I. Csapat

[Castor de Vinter]

Quator!

Miért, mit szereztél be?

[Quator ar Zaraquer]

Amiket sikerült kölcsönkérnem a taliig:
Alapkönyv
Forgotten Realms könyv
Kard és Ököl "füzet" (nem igazán könyv terjedelmű )


Nava

Ok. Küldöm.

[Navaratna]

Kész a magam előtörije is, pm-ben elküldtem Quator neked, ha összehangoltuk, felteszem ide is, hogy másokkal is összeszőhessük.

[Quator ar Zaraquer]

Nava

Átolvastam az előtöridet. Ma megpróbálom az enyémet hozzá igazítani, aztán átküldöm. (Egyébként szerintem teljesen okés minden, így nyugodtan tedd fel. )

[Navaratna]

Temulin előtörténete:

"Életem a változásokról szól.
Anyám Torm egyik felfedező papját kísérte harcosként Hordaföldre, egy ottani tuigantól fogant meg, Cormyrba már hasasan tért vissza. Gyermekkorom Marsemberben telt, egész fiatalon is már jobban vonzott a gyógyítás világa, mint anyám harcos szelleme. Csak azért nem lettem Ilmater szolgája, mert nagy hatással volt rám anyám Torm pap barátja. Suzailba mentem vele, hogy hivatásában kövessem. Ez volt első változásom.
Kivehettem részem gyógyításban s harcban is, amikor üzenetet kellett eljuttatnom az arabeli önkéntes hadsereg és rendem egy tagjának. Embert és hitet próbáló volt, már benne jártak a városban. Akkor vettem komolyabb kóstolót abból, mily sebezhető is a test s mennyire szívós is, ha kell.
Tilvertonba már a hely sérült mágiája és afféle hírek vittek, különös alakok térnek vissza onnan, ahonnan előtte senki sem.A hír igaz volt, de a visszatérők inkább voltak holtak, mint élők... Kis híja volt, rajta nem vesztettünk, s ha uram égi szolgája nem segít meg, bizony ma én is lélek nélkül járnám azt a vidéket. Kitartásunk, rendythetetlenségünk nagy hírnek számított.
Színesebb, fizetett csapattal mentem, köztük azzal a férfival is, ki később a párommá lett. Ő volt az első, akinek arcában apám népe köszönt vissza. Vágytam ismerni a gyökereimet, s vágytam arra, tudjam, milyen asszonyként is élni. Akkoriban ment férjhez a húgom, ki ugyan féltestvérem volt s apja nem vérszerinti apám, de szerettük egymást. Az ő példája elhintette bennem, éljem meg, milyen nőként szeretni. Így változtam meg másodjára.
Illőn udvarolt, betartotta szokásainkat, mi a jegyességet s házasságot illeti, a gyermekáldás sem váratott magára. Ikerlányoknak adtam életet, de nem sokáig élvezhettem az anyaság örömeit, habár férjem sok utódra vágyott.
Aggasztó hírek nyomán mentem egy vidéki városkába, hol istentelen fajzatok portyáztak. Mint kiderült, aki ott segedelmemre lett volna, a hely neves és ünnepelt hőse, csak káromra volt. A dicsőség zászlaja mögött ő felelt mindenért, s nem csak Torm egyik papjának merte kiadni magát, hanem pénzzel vett meg fontos személyeket. Tetejébe, mint lelepleztük, magát Cyricet imádta. Nagy volt akkor haragom az árulásért, nagy elkeseredésem, mit Torm nevében hazudtak. Vissza kellett állítanom a helyiek hitét rendünkben, megerősíteni a magamét, s nehéz, kemény szívvel tettem akkor jelentést feljebbvalóimnak. Hogy lankadhatott az éberség s tudott ily mélyre szivárogni a hamisság?! Ez volt az egyetlen alkalom, amikor nem szálltam szembe Helm papjainak bíráló szavaival, s mikor mély elégtételt éreztem a bűnös életének kioltásakor.
Megtanított ez az eset arra, ne hódoljak be feltétlen bizalommal a tekintélynek, ne veszítsem el éber ítélőképességemet, mert azt kihasználhatják, és ha lankadni tűnik a hit, akkor kell a legnagyobb kitartás.
Az évi eskümegújításom volt harmadik átváltozásom. Egy évet szántam lelki gyakorlatoknak s családomnak, ekkor lettem második ízben is várandós, s adtam életet újabb ikerpárnak, immár két fiúnak, párom nagy örömére.
E leleplezés nagy port kavart, az udvarig száll, hisz a vétkes korrupciós szálai odáig is elértek, lelepleződtek. Kivételes figyelemben lett részem immár a világi hatalmak részéről is. Felajánlották nekem a bajnoki címet. Egy nap gondolkodási időt kértem, elfogadhatom-e én ezt egyáltalán. Húgom volt az, aki kimondta: tudni kell élvezni is jutalmam gyümölcsét. Igent mondtam hát.
Eztán rendemen kívül már a régensnőt is esküvel szolgálom, állok rendelkezésére, sosem fordítva el orcám Tormtól, ki egy tíznapja homlokon csókolt, mi kissé mássá tette emberi valómat.
Ez volt negyedik, ám nem utolsó átváltozásom.
Hiszen életem a változásokról szól."

[Castor de Vinter]

Ennyi bőven elég, igazatok van igazából ezekből úgyszólván semmi nem lesz érintve a modulban, hiszen egy alkalomra szól, és a konkrét célfeladattal fogtok úgyis foglalkozni.
Ha több alkalmas játékülés lenne akkor persze szerephez jutnának ezek a finomságok, de sajna csak egy játékülés lesz.

[Quator ar Zaraquer]

Nava, ha valamit kifelejtettem szólj!

Chagatai módosított előtörténete:

"A Shou Birodalom mágusai százával idézték meg a különböző elemi síkok harcosait az újra fellángoló shou-tuigan határvillongások idején. Egy kisebb, 5 fős föld-elementál szamuráj különítmény feladatul kapta, hogy derítsék ki mi van Kara-Turtól Nyugatra és van-e potenciális szövetséges arrafelé? A kis csapat utazásai során összetalálkozott a tuigan kereskedők egy békésebb csoportjával, akik a háborúságból kimaradva inkább az Aranyúton át Nyugatra tartottak áruval megrakott karavánjukkal. Az út során óhatatlan volt a keveredés és az egyik nászból született Chagatai is. Felcseperedve pedig atyja tanácsát megfogadva saját útjára lépett. A hagyományokat és az alap kiképzést megkapta az ideút során, de családjától el kellett válnia, hiszen nemzőjét a kötelesség visszaszólította a Shou Birodalom Fala mögé. Néhány év bolyongás és hosszabb-rövidebb megállapodások után jutott Chagatai Cormyrba. Itt egy veszélyesnek ígérkező feladatra külhoni (tehát feláldozható) harcoskat kerestek, akik elkísérik útján Torm fiatal papnőjét Tilvertonba. A kalandot nem mindenki élte túl, de az ifjú szamuráj nemcsak túlélte, hanem közelebbi ismeretségbe került a papnővel is. Chagatainak szüksége volt valakire, aki a helyi szokásokban jártas, míg a papnő félig tuigan származású volt, így érdeklődve fordult eddig nem ismert öröksége megismerése felé. Az ősök tisztelete mellett ekkor ismerte meg és vette fel Torm hitét a fold-genasi. Egyrészt Temulin elbeszélései és meggyőződése hatott Chagatai világnézetére. Másrészt Tormban meglátta apai hagyományainak ideálját, a halálon túl is hűséges harcost. A Temulin és Chagatai közötti kölcsönös megértés először vonzalomba, majd jó egy év múltán eljegyzésbe, majd házasságba torkollott. Bár a gyerekvállalásban nem értettek egyet (a férfi sok kis utánpótlás szamurájt szeretett volna, a nő viszont nem óhajtott búcsút inteni karrierjének a folytonos gyerekvárások közepette), de a sors megoldotta a dilemmájukat. Már elsőre is ikerlányaik születtek. Így mindkettejük “kívánsága” teljesült. Az elkövetkező években még számos közös kalandban öregbítették Cormyr hírnevét, majd végül Chagatai elérte a tapasztalás azon szintjét, mikor apja nyomdokaiba lépve Mester Szamuráj válhatott belőle. Mivel az alapok mindig is megvoltak, így nem volt szükség különösebb ceremóniára, inkább lelki felemelkedést jelentett az új aspektus felismerése, mintsem külsőségeket. Mint felesége Temulin, ő is Cormyrt szolgálta már évek óta, így nem volt kétséges, hogy a Királynak ajánlja kardját és az eddigi érdemei elismeréseként el is fogadta hű vazallusának a külhoni harcost. Ismét néhány “nyugodt” év következett. Temulin másodízben is teherbe esett és talán már nem is olyan meglepő módon ismét ikreket hozott a világra, viszont az Istenek kiegyenlítették az esélyeket, most ikerfiak születtek. Chagatai nagy örömére és megelégedésére, így már biztosan lesz, aki tovább vigye nevét és elemi-/szellemi-örökségét. Talán egyetlen és legmélyebb félelme a lányaihoz kötődik. Pontosabban az egyre gyorsabban cseperedő lányok jövőbeni udvarlóihoz. Még belegondolni se mer, hogy vézna, tejfölösszájú csimaszok ráteszik a mocskos kis mancsaikat az ő Angyalkáira… már előre “feni a katanát” erre az esetre, mint aggódó apa. Jelenleg még ez a veszély pár évvel odébb van. Most a gyerekek anyai nagyanyjuk szárnyai alatt nevelkednek. Végül a nyugodt idilli érának is vége lett. Az élete vége felé közeledő Uralkodó a harcosok számára talán legmagasabb Cormyr-i rangot adományozott a fold-genasinak: Bajnokká avatta feleségével, Temulinnal együtt. Innentől, karrierjük csúcsán, négyszeres gyermekáldással már nem nagyon volt/van mit kívánni. Csak megszolgálni a bizalmat és teljesíteni a kötelességeket az Uralkodó, illetve halála után a Gyermekkirály felé. Természetesen a törvényes rend előírásainak megfelelően, amíg az ifjú uralkodó felcseperedik a Régens-asszony parancsait kell követni a Gyermekkirály érdekében is."

[Martos col Legium]

Hupsz, ezt csak most veszem észre

Küldjetek már be ide egy előzetes statisztikát hogy teljes harci díszben, varázstárgyakkal felszerelve milyenek a harci statsiztikáitok?
(A Képességeket csak akkor számoljátok bele, ha azok permanens és nem eseti módosítókat adnak, pl: fegyverspecializáció.)

Az alábbi formávan:

Kaszt:

KÉ:
TÉ fegyverrel:
VÉ (pajzsal, táppal, ha van):
Sebzés (fegyverrel):

Csak hadd lássam már, hogy elég erősek- e az ellenefelek akiket választottam bizonyos találkozásokban.

Akkor hiánypótló jelleggel

Kaszt: vándor(10)/harcos(2)

KÉ: +8
TÉ közelharc: +14/+14/+9/+9/+4
TÉ távolsági: +20/+15/+10 (30'-on belül)
VÉ (pajzsal, táppal, ha van): 21
Sebzés (hosszúkard/tengerészkard/visszacsapó hosszúíj): 1d8+4/1d6+4/1d8+7

[Martos col Legium]

Na, készen van "Orkvadász" Morn Bukma előtörténetének 1.0-s verziója:

Szüleimet 12 évesen vesztettem el, miközben egy karavánnal keletre tartottunk Völgyvidék felé. A Hullack-erdőben rajtunk ütött egy portyázó ork csapat, ami valószínűleg a Mennydörgés-csúcsokból kószált el eddig, zsákmányt remélve. Az őket üldöző elfek késve érkeztek, s addigra a felnőtteket mind lemészárolták, így - egyedüli gyermekként a karavánból – ott maradtam árván, és hontalanul.Mikor megláttam szüleim brutálisan felszabdalt tetemét, felemeltem apám rúnákkal ékes kardját, és bosszút esküdtem minden egyes ork ellen, akit valaha utamba sodor balsorsa.
Megmentőim, talán kicsit bűntudatuk által hajtva, befogadtak maguk közé, s tanítani kezdtek az erdei élet fortélyaira, a kardforgatás művészetére meg persze nemes nyelvükre. Sokkal gyorsabban fejlődtem, mint a velem „egykorú” elf ifjak, de persze sokkal gyorsabban is öregedtem, így hamarosan tagja lehettem a wyrdáknak. Az elnevezés közösre kicsit nehézkesen fordítható, talán legjobban az „erdő őrzői” kifejezés adja vissza a lényegét.
De szívem mélyén mindig sóvárogtam valami után, egyre többet jártam magányosan utamat, titkon követve és védve az erdőn áthaladókat. S egy idő után észrevettem magamon, hogy az embereket valahogy több vágyakozással követem, azt kívánva, bár lenne hozzá bátorságom, hogy elébük lépjek és csatlakozzam hozzájuk.
Így egy nap hálatelt szívvel bár, de elbúcsúztam elf barátaimtól. Nem vittem magammal egyebet, mint néhány búcsúajándékot, melyek némelyikéről később kiderült, hogy sokkal nagyobb értéket képviselnek, mint a kis legyintéssel kísért „faelnirv”, azaz „semmiség” sejtetni engedte, meg a többi fegyverem között apám kardját az oldalamon, melyet Blödhrennek, vagyis Vérbosszúnak kereszteltem, hogy soha ne feledjem, mi indított el utamon.
Alig hagytam magukra a zárkózott életmódot folytató elfeket, fülembe jutott, hogy valami tuiganok fenyegetik a birodalmat, és egy hatalmas sereget toboroznak, hogy megállítsák a horda előrenyomulását. Ifjonti lelkesedéssel csatlakoztam a sereghez, ahol aztán némi fegyelmet és rendet vertek belém a wyrda harcmodorához képest. A hadjárat során láttam először – s mint később kiderült nem utoljára – Azoun királyt, aki egészen lenyűgözött bátorságával, kitartásával és hősi helytállásával a csatatéren.
A következő években Cormyr sok helyét bejártam, sok emberrel ismerkedtem össze. Olykor harcedzett férfiként sokszor vállaltam kisebb karavánok, utazócsapatok kíséretét, olykor vezetését a vadonban (a Hullack-erdőbe vezető utak mindig külön örömmel töltöttek el). Máskor meg mint független zsoldos a király seregének segítettem be némely küldetésében. Ezek során előfordult, hogy egy-egy olyan emléktárggyal lettem gazdagabb, melyek mágikus tulajdonságaikkal sokszor életmentőnek bizonyultak. Hadd meséljek pár esetet.
Egyszer miután Wyvernvíz közelében egy kis dolgom akadt, amikor összefutottam egy jó kedélyű öreg tengeri medvével, aki a tavon hajózva folyton fitymálta a kis „medencében csónakázó” édesvízi matrózokat. Összebarátkozunk, és elmesélte, hogy Marsemberből Arabelbe tart az unokahúgának menyegzőjére, és igazi tengerészként úgy döntött, hogy hajón teszi meg ezt az utat. Sajnos út közben ránk támadott egy kalózhajó, amit ugyan sikeresen visszavertünk, de az Grim súlyosan megsebesült. Én megtettem minden tőlem telhetőt, hogy segítsek rajta, de rövidesen a sebláz felütötte a fejét, és az állapota rohamosan romlott. Utolsó gondolatai is az unokahúga körül forogtak, és megígértette velem, hogy a neki szánt nászajándékot mindenképpen elviszem neki. Hozzátette, hogy vegyem magamhoz Liddyt, sokat szolgált rövid kardját, az majd vigyáz rám a bajban, és igazolni tudom vele a történetem a „kis Tessy” előtt. Arabelbe érve nem volt nehéz megtalálnom a lakodalmat, s szerét tudtam ejteni annak is, hogy négyszemközt, kíméletesen közöljem Tesselével a szomorú hírt. Végül ő kért meg rá, hogy tartsam meg Liddyt, ha már egyszer az öreg tulajdonképpen rám hagyta.
Az íjamat viszont magam zsákmányoltam, mikor először társultam Temulin és Chagatai párosához. Egy kisvárosba indultak vidékre, s mivel történetesen ismertem egy rövidebb utat, más dolgom meg nemigen akadt, felajánlottam szolgálataimat. Mint útközben kiderült számomra, valami „istentelen fajzatok” ügyét kellett kivizsgálniuk, és miután a magam részéről sohasem kedveltem, ha mindenféle istentelen fajzatok riogatták a jónépet, úgy döntöttem, nemcsak az odajutásban segítem őket, hanem az ügy felgöngyölítésében is. Az ügy viszont sokkal bonyolultabb lett, mint bármelyikünk várta volna, és alaposan kijutott nekünk a jóból, mielőtt pontot tehettünk a végére. A Cyric pap, kit végül legyőztünk, nagy mennyiségű kincset halmozott fel és bár a harcokból derekasan kivettem a részem, a kincs halomból pusztán erre és a hozzá tartozó tegezre tartottam igényt, a rám eső rész maradékát – Temulin gyengéd unszolására – Torm egyházának ajánlottam fel. Később egy tudós ember azt is megmondta, mit jelent az ősi felirat rajta: Vana Chaela, hozzávetőleges fordításban „a holdig fújó szellő”. Hát, ha Selűne-ig nem is hord el, de egyszer kipróbáltam egy tágas mezőn, és majd’ fél mérföldet kellett sétálnom, mire meglett a kilőtt vesszőm.
Mikor az ork és goblin hordák betörésének híre eljutott hozzám, elsők közt ragadtam fegyvert, s szálltam harcba a király oldalán. Bár a hadiszerencse nem pártolt mellénk és számos vereséget szenvedtünk el – többek között fel kellett adnunk Arabel gyönyörű városát –, jómagam azok közé tartoztam, akik mindvégig hűségesek maradtak a királyhoz. Minden bizonnyal ezért tüntetett ki azzal a megtisztelő feladattal, hogy halála esetén – aminek sajnos rövid időn belül szemtanúja lettem –, védjem meg örökösét, a most még csak csecsemőkorú fiát.
Azoun hősi önfeláldozása nagy csapás volt a birodalomra, de a vörös féreg bukása még sokkal jobban letörte a mocskos orkok és goblinok harci kedvét, így sikeresen megfordítottuk a harcok menetét, és sikeresen visszaszorítottuk az ellent több fronton is. Engem személyesen az a szerencse ért, hogy időben hírt kaptam Myrmeen Lhal úrnő terveiről, ezért részt vehettem Arabel városának visszafoglalásában is, kiköszörülve a csorbát, ami elestekor az ország, s jómagam becsületén esett.
Vitézségem elismeréséül a „Király Bajnoka” címet kaptam az Acélhercegnőtől, ami a nagy hírnéven és megbecsülésen túl, melyre a legkevésbé sem vágytam, immáron hivatalosan kötelességemmé tette, mit eddig is annak éreztem: teljesíteni hazám iránti kötelességem, és engedelmeskedni a koronának. Emellett mindenféle jogokat és juttatásokat jelent, bár az effajta magasztos szavakból egyszerű emberként csak annyit szűrtem le, hogy sok-sok aranyat kapok, amit köszönettel vissza is utasítottam, hisz önnönmagamat eddig is remekül el tudtam látni, annak a pénznek meg biztosan van jobb helye is mint az én erszényem.

[Dierol]

Holnap felkerül az én karim előtörténete is ide

[Dierol]

Első teljes vázlat:(ha valami nem jó, szóljatok )

Cormyrban, Suzailban született, városőr családba. Gyermekként számtalan rémálma volt, mely kissé félénkké tette. Átlagos fizikuma és lágy vonásai miatt a könyékbeli erősebb gyerekek rendszeresen verték, már csak azért is mert hagyta magát. Arról ábrándozott, hogy nagy és erős lesz, (mint a bátyja) -nem olyan nyápic mint most - s akkor nem merik majd megverni. De nyolc évesen váratlan fordulat történt: legnagyobb rémületére sikerült egyik sanyargatóját megfagyasztania. Ez természetesen nem maradhatott titokban, otthon mindenki hülledezett, s valahogy meg is változott családja hozzáállása – nem mondták ki, de utána érezhetően tartottak tőle. Nem sokkal később az apja szinte minden vagyonukat feláldozva beiratta a varázslókhoz – taníttatni a gyereket. Hamar kiderült, hogy a könyveket és a magolást nem neki találták ki. Lusta volt, nem szeretett tanulni, helyette mindenféle csínyeken törte a fejét vagy csavargott, s a legelemibb mozdulatokat sem igazán volt hajlandó vagy képes megjegyezni. „Mágikus fogékonysága ugyan van, de legjobb esetben is csak kontár lesz” – jósolták mentorai. Az első évben a mágiaelmélettel, írás/olvasással foglalkoztak, ami még úgy-ahogy ment is neki. A következő évben viszont már hibát hibára halmozott a „gyakorlati” oktatásokon. S a legtöbb vizsgáját nem is tudta teljesíteni elsőre, sőt volt amit hatodjára sem tudott megcsinálni... Különc viselkedésével, és érdektelenségével ismét kivívta kortársai többségének unszimpátiáját, mely másfél év múlva az istálló mögött egy komolyabb összetűzésben csúcsosodott ki. Két idősebb tanuló támadt rá, s ő egy mágikus lövedékkel elriasztotta és megsebesítette az egyiket, aki elejtette a lámást. Sajnos az istállóban a szalma kigyulladt s a lángok gyorsan terjedtek... (Azóta őrködik az új istállóban is védőmágia...) A többiek gyors távoztukban még fogadkoztak, hogy jelentik az illegális mágiahasználatot, s kicsapatják az iskolából. Megijedvén a várható megrovástól - elszökött. Nem sokkal később eszébe jutott, hogy apja minden pénzét erre áldozta, s ő ezt is elrontotta. Nem mert haza se menni így inkább a várost elhagyva bolyongani kezdett a környéken. Pár napra rá egy Lila/bíbor lovaggal találkozott az egyik fogadónál, s besírta magát a kíséretébe, azt hazudván, hogy árva, s apród szeretne lenni. A lovag hamar rájött, hogy a gyerekből soha nem lesz jó kengyelfutó, de nem volt szíve otthagyni valahol egyedül a gyereket, pláne mikor egy pap szólt neki, hogy a gyerek fogékony a mágiára. Két hét múlva azért szerét ejtette egy látogatásnak egyik öreg ismerősénél, hogy otthagyja egy időre. Az öreg Marsember egyik befolyásos nemese, s a társasági élet egyik színfoltja, emellett mágus is. A gyerek emlékeztette saját fiatalságára, így szolgájának fogadta, s mikor kedve támadt, tanítgatta a misztikus ismeretek alapjaira. Fél év alatt azért rájött, hogy a gyerek hazudott neki, mert a szállingózó hírek hozzá is eljutottak holmi vásott tanítvány által felgyújtott istállóról Suzailban, aki azóta sincs meg. Utána is járt az eseményeknek, s a gyanúja beigazolódott pártfogoltja kilétét illetően. Ezután pennát ragadva levelet küldött az apjának, hogy a fiú nála van, s szolgájának fogadta. A gyermek lassanként elkezdte megtanulni mindazt, mit egy szolgálónak tudnia kell. A háznép befogadta a mindig nagy tettekről ábrándozó gyereket, bár egy-egy csínye miatt időnként jól elkalapálták, pláne ahogy egyre bővült mágikus repertoárja. Igazából a megbecsülése akkor nőtt meg, mikor egy utazás alkalmával (a nemes fiát kísérte el) észrevette az útszéli fogadóban, hogy a bor amit felszolgáltak altatóval van megbolondítva. Akkoriban mindig arról ábrándozott, hogy milyen jó is lehet más fajoknak – a vidám félszerzeteknek, a kecses elfeknek, akiket nem köt az emberek kultúrája, s akkor biztos, hogy nem szolga lenne... A következő években a nemesúr fiának lett a szolgálója, s nem unatkozott mellette. Az úrfi ugyanis lelkesen udvarolgatott, de gyakran az atyák vagy riválisok tyúkszemére lépett közben, melyet ő próbált meg általában elsimítani több-kevesebb sikerrel. Ugyan nem kimondottan a szavak embere, de hamar megtalálta a közös hangot a legtöbbjükkel, illetve a cselédlányokkal. Az egyik estélyen, melyre elkísérte az ifjú urat, s várt rá miközben hátul a konyhában bolondította a fehérnépet, s próbált meg valami finomságot elcsenni az egyik tálcáról, rájött a szükség. Az illemhely fele az udvaron áthaladva az erkély alatt halkan hallotta két nemes beszélgetését, melyben holmi levélről, halott lordról, és egy találkozóról volt szó. Alig mert levegőt venni, de miután felette szétrebbentek, folytatta az útját. Másnap beszélt a pártfogójával, aki átlátva a dolgokat, intézkedni kezdett. Jó néhány katonával érkeztek a helyszínre. Szerencsésen megzavarták a régens ellen szervezkedő nemesek találkozóját, s még egy halott küldönc teste is alátámasztotta a súlyos vádakat. Az öreg nemes nagy dicséretet kapott, aki nem volt hálátlan: két évre felmentette szolgai teendői alól a fiatal suhancot, s nyolcvan arannyi költőpénzzel útjára engedte. Ez alatt a két év alatt bejárta Cormyrt. Eleinte egy kortalan elf druidanő társaságában ismerkedett az elfek kultúrájával, s a természet változatos állatvilágával. Itt tette meg az első tétova lépéseket saját maga átformázása fele a nő hatására, s vett fel elf alakot. Az erdőt és a druidát pár hónap múlva maga mögött hagyva visszatért a civilizációba. Az egyik útszéli fogadóban felkeltette a figyelmét egy pár, akik éppen Tormra hivatkozva kalauzt kerestek a közeli erdőn át. Természetesen elvállalta, s meg is lett az eredménye. Két napnyi bolyongás után csak megtették a fél napos utat, s csak azért nem verték meg, mert a végén csak segítette őket az útonállók elleni harcban. Utána inkább Arabel nyüzsgésébe vetette magát. Szerencséje kitartott – megismerte az egyik nemes hangját, kik azon az emlékezetes éjszakán felette suttogtak, s nem ment el a találkozóra... Úgy döntött, hogy egy darabig szemmel tartja, s mivel nem találkoztak még szemtől szemben (s legutóbb nem ő aratta le a babérokat), nyugodt lélekkel a szolgálatába állt másnap, miután „véletlen” baleset miatt üresedés történt. Egy hét múlva gyanúja megerősítést nyert: Zhentivárral ápol feltehetőleg diszkrét kapcsolatot. Három héttel később egy találkozóról is tudomása volt, melyre immár tudván, hogy intézik ezt – a maradék pénzén zsoldosokat fogadva rajtuk ütött, s elfogták a nemest és a Zhentivár kémet. A dicsőséget ugyan learatta, de maradása nem nagyon volt, mivel az érdeklődés középpontjába kerülve kisebb vérdíjat tűztek ki a fejére. Úgyhogy továbbállt Cormyrból, s Baldur Kapujáig meg sem állt, közben persze kisebb-nagyobb összetűzésekbe keveredve, s bele-belekóstolva más fajok életébe. Lassanként kezd tudatosodni benne, hogy mindegyiküknek megvan a maga „keresztje”. Pár hónapnál tovább Baldur Kapujában sem maradhatott, így Calimshanba utazott. Itt beleszeretett egy egzotikus szempárba, s egy évszaknyi udvarlás (s egy áltámadás, melyből kimentette) meghozta a bizalom gyümölcsét, a hölgy felfedte titkát: legnagyobb meglepetésére egy száműzött Yuan-Ti valóvérű gyertyamágusba sikerült belebolondulnia... (megtanulta, hogy ott is kiveti a társadalom a „másként” gondolkozókat, jelen estben aki nem elég életrevaló, vagyis gonosz) Utána két hónapnyi együttélés után furcsa fordulatot vettek a dolgok: Mikor hazatért a piacról, a házát éppen a városőrség forgatta fel. Távolról rosszat sejtve figyelt, de az őrök megkönnyebbülésére eredménytelenül távoztak - nem találtak senkit. Az utcai pletykák szerint valami szörnyű bestiák lopództak be a házba. Átgondolta a helyzetet, s gyorsan elhagyta a várost (nem jelentett gondot, mert nem ismerték fel), az egy napra található útszéli fogadó fele vette az irányt, hisz megbeszélték, hogy gond esetén ott hagynak üzenetet a másiknak. Két napig várt, majd egy levelet hagyott eltűnt kedvesének, hogy Cormyrban melyik nemesnél akadhat a nyomára.
Cormyrba már keserű szájízzel tért vissza, s jelentkezett újfent az öreg nemesnél szolgálatra. A fia oldalán ismét egy évszakot eltölthetett orkokat hajkurászva, s egy esetben az ifjú életét megmentve, ezzel a tettel végleg kiemelkedve a szolgasorból. A közeli kis városkába már jutalmul küldtek – segítsen a helyi nemesúrnak, akinek valamilyen szakrális gondja akadt. A dolog érdekesen hangzott, így elvállata. Régi ismerősökkel találkozott: Temulin és Chagatai nem igazán örült a viszontlátásnak eleinte, pláne, hogy nem küldhették el - de később kellemesen csalódtak. Morn Bukmával is sikerült többé-kevésbé megbarátkoznia, bár vele ellentétben ő a kincs felét megtartotta magának, s abból végre tudta támogatni családját. Szülővárosának védelmében kivette részét, de bár apja hiába áldozta az életét is a falak védelmének, nem győzhetett. A város visszafoglalásában bátyjával együtt bosszúból vett részt, s Morn Bukmával ismét összetalálkozott közben. Az egyik legjelentősebb ellenféllel, egy feltehetőleg megidézett tízfejű hidrával is sikerült szembetalálniuk magukat. Komoly emberveszteség és véres küzdelem árán tudták csak legyőzni a szörnyet. Jutalmul címet, kiváltságokat szerzett, s felesküdött a Gyermekkirály védelmére. Az elmúlt évben már kisebb feladatokat kért és kapott a Régens-asszonytól, aki a nyári napfordulón a „Király Bajnoka” címet is neki adományozta elismerésül.
A mai reggel három levelet is kapott... Az egyikben a bátyja írt neki, hogy komoly bajok vannak Suzailban, s mit a város egyik őrkapitánya kéri a segítségét. A másikban a Régensasszony kéreti... a harmadikat pedig még nem volt ereje kinyitni, mert annak a calimshani fogadónak a pecsétéje van rajta, melyet azt hitte többet nem fog látni...

[Laokoon]

A sokadik karakter átdolgozás után

Stedd Tuschlag

A becsület szolgálat
A becsület élet
A becsület minden
Szolgáld ki szolgálja az országot

Ezeket a szavakat vésték szinte szó szerint a fejembe, mikor elkezdődött kiképzésem rendünk titkos központjában. Most midőn már vagy egy emberöltő távolságból visszatekintek, ezekre az időkre eszembe jut, hogy hogyan is történt, hogy az az ember, akinek ma több, mint száz uralkodó és főtisztviselő vagy épp a birodalom útjába kerülő személy családja átkozza a nevét megszületett. Emlékszem a sötét zugra, ahol születtem, ahol volt, hogy egy hétig nem volt mit ennem, hol a gyerekek előbb tanultak meg szúrni a bicskával, mint járni, ahol az élet nem volt más, mint szakadatlan küzdelem és rettegés a holnaptól. Emlékszem, mikor gyerekkoromban ahelyett, hogy az anyám szoknyáját fogtam volna, már öt téllel a hátam mögött a boltokba csak csapatban és csak hátulról jártam be, de úgy majd minden nap és emlékszem, hogy hányan rúgtak belém, mikor koldulni kényszerültem.
De minden régi emlékem közül legfontosabb az, amikor mint már összeszokott rablóbanda egy egyszerű támadást intéztünk az egyik helyi kereskedő ellen, viszont azt nem tudtuk, hogy ekkora már igencsak a bögyében voltunk a hatóságoknak, akik elhatározták, hogy kelepcébe csalnak minket, amibe mi annak rendje és módja alapján belesétáltunk. A káoszból, amivé a menekülés vált, már nem sok mindenre emlékszem, csak annyi biztos, hogy igen sokáig kellet üldözniük, mire elkapott az akció vezetője (mint később kiderült, csak büszkeségből űzött engem oly kitartóan, más rendőr valószínűleg hagyott volna eliszkolni). De olyannyira megtetszhettem neki, hogy felajánlotta, hogy elvisz egy helyre, ahol megtanulhatom, hogy hogyan használjam ki képességeimet Cormyr érdekében. Ez persze még nem hatott volna meg, de az ezzel együtt járó koszt és kvártély (no meg tömlöc elkerülése) mindenképp több volt, mint amit abban a helyzetben elvárhattam volna az élettől.
A képzés elején igen nehezen illeszkedtem be, hisz a fegyelmet meg a rendet csak hírből ismertem, de miután az oktatók „betörtek”, azt hiszem igen jó és engedelmes tanítvány lettem. Miután letettem az eskümet Cormyr védelmére, nagyrészt őrző/biztosító személy voltam igen-igen sokáig, mert soha nem volt alkalmam rá, hogy megmutathassam azt, amihez a legjobban értek elvégre Azount nagyjából mindenki szerette, illetve aki meg nem, az ellen én még nem voltam bevethető. Viszont mivel csak ritkán, és akkor sem túl megerőltető munkában volt csak részem, ezért nem tudtam fejlődni, így nem kaptam zaftosabb megbízásokat, ami miatt nem fejlődhettem, stb. Frusztráló élethelyzet volt, de ekkor kitört a háború (természetesen az én harcaim már jóval korábban megkezdődtek, ahogy egyre több zhent ügynők jött előkészíteni a terepet a háborúra). És itt elkezdődött felívelni a pályám, mert mint minden hadjáratnál, itt is megjelent az árnyháború, ahol a vas és az izom helyett az intrika és cselszövés döntötte el a csatákat. Ezekben a harcokban nem a taktikai pozíciókért vagy az utánpótlásért folyt a harc, hanem az információért: a megszerzésért és a megőrzéséért. Mindenki azt hinné, egy fontos ember megölésének a legnehezebb része a végrehajtás, pedig ahhoz nem kell más, mint biztos kéz, egy kis találékonyság, meg egy jó terv. Hogy úgy mondjam az már csak a megkoronázása annak a műremeknek, amit addig készítesz, a műremek elkészítése meg az információ begyűjtése, és a terv készítése, más szóval a győzelem biztosítása már a harc kezdete előtt, és ez az, ami művészet nem a gyilkolás meg a harc, bármit is mondanak azok a befüstölt agyú szerzetesek. Sikereimnek hála igen hamar másztam meg a ranglétrát, és a háború végére elértem hogy IV. Azoun őfelségét elkísérhessem az utolsó csatájába, amit a förtelmes Vörös Nalavarauthatoryl ellen vívott. Itt találkoztam először az Orkvadásznak nevezett vándorral, akivel később együtt avattak a Király Bajnokává. Egyébként Azoun király esketett meg a végzetes harc előtt – mintegy a jövőbe látva –, hogy ha ő nem térne vissza a csatából, akkor minden áron védjem meg fiát míg az fel nem nő, és irányítani nem tudja az országot. Azoun halála után Alusair régensnő tett engem és négy társamat a Király Bajnokaivá (akik közül négyből hármat akkor láttam először), de mindezidáig soha nem hívatott engem, mint Bajnokot, csak mint kémet, orgyilkost, stb., ezért is érdekelt különösen, hogy mi lehet azaz ok, amiért ily sürgősen kellek neki.
Végignézve életemet rá kell jöjjek, hogy bár sok helyen sok félét tanultam, ez a négy sor mindig visszatért életembe:
A becsület szolgálat (hisz régóta csak azért élek, hogy szolgáljak)
A becsület élet (hisz nekem életem jelenti becsületem tisztasága)
A becsület minden (hisz ha elvesztem, nem marad semmim)
Szolgáld ki szolgálja az országot
De tudom, hogy mint minden, a becsület is elhagyja egyszer a világot, és akkor nem marad más, csak a káosz

[Navaratna]

Megnéztem a menetrendet, hogyan fogok tudni érkezni a talira és távozni onnét. Vonat maradt, 10-nél előbb nem leszek a HEMO-ban, mert 9.27 körül fut be a pályaudvarra Hatvanból, hazafelé pedig 18.33-kor már indul is, azaz 6kor istenhozzádot kell mondanom.

[Castor de Vinter]

OK, akkor olyan 10:00 magasságában kezdjük.
+/- 10 perc késés nem a világ vége.
Az viszont egészen biztos, hogy 17:00-kor befejezzük ugyanis a 17:50-sel szándékozom hazajönni Debrecenbe, (az ezután induló vonatok már eléggé késeiek nekem) miután a HEMO-Vasútállomás távolság gyalog alsó hangon fél óra, és nem óhajtom nyelv lógatva végiggaloppozni hogy elérjem.

[Navaratna]

Azért a fél hetessel én is jó későn, 21.30 körül érkeznék Egerbe, így még kérdéses, nem az ötössel hagyom-e el Szolnokot... Ilyen későre egyedül már nem ajánlatos vonatozgatnom.