A kunyhó közepén, a kövekkel kirakott tűztérben már csak parázslik az, ami a vacsoratűzből megmaradt – a fénye sejtelmes árnyékokat szül a sarkokban, ám a körben ülők arcát elég jól megvilágítja.
A sebhejes, korán ráncos, napcserzette fizimiskák szemgödréből fehéren villogó szempárok merednek rám.
-Most te jössz, Malor!.. Halljuk a te történeted!.. – hallatszik innen is, onnan is; ám a legtöbben foghíjas, bizakodó vigyort küldenek felém annak reményében, hogy talán ma is lesznek oly szerencsések, hogy hallhassák életem történetét.
-Mit akartok tőlem?!! Hisz’ ezerszer elmondtam már!.. – persze megjátszott a vonakodásom. Tudom hogy ez többet, sokkal többet jelent nekik, mint Malor Garn története.
Az elveszett szabadságról, a távoli, elérhetetlen otthonról mesél.
-Jól, van, jól!.. – adom be a derekam, mikor a bátrabbja hőbörögni kezd - ...Tehát. Ismertek mind: Malor vagyok. Malor Garn, Seoxlából, Erigowból...
„Malor Garn vagyok.
Ha hinni lehet szülőfalum emlékezetének, a pyarroniak időszámítása szerinti 3677. esztendő telén láttam meg a napvilágot a Seoxla hegyvidékén.
A szüleim egyszerű emberek voltak – a megélhetésüket, az életük értelmét az erdő és a munka adta. Reám s két fivéremre is ez a sors várt – ez, vagy a sereg.
Valamirevaló hegyi ember létemre szálas termetű, sokattűrő fajta vagyok, de hisz’ ismertek...”
Megvárom, míg elül a halk nevetés viszhangja, csak aztán folytatom.
„...Ám hogy éltem hosszáig fát hasogassak, meg szívjam a faszén-boksa füstjét? Hát, én többre vágytam...
Persze, a régi nóta: már kora gyerekségemtől lenyűgöztek a nagy hősökről és öldöklő harcokról szóló mesék. És persze amikor csak lehetett, magam is gallyat törtem, hogy aztán „kardommal” szabdaljam a földünkre támadó orkok árját (vagyis a száraz kórókat és gazokat az út mentén...).
Csoda e, hogy mikor felcseperedtem, egyre jobban vágytam arra, hogy a fejsze helyett fegyvert forgathassak a kezemben?
Atyám nehezen békélt meg, mikor bejelentettem, hogy mi a szándékom – biztosan gyanította, hogy hamarosan mindkét öcsém követ majd az úton. Ám lassanként kénytelen-kelletlen belenyugodott, s hamarost már falu és kocsmaszerte hangosan méltatott, s biztos volt benne, hogy szép jövő áll előttem, s hamarosan tíznagyi rangig, vagy akár a strázsamesterségig is vihetem.
Nem rajta múlott, hogy végül nem így lett...”
Most rajtam a hallgatás sora – ilyenkor mindig a szemem elé úszik az az erdős hegyvidék, mely egykor ölén ringatott, mely táplált és tartott, míg felcseperedtem.
Letörlöm a szemembe gyűlő könnyet, s ahogy lassan halványulnak emlékezetem képei, úgy térek vissza a Valóságba.
A toroni rabszolgaszállásra.
Érces a hangom, mikor rákezdek megint – talán túlontúl is az; a süldő porontyok meg is riadnak hallatán.
„De hogy hosszúra ne nyújtsam; hosszú, kínnal és keservvel telt évek következtek. Mert minden seregek közül bízvást állítom, hogy a Seoxlán termett vértes gyalogosok serege a legkeményebb – kemény, verekedésen és vadakkal való küzdelmen nevelkedett legények, akiket a gondos kiképzés tesz még keményebbé, harciasabbá.
Nemhiába rettegik az ugoni orkok a nevünket!
Még be sem fejeztem a kiképzést, mikor kitört a Vörös és Fekete hadurak újabb megmérettetése: az újabb Zászlóháború. Persze akkor még nem ez volt a neve – csak egy volt a lassan háborúvá terebélyesedő határvillongások sorában. Én persze örültem, hogy annyi év után végre számot adhatok rátermettségemről.
Aztán a dolgok kezdtek... elfajulni. Az Északi szövetség nagyjai vagy nyomtalanul eltűntek, vagy meghaltak, vagy pedig végenincs marakodásba kezdtek. Mi pedig, egyszerű katonák, ott találtuk magunkat a Sors ostábláján, kitéve a hatalmasok kényének-kedvének.
Pár hét múlva a zászlóaljam sebtében tábort bontott, hogy aztán egy ideiglenesen nyitott térkapun keresztül máris Kelet-Tiadlan földjén masírozzon az ellenség felé...”
Itt is megtorpanok egy pillanatra, s végighordozom a tekintetem a körém gyűlt sokaságon.
Bár a kunyhó, melyben összegyűltünk, a rönkfallal kerített rabszolgaszállás (melyet néha, mikor van kedvünk tréfálkodni, csak Obsorföldének nevezünk) kunyhói közül a legnagyobb, a körém gyűlt rabszolgák – vagy ahogy errefelé nevezik őket: obsorok – csak nehezen férnek most el benne.
S ahogy sorra veszem az arcokat, ismét megrendülök: mennyi jobb sorsra érdemes férfi és nő vesz körül. Távol a hazától, távol a szeretteiktől egy idegen országban számkivetett, jogfosztott páriaként tengődve...
Szánom őket.
Van köztünk dwoon, erv és ilar éppúgy, ahogy paraszt, zsellér, mesterember, pap, vagy épp katona. Persze nemes az nincs – azokat hamar kiváltja a családja vagy az ura, kinek zászlaja alatt vásárra méltóztatta vinni a drága irháját...
Itt csupa szerencsétlen ember vesz körül, akik élni próbálnak egy szinte élhetetlen világban.
Folytatom. Most már szeretnék túl lenni ezen a mese-dolgon mihamarabb.
Elvégre még sok a dolgom.
„Szóval Kelet-Tiadlan. A Dorcha, a Király meg a Duin épp azzal volt elfoglalva, hogy ki kit sértett meg, és hogy ki kérjen bocsánatot; hadaik pedig mindenféle terv vagy felső irányítás nélkül estek az ellenségnek.
Így nemsokára olyan káosz alakult ki, amely biztos hogy vigyort csalt Tharr mindhárom szörnypofájára.
Na, mi a zászlóaljjal épp ennek a káosznak a kellős közepébe tartottunk. S csakhamar már nem lobogókért, vagy népekért, de a puszta életünkért és a holnap ígéretéért küzdöttünk...”
Nem akarom, de itt ismét elnémulok.
Hogy adjam át azt a tengernyi vért, kínt, mocskot és halált, amit akkor megéltem?
Ha valaki ontott már vért, járt már csatamezőn, húzott már bakancsot, dagasztott már sarat, azt tudja, miről beszélek.
Aki meg nem, az nem is fogja soha tudni...
Megköszörülöm a torkom:
„Végül mi is sorra kerültünk. A Feketék általános támadást indítottak, s bár a fő csapásirány Davalon és az Unió szíve volt, azért mi is kikaptuk a magunk részét. Nem volt más választásunk, mint hátrálni és menteni a menthetőt.
A támadás elől parasztok egész ármándiája menekült északra, Daum felé – s mi jobb híján fedeztük és védelmeztük őket.
Így persze hamar beértek minket a toroniak – s ráadásul nem is akárkik: a rettegett Vihargárda lovasai!
Persze velük nem sokáig bírtunk lépést tartani. Végül egy elhagyatott faluban a kapitányunk (sokat látott-megélt, vénségére és erős, büszke tartású harcos) úgy határozott: eddig futottunk; innen egy lépést sem hátrálunk tovább.
Mi pedig felkészültünk az elkerülhetetlenre.
Mert egy vértes gyalogos győz, vagy meghal – de meg nem adja magát. Soha.
A lovas toroniak persze dilemma elé kerültek. Vagy tovább üldözik az immár védtelen menekülőket, és bennünket a hátukban hagynak – vagy pedig leszámolnak velünk, és időt veszítenek.
Szerencsre az utóbbi lehetőség mellett döntöttek. Mi pedig azon voltunk, hogy minél többet áldozzanak ránk a drága idejükből...
Nem voltak illúzióink.
Az első napok viszonylag könnyen mentek – a vértes-lovas gárdisták nehezen boldogultak a falucska egyre romladozó házai között; mi viszont elemünkben voltunk: csapdákkal rajtaütésekkel keserítettük az életüket.
Minden megváltozott azonban, mikor befutott a gyalogságuk is. Onnantól kezdve mindent, amijük csak volt, a mi nyakunkba szakajtottak.
Gyalogosok, fejvadászok, nemesített orkok, élőhalottak, boszorkánymesterek, gonosz papok...
A napjaink meg voltak számlálva.
S ahogy fogyatkoztak a bajtársak, rajtam is egyfajta különös révület lett úrrá.
Tudtam, hogy meg fogok halni – mert ez a sorsom.
De tudtam azt is, hogy jó pár toronit fogok magam előtt a Másikvilágra küldeni. S ha énekelni nem is fogják a nevem, méltó leszek a hősökhöz, kik már odaát várnak rám...
Nem én tehetek róla, hogy nem így alakult végül...
Tisztán emlékszem, ahogy engem és azt a néhány túlélőt, aki a zászlóaljból megmaradt, a falu főterére szorít vissza a túlerő.
Halkan imádkoztam, s ahogy csapást csapás után osztogattam kedves kétkezes bárdommal, éreztem, hogy fáradok, s hogy... megbékél a lelkem.
A testembe hatoló pengék fájdalmát szinte nem is éreztem.
Aztán sötét lett...
Aztán a sötétségből fény született – egy pislákoló kis pont.
Lassan lebegni kezdtem felé, és ahogy közeledtem, olyan nyugalom szállt meg, mint soha még...
Ám ekkor, egy Erő – angyal, isten, vagy nem is tudom – szavak nélkül szólt hozzám.
És én megint a falu főterén álltam.
Halottak vettek körül – s a legközelebbi test megszólalásig hasonlított rám. Csak tele volt sebekkel...
Aztán mindent elnyelt a setétség.”
„Napokra elvesztettem az emlékezetem.
Mire magamhoz tértem, már egy fogolytábor ispotályában hevertem. Ám itt sem maradhattam sokáig – a következő fogolymenetbe engem is beosztottak.
Hát így lettem toroni obsor.”
A beállt siket csendben szinte osonok kifelé.
De hál istennek nincs már szükség rám – a mondandóm elég most ezeknek a szerencsétlen páriáknak; ebből erőt meríthetnek a Holnaphoz.
És ahogy a mondás tartja: új nap, új élet.
Odakint, az „utcán” sűrű a setét. Egyedül a palánkvár őrposztjain lobog a fáklya. Én azonban már akár vakon is a célomhoz találnék.
Az előbb nem fejeztem be a történetet.
A vége nem tartozik senkire – legkevésbé a társaimra.
Mert ahogy a menet Dél, a biztos rabság felé tartottam, egyszerűen... megváltoztam.
Már nem fűlött a fogam ahhoz, hogy számos társamhoz hasonlóan addig dühítsem fogvatartóimat, hogy végül halálra korbácsoljanak.
Ehelyett lassan meggyőződésemmé vált, hogy annak, hogy túléltem a saját halálom, Jelentősége van.
Csak még azt nem tudtam, hogy mi ez a jelentőség...
Mindenesetre figyeltem. A jelekre, a rabtársaimra, mindenre.
Furcsa, nem?
Egy behemót katona, aki a szintén fogoly parasztokat gyámolítja...
Közben lassan vánszorogtunk Toron felé.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Dass tartományba, a Hernrag melletti hatalmas gazdaság rabszolgaszállására – vagyis amíg ideértünk.
Egy új életbe.
Malorn Garn, a katona, a seoxlai felföld büszke vértes gyalogosa végképp megszűnt létezni.
Toronban nincs nevem. Minek is az egy magamfajtának.
Obsor vagyok, és már az egyszerű parasztokhoz (vagy ahogy itt mondják: navor) is csak lehajtott fejjel szólhatok. Még az itt született obsorok is különbek nálam.
Két kezem munkájával Új-Kyria felemelkedését szolgálom - cserébe silány étel és szélfutta kunyhó jár Obsorföldén.
Napközben munka a földeken, éjjel meg álomtalan alvás a vackon.
Ennyi jut a magamfajtának.
Ám még obsor és obsor között is nagy különbségek vannak - s ezek csak akkor válnak igazán szembeötlővé, mikor te is az vagy.
Havonként egyszer a gazdánk, a fényes tekintetű Tarrhin-Dian en Nalden-Estessyr nagyúr (számolatlanul vannak még nevei és címei, de ezeket túl hosszú és fárasztó lenne most elősorolnom), ki a legutóbbi háborúban egyszülött fiának életével fizetett Toron újabb kudarcáért, érdekes kedvtelésnek hódolt.
Ugyanis malquorjait mindig fogolyként Toronba került obsorai közül választja ki. Minden hónap vörös holdtöltéjének éjjelén azok, akik erőt és bátorságot éreznek magukban, kihívhatják az egyik malquort - s ha párbajban legyőzik, a helyére állhatnak.
Természetesen nagy a csábítás - nemcsak a kiadósabb koszt, a nagyobb megbecsülés (egy malquor bizony úr itt Obsorföldén...), de a kevesebb munka, vagy épp a fegyverviselés lehetősége is csábító.
Talán kár is mondani, hogy a posztokat szinte mindig volt katonák töltik be.
Ám én az első időkben hallani sem akartam arról, hogy közéjük kerüljek: ehelyett együtt húztam a birtok többi rabszolgájával az alacsony dombokat borító erdőkben. Ám ennek egy sajnálatos eset hamar véget vetett.
Az egyik munkafelügyelő ugyanis szemet vetett a vízhordó leányra, s hogy hatalmát is fitogtassa ott helyben, mindenki előtt akarta megerőszakolni.
A néma csendben jól hallatszott, amint szépen kérem, hogy ne tegyen ilyen csúfságot, ne bántsa a leányt.
Nem hallgatott rám - inkább nekem esett.
Nála egy hosszú penge volt - nálam egy hasítófejsze.
Akkor és ott nem sokan fogadtak volna rám - de én megjártam a poklot, és visszatértem; a ficsúr meg csak hírből ismerte a vitézséget.
Könyökből csaptam le a jobb karját - nem akartam megölni.
Többé már senkit sem akartam megölni.
Persze szinte azonnal lefogtak - de nem ellenkeztem. Azt hittem eljött a vég - s azoknak a sztoikus nyugalmával vártam, akik tudják: helyesen cselekedtek.
Magam is meglepődtem, mikor végül másképpen alakult.
A tömlöcben, ahová néhány irgalmatlanul kegyetlen verés után végül bedugtak, fura élményben volt részem.
A földön csúszó-mászó börtönőrök láttán biztosra vettem, hogy legalábbis Sedular kasztú, az illető - a páncél és a fegyver, amit viselt, pedig egyértelművé tette: katonatiszttel van dolgom.
Pár kérdést tett csak fel: mikor, hol, melyik egységben szolgáltam. Mikor végeztünk, éreztem, hogy vigyorog (hisz' amennyire a láncaim engedték, lehajtottam a fejem; így az arcát egy pillanatra sem láttam).
Én pedig a következő holdtöltén egy malquor-párbajban találtam magam.
S persze nyertem - hisz még élek.
Mindenesetre nem volt a dologban sok köszönet. Mások a fél karjukat is odaadták volna a megszerzett kiváltságért - engem meg furdalt a lelkiismeret egy élet szükségtelen kioltásáért.
Egy katona, aki már nem leli örömét a mesterségében...
Időközben célhoz érek.
Az előttem álló kunyhó - bár jóval kisebb, mint az, ahonnan most jövök - legalább akkora megbecsülésnek örvend köztünk. Itt él az az ősz tiadlani, kinek orvosi tudása és különleges, istenáldotta képességei nélkül bizony sokan már nem élnének az itteniek közül.
Nekem azonban e hely még ennél is többet jelen.
Itt lakik a Mesterem - és az ő mérhetetlen kegyéből itt lakhatom vele én is.
Sokszor eszembe jut, mikor először láttam Őt.
Malquorrá válásom után nem sokkal történt, hogy gazdánk úgy határozott, hogy tiszteletét teszi a messzi Shulurban.
Furcsállották is sokan, akik ismerték a szokásait: hisz' a fia halála óta eddig egyszer sem hagyta el birtokát!..
Úgy esett, hogy vele tarthattam.
Shulur.
Nálam avatottabbak számtalanszor leírták már ezt az ezerarcú városóriást; s bár én magam (hisz' nem mehetek oda, ahová akarok...) csak bizonyos szegleteit láttam, abból, amit látnom adatott, bizton mondom, hogy igazuk van.
Mikor megtudtam, hogy nem másért, de egy tiadlani rabért jöttünk ide, elképedtem. Aztán akkor is megdöbbentem, mikor e rabot nem valamelyik rabszolgapiacon szereztük be - hanem egy hatalmas palotába mentünk érte.
De a legjobban akkor döbbentem meg, mikor megláttam, hogy ki is ez a szolga.
Hajlott hátú, mocskos-véres ruhába burkolt, hosszú, ősz haját fonott copfban hordó öreg állt előttünk.
Tarrhin-Dian en Nalden-Estessyr nagyúr meg úgy nyalogatta az ajkait, mintha életének legfinomabb fogását szolgálták volna fel neki.
Beteg ez a világ, nem?
A dolognak persze vannak mélyebb összefüggései - ezt viszont csak később tudtam meg.
A gazdám szerzett egy tiadlani harcművészt, akin méltó bosszút vehet fia halálért - én pedig megismertem a Mesterem.
A mondás szerint ha készen állsz a tanulásra, az istenek elküldik a mestered. Akkor is, ha nem is akartál tanulni...
Ami ezután következett, az a legvadabb álmaimat is felülmúlta.
Néhány napot töltöttünk a hatalmas városgigászban, a Nalden-Estessyr családi palotában - anélkül, hogy urunk akárcsak kijött volna a szobájából. Természetesen a pletykák azonnal megindultak - és ezekből, ha nehezen is, de azért sikerült kihámozni, hogy mi miért is történik.
A legutóbbi nagy háborúban az ifjabb Tarhinn vezette a Család zászlaja alatt harcoló csapatokat - atyja élemedett korára tekintettel. A parancs szerint Tiadlan földjén küzdöttek, később pedig az elfoglalt területeken kellett Új Kyria nevében a rendet fenntartaniuk, és az ellenállást végleg megtörniük.
Az ellenállás azonban nemhogy csökkent, de nőtt volna - ám igazán veszélyes akkor lett, mikor néhány szerzetes - mind kipróbált, tapasztalt harcművész - állt az élére.
A többit már egyszerű volt kitalálni - ha én lettem volna az ellenállók helyében, én is a jobban felszerelt, túlerőben lévő ellenfél vezetőjét támadtam volna...
Pár nap és visszaindultunk a vidéki birtokra.
Sabbúl és Aiendhar között esett meg, hogy néhány kiszolgált katona állta el a menet útját, hogy fegyverüket markolva kérjenek némi ételre valót urunktól.
Ő meg - talán mert akkor a szokásosnál is jobban gyötörték a múlt szellemei - nem hányatta kardélre őket. Ehelyett alkut ajánlott: az újonnan szerzett tiadlani rab annyi fegyveres ellen, ahány csak ki mer állni ellene. Ha a tiadlani nyer, az útonállók urunk kezére adják magukat - ám ha veszít, akkor a nagyúr teljesíti a rablók követelését.
Sosem felejtem el azt a délutánt.
A nap már az utat szegélyező fák csúcsa mögül figyelte csak, hogyan készítik elő a terepet a viadal számára.
Az egyik oldalon az öreg tiadlani állt - én és egy másik malquor kísérte oda.
A másikon az egyre derűsebben nevetgélő haramiák álldogáltak - a vezetőjük annyira remekül szórakozott, hogy csak három emberét állította ki az időközben félmeztelenre vetkőzött öreggel szemben.
Mikor az öreg az ébenszín ujjasát is levetette, rám pillantott - és én akkor és ott már tudtam, hogy győzni fog.
A haramiák vigyora ellenben csak akkor kezdett lefagyni, mikor a szíjas izmú öreg ahelyett, hogy reszketve az életéért könyörgött volna, egyszerűen kisétált az út porába húzott vonalakkal kijelölt küzdőtérre.
Készen állt.
Ellenfelei még mindig vigyorogva, egymást biztatva közeledtek felé - Ő mozdulatlanul, furcsa pózban várakozott; szeme se rebbent.
Figyelt.
Aztán, mikor ellenfelei túl voltak az első bátortalan próbálkozásokon, ő is mozdult.
Hegyi vihar lepi meg így az óvatlan utazót - az egyik pillanatban még semmi sem árulkodik a veszélyről; a következőben meg lecsap rád a végítélet.
Tucatnyi szívdobbanás - és már csak az öregember állt. És még csak nem is zihált.
Persze a rablók vezére nem engedhette, hogy holmi öregapó megszégyenítse, hiszen Toronban ez egyenlő a lassú, kínos halállal. Újabb és újabb harcosokat küldött hát az öreg ellen.
Mindhiába.
Végül ő is az út porában végezte. Holttestét magam fektettem a többi mellé.
Az eset után persze sokan próbáltak a vén tiadlani kegyeibe férkőzni - ám az furcsamód megközelíthetetlen maradt. Nem indult malquor-párbajon sem, pedig aligha akadt volna legyőzőre.
Ehelyett saját kunyhót épített, ahol minden testi nyavalyára írt kaphatott a betérő.
Vagy legalábbis sok mindenre.
Nemsokára megszoktuk az öreget: napközben velünk robotolt az erőben, éjjel külön utakon járt. Időnként bilincsben vitték el - gyanítottuk, hogy urunk színe elé - de mindig élve, karcolás nélkül tért vissza.
A magam módján csodáltam őt - de sosem kerestem a társaságát. Annál jobban meglepődtem, mikor ő kezdte keresni az enyémet.
De ahogy a mondás tartja: a Mester választ tanítványt...
Egy este,mikor a kunyhója mellett vitt az utam - és furcsa sziszegést, meg hirtelen mozduló testek zaját hallottam odabentről.
Megálltam, hogy kíváncsiságomnak engedve, belessek, mi folyik ott. Ám erre nem volt szükség. Bármi is folyt odabenn, megállásra késztette jelenlétem.
Egy hang szólt ki:
-Gyere be.
Csak így, egyszerűen.
Nem tudtam ellenállni. Bementem.
Az első alkalmat a második, azt pedig a harmadik követte.
Egy hónap múlva pedig - dacára az ízléstelen, rosszindulatú pletykáknak -a Mesterhez költöztem.
Ennek három éve már.
Most is, mint mindig azóta - a hazatérők örömével lépek be e kunyhó nyílásán.
Mert az a Malor Garn, akit most látsz, az itt született meg. A Mester volt az apja, Toron az anyja; más csecsemők járni és beszélni tanulnak keservvel - én a meditációs pózban és mesterem csapásai alatt nyögtem ugyanígy. A pálca, amivel a süldő kölkök hamar összemelegszenek, nekem az a farúd volt, amivel hol nekem kellett elnáspángolnom a láthatatlan ellent - hol engem náspángoltak el.
Nem cifrázom - felnőttem.
Felnőttem, és a Mester mindenre megtanított, amire csak lehetett. És én mindent megtanultam Tőle, amit csak ennyi idő alatt nekem taníthatott.
Megtanított a bennem lakozó Szellem Erejének használatára; hajnalban és késő este a kunyhó fala rejtették a kíváncsi szemek elől a Test edzését. Megtanultam a betűvetést, az orvoslás és a gyógyfüvek tudományát; Csak egyvalamit nem árult még el.
Mi végre mindezt?
Mert célja van vele, az biztos.
De sebaj. Várok. Figyelek.
Eddig tart Malor Garn története.
A folytatás? Azt sűrű homály borítja - ám biztos vagyok benne, hogy hamarosan felfedi magát előttem.