristálykirálynõ Fellegvára évezredes építmény. Kezdetektõl fogva mágia járja át; különös erezetû falai közt a gyengébbek lassú mámorban sorvadnak el, lelkük úgy apad, mint a sápadt holdvilág. Kevesen képesek ennek az alattomos, asztrális lappangásnak ellenállni; a falak közt fél évente új királyi ágyast avatnak...
