Aquil-am’-Samir El’ Fayruz
„A nap, perzselőn sütött, a szél se kerekedett fel, hogy a felforrósodott levegőt odébb fújja, de a kalandozó csoport fáradhatatlanul baktatott az Ibara homokdűnéi között… Már majdnem hét napja voltak úton és mindössze egyszer találtak oázist az útvonaluk mentén. Hogy pontosítsunk, a dzsad útvonala mentén, ugyanis ez a kalandozó csapat életében először tette be a lábát a mélysivatagba, így muszáj volt keresniük valakit, aki ismeri a terepet. Abba a kis faluba ahova utazásuk előtt tértek be, azt mondták, hogy a környéken keresve sem találnának jobb vezetőt mint az az alak, aki épp most az apró, ám de annál furcsább karaván elején haladt.
Samir volt az igazi neve de a saját népe csak Fayruz-nak hívta. Ez a név „türkiz kék”-et jelent közösre fordítva, amit onnan kapott, hogy a szemei színe az oázisok vizének kékében ragyognak. Az Ibara népe úgy tartja, hogy aki ilyen tekintettel született az a sivatag szellemeinek kegyét élvezi. „No persze….” Gondolta magában az ifjú gorviki. „Attól, hogy nagyritkán valakinek más milyen a szeme, még nem lesz különb mint a többi. Odahaza nálunk is volt aki kék vagy zöld szemmel született, de egy kezemen meg tudnám számolni hány élte túl a kiképzést….”
Meg kell hagyni, a kis kalandozó csapat nem éppen az erkölcseiről volt híres…. Egy gorviki, egy kráni és egy hó-hajú északi, akitől még a két másik is tartotta a távolságot, mióta rájöttek miféle praktikákat űz… Mind a hárman úgy gondolták, hogy eljutnak a sírkamráig, elveszik azt amit találnak bent, majd a visszafelé vezető úton, amikor már maximum egy napi járásra vannak attól a falutól ahonnan indultak, végeznek Samirral is, és elveszik azt ami nála van… meg hát ugyan már… szemtanúkat mégse hagyhatnak hátra.
A kilencedik napon elérték úti céljukat.
Samir nem szokott sokat beszélni ezért nem kérdezte mire készülnek de azzal a kis kevés közös nyelvtudással amit magáénak tudhatott, megértette, hogy ki akarják rabolni a sírt… Neki meg a faluban azt mondták, hogy tudósok…. „Nem baj, ezt a sírt már úgyis rég kirabolták, nem fognak semmit sem találni…”
A kis csapat a félig homokkal betemetett rom előtt megállt, majd pár percig szemlélték vajon van-e valami vagy valaki, aki épp magáénak mondhatja a rég elhagyatott sírkamrát.... Mivel nem láttak semmi veszélyt, a három kalandozó úgy döntött kivont fegyvereikkel bemennek és megnézik érdemes volt-e idáig jönniük.
Samir csendben leszállt a tevéjéről majd egy kis vizet és datolyát adott a kitartó hátasának. Furcsa érzés tört rá, majd körülnézett hátha veszély leselkedik rá….
Íját gyorsan felajzotta majd egy nyílvesszőt helyezett a az idegre. Néhány szívdobbanásnyi idő múltán meglátta ki leselkedik rá. Alig két dűnével odébb egy gyalogos alak állt a magasban majd két és fél láb hosszú lándzsájára támaszkodva. Samir azonnal felismerte mi lehet az. Egy homoki elfet látott a távolban… Érezte, hogy a csapat amit vezetett, halálos csapdába lépett be. Le eresztette az íját majd felült a tevéjére és megvárta a kalandozókat amíg vissza nem érnek, de közben nem vette le a szemét a távolban álló karcsú alakról. Nem sokkal később mint akiket üldöznek úgy jöttek kifelé a kalandorok, az északinak az arcán egy hatalmas seb húzódott végig, a kráninak pedig élettelenül himbálódzott a bal karja, mintha egy rossz találattól teljesen lebénult volna. A sort a gorviki zárta, aki még néhány hajító tőrt szórt be maga mögé a sötétbe de valószínűleg mind célt tévesztett.
Gyorsan felpattantak a lovaikra (már amilyen gyorsan a sebesüléseiktől tudtak) és elkezdtek abba az irányba vágtázni amerről jöttek.
A kráni a harmadik nap hullt el, valószínűleg a penge ami a bal karját találta mérgezett volt. Az északi seblázban szenvedett és egész úton nyavalygott, hogy ő nem bírja tovább, mígnem a hatodik éjjelen a gorviki elmetszette a torkát.
Ámde a kilencedik éjjel, azután a nap után hogy elhaladtak az oázis mellett, a gorviki az éj leple alatt tőrt próbált nyomni vezetője nyakához viszont az éber dzsadnak sikerült időben felébrednie. Egy rövid harc után a gorviki eszméletlenül rogyott össze a homokban.
Gorviki barátunk másnap reggel az Ibara tűző fényére ébredt fel. Minden felszerelése ami eddig volt eltűnt még a lova se volt a környéken. Értetlenül nézett körbe de mindenhol csak a végtelen sivatagot látta, mígnem az egyik dűne tetején észre nem vette Samirt.
-Hé! – kiáltotta közösül - Itt hagysz? Inkább öltél volna meg mint egy igazi férfi!... Bár mit várhattam egy ilyen dzsad állattól?!
-Halgass! Miközben nem figyeltem te megpróbáltál pengét döfni a hátamba és még te beszélsz nekem férfiasságról? – rövid szünet, majd folytatta – Inkább köszönnéd meg, hogy adok neked egy esélyt arra, hogy élve elhagyd el e földet! Én megadtam neked a lehetőséget, ahogy a nagy sivatag is megajándékozza az utazót egy-egy oázissal, hogy folytathassa az útját… Ne is próbálj meg követni úgysem érnél utol - csak az erődet vesztegetnéd! Sok szerencsét!
A sivatag gyermeke eltűnt a dűne mögött, az Ibara kegyességére hagyva a gorvikit…. Aljassága azonban kifizetődött ,két nap után lehelte ki a lelkét és pár nap múlva nem maradt belőle más, mint a homokvihartól szárazra mart, fehér csontjai…”
Samir egy mélysivatagi törzs, a Karuf fiaként látta meg a perzselő napot, ám koránt sem teljesen dzsad. Apja egy északi kalandozó volt, aki jómaga is csak félig mondhatta magát dzsadnak. (Ördögi kör.) A kedves édesapát Samir sohasem ismerhette mert mielőtt megszületett volna, elesett miközben a még meg nem született gyermeket és kedvesét védelmezte, az újdonsült törzsével vált válnak vetve egy rivális törzs támadásától.
Egyébként, hogy kerülhetett a kalandozó apa egy sivatagi törzshöz? Hát ez egy elég hosszú történet lenne, de legyen elég annyi, hogy a kalandozóktól megszokhattuk, hogy időnként fura helyekre és fura emberekhez sodorja őket a sors.
Mint már a fenti történetben is említettem, ez a gyermek ajándékkal született, hazája szellemei a kegyébe fogadták…. Miközben felcseperedett ezt többször is bebizonyította: amikor ínséges idők voltak mindig talált magának valami ehető kígyót vagy bogarat illetve amikor idősebb lett az első sivatagi útján amikor már mindenkinek elfogyott a vize, „véletlenül” rábukkant néhány aranyat érő vízzel telt kaktuszra. Ehhez hasonló esetek mindig is megtörténtek vele, most csak egy-két példát említettem.
A törzsi életből jómaga is kivette a részét mind a vadászatból, mind a vízszerzésből és persze időnként a harcból is. Meg tanult fegyverrel bánni, és hogy hogyan lehet túlélni teljesen egyedül a nagy sivatag viszontagságait. Mikor elég érettnek bizonyult, hogy a törzsön belül állandó pozíciót foglalhasson el (rangot hogy másképp fejezzem ki magam) előbb egy próbát kellett kiállnia. A feladata az volt, hogy hozzon egy Sarlófű nevű ritka gyógynövényt ami csak bizonyos oázisok vizénél nő. Első hallásra nem is tűnhet olyan nehéznek a dolog, hiszen csak pár virágot kéne leszakítania. Ámde ahhoz , hogy ezt meg tudja tenni át kellet szelnie majdnem a fél Ibarát. Így legjobb bajtársával Abuval felkerekedtek, hogy teljesítsék feladatukat. El is jutottak úti céljukhoz, viszont amikor visszatértek majdnem két holdforduló után, az otthonukban jelentős változásokkal szembesültek.
A régi törzsfő – A’ali, aki már Samir születésekor is vénnek számított – elhunyt és a helyét a halott fia híján az unokája, Batul vette át. Batul Samirral egyidős volt és mindig is amolyan rivalizálás volt köztük mert Batul úgy gondolta, ha nem született volna Samir megajándékozottnak, akkor valószínűleg egész életét számkivetettként élte volna le. De nem így történt és Batulról (Akihez mindig is nagy reményeket fűztek, hogy ő lesz a törzs „első” harcosa, az igazi vezető.) a figyelem kékszemű társára irányult. Mindig úgy érezte, hogy ő csak a második Samir után ezért minden adandó alkalmat megragadott, hogy megmutassa a törzsének – Ő a jobb.
Ám de most, hogy ő lett a törzsfő a dolgok éles fordulatot vettek. Samirt a feladata elvégzésének ellenére az elé a választás elé állította, hogy vagy mint egyszerű harcosként a törzsnél marad, vagy elkezdheti járni a sivatagot, hogy megtalálja a saját útját.
Mivel Samir tudta, hogy egyszerű harcosként egy csata során Batul őt azonnal az első vonalba állítaná, nehezen, de a vándorlás mellett döntött. De azt még az anyja és a társai kiharcolták, hogy időnként visszatérhessen a törzséhez, hogy beszámoljon az Ibarában látottakról. Batul ebbe bele egyezett de kikötötte, hogy mindig csak akkor jöhet vissza, ha a törzs számára valami hasznosat hoz.
Így Samir elbúcsúzott társaitól és szeretteitől de még az indulása előtti éjszakán, két fontos beszélgetés elé nézett. Először az anyjával, Fhatival beszélt és megtudta, hogy amíg nem volt itthon az anyja látta, hogy Batul mérget rak saját nagyapja ivókelyhébe. Azt is elmondta fiának, hogy az új „vezérük” az eddig többé kevésbé békés törzset úgy kívánja alakítani, hogy ezentúl ne vadászatból, hanem karavánok kifosztásából tartsa el. Samir megesküdött, hogy egy nap, amikor már más segítőket is talál, visszatér és leszámol Batullal. Ezek után az anyja oda adta neki az apja fegyverét, egy csontból és egy különleges fekete fából készült íjat, hogy megvédhesse magát az útjain.
A másodszorra barátjával Abuval beszélt és meg egyeztek abban, hogy minden ötödik holdforduló estéjén találkoznak egy az El Hamedtől nem messze lévő apró oázisnál, amit csak néhányan ismernek. Abu majd tájékoztatja Samirt, arról hogy pontosan mit is csinál Batul a törzsel amíg ő nincs otthon.
Másnap, a hajnal első fényei már a végtelen sivatagban érték Samirt….
Fejlődés történet:
1. Szint
Azt mondják, a kalandozók mindig vonzzák a bajt, bár időnként megeshet, hogy a baj vonzza őket. Amint elhagyta törzsét az utazásának tizen-valahányadik napján egy aprócska faluba botlott, ahol máris szüksége volt a helyieknek a segítségére. Alapvetően jólelkű ember lévén belegyezett, hogy segítsen nekik elkapni egy másik hadzsit, aki Faziz névre hallgatott. Faziz egy megrögzött bandita volt, aki a mostani káoszt kihasználva járta a kisebb falvakat és bandájával kifosztotta az egyszerű embereket, és ahol ellenállásba ütköztek volna, onnan a kezeikre tapadt vérrel távoztak. De persze Samir egyedül nem tudott volna sokat tenni ezért ő is körbe járta azokat a falvakat ahol Faziz már megfordult párszor, és a forrongó népből természetesen csatlakoztak hozzá. Útitársai egy Gamal nevű tolvaj (egy kifejezetten éles nyelvű ám de ezzel megegyező mértékben eszes tolvaj) és egy Habib nevezetű Dzsah pap. Elsőre furának tűnhet az utolsó alak, de a nép istenének szolgája megelégelte, hogy a vérrel és verítékkel megszerzett eledelüket és becstárgyaikat ezek a haramiák csak úgy ellopják. Így hát a hármas kis csoport elindult, hogy véget vessenek Faziz önkényeskedésének.
Első útjuk egy kisebb városka El Haur-ba vezetett mivel a tolvaj ismert ott pár embert aki kiinduló pontot adhatott volna, hogy hol keressék a banditákat. A kapott információ alapján Faziz egyik embere a városban volt és talán belőle többet tudnának kiszedni. Gondolom nem is kell említenem, hogy nem egyszerű beszélgetéssel, hanem bizony vassal kellett eljutniuk ehhez a személyhez. Miután majdnem két napon át játszottak a városban macska-egér játékot elkapták, és a gyáva féreg megígérte hogy, megmutatja a kalandozóknak Faziz táborát, ha cserébe meghagyják az életét. Így ismét nyakukba vették a sivatagot, és megindultak efelé a tábor felé, de ott csak egy csata helyszínét találták. Valki vagy valakik előbb értek Fazizhoz mint Samirék így egy haldoklótól megtudták hogy a támadók nem voltak mások mint ahme Ramun szolgái, a fogazott kardokkal küzdő amundok.
A holtestek között nem találták Faziz-t viszont az egyik ládában találtak egy térképet amiből a pap kiolvasta, hogy Faziznak van egy másik rejtekhelye is, ami ettől a tábortól körülbelül két-három napi útra van. Így immáron harmadszorra is felkerekedtek, hogy utolérjék célpontjukat.
Harmadik útjuk nem volt olyan zökkenőmentes, mert egyszer egy rablócsapattal kellett szembe szállniuk másszor pedig egy Sivatagi kígyó tört az életükre. Kisebb-nagyobb sérülésekkel ezt is megúszták majd elérték Faziz búvóhelyét. Egy sírkamrába fészkelte be magát ahol nem őrök hanem csapdák sora leselkedett a nem kívánatos vendégekre. Gamal ezekkel a csapdákkal egyszerűen megbirkózott majd miután Faziz őreit is leverték a vezérük kereket oldott de Samir jobb lovasnak bizonyult így végre őt is elkapták. Végezni nem végeztek vele, hanem megkötözték és visszavitték az egyik faluba, hogy a helyiek ítélkezzenek felette. Egyetlen csorbája a történetnek, hogy Faziz búvóhelyén talált pénz nagy részét Gamal ellopta miközben Samir és Habib Fazizt üldözte…. Fizetségként a két kalandor nem közvetlenül pénzt, hanem a faluk javaiból (ékszerek, fűszerek, teafüvek állatok stb.) kaptak, amit aztán jó pénzért el adtak Al Hidema városában.
A kis kalandjuk után Habib-ot a barátjának mondhatta Samir, és még egy ideig vele maradt amíg meg nem tanulta tőle a közös nyelvet, hogy ha esetleg más munkát keresne a nagyobb városokban, könnyebben boldoguljon. Egyébként maguk az utazások során Habib sokat mesélt az Ibara történeteiről, így a karakter ezeknek a történeteknek is az ismerőjévé vált.
2. Szint
A frissen szerzett pénzéből Samir úgy gondolta, hogy megengedheti magának azt, hogy egyszer kétszer beüljön egy ivóba, hátha lát vagy hall valami érdekeset. Ezúttal sem vallott kudarcot az ötlete az egyik alkalommal amikor egy ilyen helyen üldögélt, egy érdekes kis csapatba botlott. Persze mit jelent az érdekes? Kalandozókat…. Nem is tartott sokáig, hogy összeismerkedjenek, és kapott tőlük egy munkafelkérést, hogy az egyikük valami tudós istenségnek a papja és szeretne többet megtudni az Ibara oázisaiban található gyógynövényekről. Azt mondták, minden nagyobb oázist fel akarnak keresni és ezért busásan megfizetnék Samirt. Sivatagi harcosunk bele is egyezett a dologba, és másnap útnak is indult a négyfős csapat. A csoport egy bivalyerős északi harcosból (Garm) egy hegyes fülű íjászból (Oten) és a papból (Malik) állt. Oten már az első találkozás óta fura szemmel nézett Samirra, de később kiderült, hogy miért…
Gondolom nem is kell említenem, hogy az utazások koránt sem mentek teljesen zökkenőmentesen, hol útonállókkal, hol a sivatag teremtményeivel kellett megküzdeniük. Ezek a kisebb-nagyobb harcok nemigen tartóztatták fel a csapatot, mert a északi és az elf meglepően jó, és félelmet nem ismerő harcosnak bizonyultak.
Egyik este Oten leült Samir mellé miközben őrködött és olyan kérdéseket tett fel, hogy honnan van az íja, ki volt az apja meg ilyenek. Persze ő elmonta az elfnek, hogy az apját nem ismerhette, mert meghalt, hogy ő élhessen illetve, hogy az íja a hátrahagyott öröksége. Orten erre csak elmosolyodott és elmondta Samirnak, hogy ő maga bizony I’Tidal (Samir apja) egykori kalandozó társa. Azt is elmondta, hogy nagyon is ismerősek voltak az arcvonásai hasonlít az apjára, csak először meg akart bizonyosodni, hogy Samir biztos az-e akinek gondolja. Amikor meglátta az íjat minden feltételezése bebizonyosodott. A másik meglepő dolog az volt, hogy az íjat amit a kezébe tart, Ő maga készítette és ajándékba kapta I’Tidal, mert utazásaik során nem egyszer megmentette az elf életét. Az este folyamán még sokat mesélt az apáról, aki a Oten története szerint, nem egy kis név a messzi északon hanem bizony rengeteg mesét szőttek a tetteiről.
A hajnalba nyúló beszélgetés után a nap első fényeire tovább indultak, hogy elérjék az utolsó oázist. Ott viszont egy nem a megszokott kis tavacskát találták, hanem az oázis mellet egy falut, ami félig le volt rombolva. Az ottaniak elmondták hogy néhány fekete ruhás alak jött a faluba előző éjjel és a lakók egy részét magukkal hurcolták a sivatagba. Könyörögtek, hogy hozzák vissza a szeretteiket, vagy ha már csak a csontjaikat találják, álljanak értük bosszút.
Így is tett a kalandozó csoport, követték a hátrahagyott nyomokat és egy régi templomhoz értek - amit újfent banditák őriztek. Ezekkel a csapat könnyedén megküzdött viszont ami bent várta őket…. Már nehezebb volt.
Először egy sor halálos csapda várta őket amin csak az elf tudott átjutni az akrobatikus mutatványai segítségével, majd ezeket a csapdákat egymás után leszerelte. Ezután egy sírkamrán kellett áthaladniuk ahol élőhalottak társaságán kellett átverekedniük magukat. Az utolsó helyen pedig egy sötét erőkkel játszadozó dzsad varázslóval, és két irányított húsbábjával szembesültek. Ez már sokkal neccesebb volt, a mágusnak az Ortennel sajnos sikerült is végeznie, a többiek pedig éppen hogy csak túlélték a harcot. Az elf Samir karjai között lehelte ki lelkét, de még elmondta, hogyha az apja élne büszke lenne a fiára.
Miután kicsit összeszedte magát a társaság megmaradt része, tovább kutakodtak a templomban és végül meg is találták az elrabolt falusiakat. (Valószínűleg alapanyagként szolgáltak volna a varázsló praktikáihoz.) A templomban sok értéket nem találtak, viszont volt néhány tekercs amit a pap elrakott majd később elég szép kis summát teremtett belőle - amiből aztán Samirt ki is fizette a feladatáért.
Újabb pihenője és tanulás után Samir megint csak munkát keresett, és össze is akadt egy másik kis kalandozó csoporttal, akikkel viszont nem jött ki túl jól…..
Miután elvégezte ezt a „feladatot” is, éppen visszafelé tartott a sivatagból és valahol Al Hidema délkeleti határán járhatott amikor az történt, hogy………
Kinézet:
A bőrszíne alapján echte "arab". (A pontosság kedvéért.) Viszonylag magas, körülbelül 170-175 hüvelyk (centiméter). Rövid, nyírt fekete haj, rövidre nyírt arcszőrzet. Arcszőrzet stílusa: körszakáll és az állkapocs mentén meghagyott "keret" szakáll. Arcvonásait koránt sem mondanám szépnek, egyetlen dolog amit még "vonzónak" lehet benne találni az a szeme. Orra széles, ám de kissé horgas, szemöldöke előre ugró, állkapcsa széles, állcsúcsa előreugró, hangsúlyos, ajkai teltek. Szemöldöke sűrű és rosszabb napokon egy bokorra hasonlít. Bőre az arcán, a kezein és a lábfején (ahol a nap és a homok a legtöbbet éri a testét) nap cserzett, és jópár helyen repedezett, száraz. Emiatt a bőre ráncosnak tűnik és ránézésre a korára rádob majdnem tíz esztendőt. Mivel a törzsében nem a "természetes" testi szépség volt a legfontosabb ezért kultúrája kedvelte a bőrük díszítését - a tetoválást, illetve a sebek forradásaiból alkotott képeket. Mindezekből Samirnak is jutott pár, a hátán egy hatalmas nap rajzolódik ki a hegekből, illetve a vállaitól kezdve a kézfejéig szimetrikusan (tehát mind a két karon ugyanaz a minta) törzsi szimbólumok, minták vannak tetoválva. A tetoválásból a feje sem maradt ki, arcának jobb oldalát (értsd: mintha egy tengelyt húztak volna az arca közepén) labirintusszerű tetoválás borítja. Amikor a ruhái rajta vannak egyedül az arcon lévő tetoválás látható, annak is csak a szem körüli része - már ha rajta van a turbánja és az arcot eltakaró kendője. Ha nem, akkor természetesen az egész látszik, és ezt a városi emberek időnként meglepődéssel, bizalmatlansággal, időnként pedig félelemmel fogadják. Azonban testének többi része teljesen normális, sőt kiváló erőnléte miatt tiszteletet parancsoló vállai, széles háta, kockázott hasa, vastag karjai és lábai vannak.(8 Karizma/14 Erő.)
Jellemrajz:
Már a legelején leszögezem, hogy a karakter a mindennapi értelembe vett "jókhoz" tartozik. Alapvetően mindig próbálja kerülni egy feladat erőszakos megoldását, de pl. ha 3 útonálló megállítja a sivatagban, hogy előbb megölje, majd elvegye a pénzét, a harc nemigazán kerülhető el. Az ölésben sosem lel örömöt, ha teheti és arra érdemesnek találja ellenfelét próbálja megkímélni a haláltól. Viszont, van amikor indulatból megölne valakit, de inkább valami eszesebb megoldást talál ki arra, hogy ne vérezze össze a saját kezeit. (lLásd: gorviki kalandozó példája.) "Érdemesnek találja" alatt azt értem ha például az ellenfele túl fiatal, ha valaki az éhhalál szélén küszköd és a "muszáj" miatt fog fegyvert, esetleg ha belekerült egy ördögi körbe, ami arra kényszeríti, hogy Samir életére törjön. Persze nála is megesik, hogy nem tartja bűnnek más életének elvételét. "Szemet szemért, fogat fogért." elv szóról szóra él benne. Ha valaki hideg vérrel megölt valakit, az Samir szemében már nem érdemes arra, hogy megkímélje.
Együtt érző lélek, képes mások fájdalmát, nyomorát, kínját, bánatát átérezni, ezért készségesen segít a bajba esetteken. Fényes példa erre, amikor egy kisgyerek el akarta csenni a pénzét Al Hidema városának forgatagában, de amikor Samir rajta kapta a kölyköt látta rajta, hogy szegény csont és bőr, ezért inkább ahelyett, hogy az őrökhöz vitte volna, inkább vett neki valami ételt majd adott neki 1-2 ezüstöt...
Hazugságokról és igazmondásról annyit, hogy nem szeret hazudozni ha teheti mindig egyenesen fogalmaz, ám meg van a maga esze ahhoz, hogy tudja mikor nem szabad mindent elmondani, illetve nem pont azt válaszolni egy kérdésre ami valójában történt. Alapvetően viszont becsületes, ha hazudik, akkor is valami jó cél érdekében, valamint adott szava sok más emberrel ellentétben megrendíthetetlen sziklaként áll, és bizony ha valamit megígér akkor azt be is tartja.
Jellemző szokások, hibák :
Első és egyben egyik legszembetűnőbb "hibája" (már ha ezt annak lehet nevezni) , hogy a tipikus dzsadokkal ellenben ő inkább a normál "hosszúságú" megfogalmazás híve, időnként konkrétan szűkszavú. ez onnan ered, hogy a törzsén belül sem a cifra beszéden volt a hangsúly, hanem a viszonylag egyszerű egyenes beszéden. Emiatt a szokása miatt pár vásári árus bizony meg is sértődött....
Amióta megismerkedett a városi dzsadok "fekete teájával" azóta nem hagy ki egy alkalmat se arra, hogy fogyasszon belőle.
És utolsóként a karakterre legjellemzőbb mondás:
“Többet ér egy tett száz sóhajnál."
Függelék*:
A karakter eddigi élete során bejárta szinte az egész Ibara területét (ami azért nem semmi, illetve 4. Helyismeret képzettséggel kívántam ezt játéktechnikailag "számszerűsíteni") ami ugye értelem szerűen azt is magával vonja, hogy sok helyen ismerik, illetve ő maga is rengeteg embert, helyet és helységet ismer, így a kalandozások során nem tartom kizártnak, hogy véletlenül összefut egy általa ismert kereskedővel/karavánossal, egy másik ismert harcossal esetleg egy egyszerű tevehajcsárral akivel egyszer már megosztotta ételét. Ezért kérném, hogy ha találkozik a karakter egy NPC-vel akkor a KM (most épp Shackalor) mindig mondja meg, hogy ismeri-e a karakter az adott személyt.