JK: Iymer Senton barát - az Aranykör lovagja
Esemény: I.fejezet - egy békés oázis
Helyszín: Al Hidema közelében, a moug törzs szállásterületének déli határán, egy falucskában, az alkalmi ispotályban
Idő: a Pyarron szerinti 3691. esztendő tele, egy forró nap késő délutánján
A kegyet illető közlésedre az öreg pap ismét mosolyog:
"-Nem baj - sőt! Így csak még látványosabb lesz a "mutatvány!.." De mielőtt bármit is elkezdenénk, tanukat kell szereznünk. Olyasvalakiket, akiknek nagy a befolyásuk a közösségre, és akik végignézve a gyógyítást megalapozzák a hírnevünket..."
Azzal az ajtóhoz lép, és Abbud után kiált.
A nagydarab férfi nemsokára megérkezik, s a homlokán kiütközött verejték arról árulkodik, hogy bizony eléggé sietett.
Wentuss dzsadra váltva intézi hozzá szavait:
"-Ha a vízzel megvagytok, kérlek te és még két férfi segédkezzetek idebenn."
A nagydarab dzsad bólint, de közben tekintete bizonytalanul a félhomályt fürkészi, mintha odabenn nem betegek, de démonok rejteznének.
Wentuss érti a pillantást.
"-Ne aggódj: nem lesz bajotok..." - vigyorog Abbudra.
S ugyan nem sikerült teljesen megnyugtatnia, azonban pár perc múlva ott áll a kért három férfi, kezükben Wentuss utasításának megfelelően vödrökkel és rongyokkal, arcukon pedig jól-rosszul palástolt félelemmel.
Wentuss mosolyogva fordul feléd:
"-Nos, ifjú barátom, kezdődjön a mutatvány!"
Mivel egyik beteg állapota sem kirívóan rossz, így hát Wentuss kis gondolkodás után találomra rábök az egyikre, és munkához láttok.
Így előbb megáldatik a kezedtől (hála istennek továbbra is képes vagy a nehéz körülmények közepette is ellátni feladatod), majd fehér fényességtől kísérve öreg paptársad is munkához lát.
Kisvártatva elkészül - ám látványos változás nem tapasztalható. Azonban a láz pírja lassan eltűnik a beteg bőréről, s kisvártatva egy elhaló nyögéssel jelzi: lelke visszatért erre a világra.
"-Kész!.." - jelenti ki társad látható elégedettséggel - "-Hanem a gyengeség, a víz meg a sóhiány, az megmaradt. Azt hagyományos eszközökkel orvosoljuk."
Azzal odafordul a munkátokat eddig az ajtóból figyelemmel kísérő hármashoz:
"-Ennek az embernek a testéből kiűztük a rontást okozó betegséget. Már nem gyötri láz és fájdalom, de még nagyon gyenge. Vigyétek ki innen, és készítsetek neki odakint fekhelyet. Kell valaki, aki itatja. Egy asszony főzzön neki s a többieknek... levest." - úgy osztja az utasításokat, mint egy tábornok a csatamezőn.
Abbud int a két férfinak, mire azok - úgy, hogy ők lehetőleg minél kevésbé érjenek hozzá - hónalját-lábát fogva kiviszik a gyógyultnak nyilvánított beteget.
S míg az ő utasításait sorra teljesítik, te nyersz pár szabad percet, amit a távolról sem optimális körülményektől eltekintve azzal töltesz, hogy a házat elhagyva egy alkalmas helyen magadba merülve Uradhoz imádkozol kegyért.
Ő pedig határtalan bölcsességében a kegyelmében részesít.
//Hála Neki kegy pontjaid ismét a maximumon vannak!//
Nem győzöl elismeréssel adózni paptársad bölcsességéért - olyannyira azzal van elfoglalva mindenki, hogy a gyógyítást (mégha csak jelentéktelen cselekedetekkel is) segítse, hogy nem nagyon van olyan felnőtt, aki a kezét tördelve aggódhatna hozzátartozójáért.
Csupán néhány kölyök lézeng dologtalan - de ők nem veszik a merszet, hogy közeledjenek.
Ígyhát akadálytalan tovább munkálkodtok - s csakhamar minden betegen sikerül segíteni, hogy aztán sorban a szabad levegőre vigyék, s odakinn lefektessék őket. Ott aztán az asszonyok közül néhány kezelésbe veszi, s eteti itatja őket; addig mások az épület belsejét tisztítják meg bő vízzel és súrolókefékkel.
Wentuss a végén valamiféle port szór a padlóra, mely az ott maradt kevéske vízzel érintkezve pezsgő anyaggá lesz.
"-Ezzel megvolnánk - a házat holnap ilyenkorig le kell zárni!"
Odakint öreg este vár - na meg a falu apraja nagyja.
Mert persze az idegen gyógyítókra mindenki kíváncsi.
S végül meg is kapják, amire vágynak: mert a betegek, ha csodás gyógyulást nem is produkálnak, lassacskán visszacsordogál beléjük az élet víz és némi leves formájában; s bágyadtan bár, de képesek néhány szót szólni aggódó rokonaikhoz.
Wentuss elégedett mosollyal fogadja a hálálkodó falusiakat, akik szokásaik korlátaira fittyet hányva ölelgetik, szorongatják vállát-kezét. S ami azt illeti, a hálából-köszönetből te sem maradsz ki... Végül aztán maga az ősz elöljáró jön, hogy Abbudra támaszkodva mondjon örömkönnyekkel kísért köszönő szavakat.
Az egész jelenet azt sugallja: ma sokat tettetek egy sivatagi falucska lakóiért.