Név: Randal Dal Arknumog
Kor: 22
Nem: Férfi
Faj: Ember
Kaszt: Boszorkánymester- Aszisz Vérkelyhesek
Kinézet: 189cm magas, 56 kg már szinte törékeny, jó megjelenésű férfi. Hosszú fehér haj, fekete csillogó szem!
Egyszerű nadrág, vastag hosszú ing. A nadrág, egy hosszú (2m) bőr övvel van a derekára kötve. Ebe hordja a hárító tört, amit a lelógó ing eltakar. A lábán utazócsizma a felszerelése
Jellem: Halál- káosz
Kezdő helyszín: Abaszisz Déli- szavannák
Abasziszban, Baarantheikben születtem, gazdag családban. Nem kellett nélkülözünk sosem, pedig apám 1,5 éves koromban elhagyott minket. Anyám egyedül taníttatott, nevelt. Sosem kérdeztem apám felől. Igazán sosem foglalkoztatott, hogy miért hagyott le minket. A mágia ellenben annál jobban! Így kerültem az Asziszi Vérkelyhesek közé.
A nagymester személyesen jött el hozzánk, hogy tanítani fog.
Védelmébe vett, és oktatott, tanított!
Minden időmet a tanulásra fordítottam, hogy miként használjam saját hasznomra a varázsigéket. Később érdekelni kezdett, hogy miként jönnek létre a rontások betegségek, villámok, ezért több figyelmet fordítottam a mágia tanulására.
Ez az egy cél volt az életemben! Minél hatalmasabb boszorkánymester legyek, és átvegyem a vezetést rendünkben.
Bárkivel barátkoztam, ha hasznom lehetett belőle.
Egyszer egy gyenge, ronda szegény gyerekkel barátkoztam. Sokan gúnyoltak, nevettek miatta, de míg meg nem tanított mindenre, amit a vadonról tudott, vele maradtam! –Szerencsére hamar tanultam, és nem kellet sokáig elviselnem-
Ő volt az első, aki megkóstolta első saját készítésű mérgemet! Sajnos nem sikerült jó a méreg.
Nagyon sokáig szenvedett, de nem halt meg. Mikor kezdett múlni a méreg hatása, és világossá vált előttem, hogy nem fog meghalni. Elvágtam a torkát. 10 évesen ő volt az első áldozatom. Már nem volt szükségem rá többet.
Hibámból tanulva tökéletesítettem ismeretemet a növények terén, hogy erősebb mérgeket készíthessek.
Megismerkedtem az orvoslás képességével. Sokkal könnyebb ártani, ha tudom, hogyan gyógyítsak. Mellékesen azt tapasztaltam, hogy az emberek szinte bármit hajlandóak megtenni a gyógyulásukért.
Milyen jó móka volt, a megmérgezett embereknek és utána „jó szándékból” segíteni.
Sokan szerettek. Sokan hitték, hogy én is szeretem őket.
Persze a lányokat én is szerettem. Gyönyörű órákat töltöttem velük. És nem bánták, ha durván bántam velük. Szép szavaimért epedeztek.
És hogyan kerültem ide A Déli szavannákra? Egy ruhában, és a mester hárító tőrével?
Hibáztam! Túl nagyravágyó voltam! –Vagy nem voltam elég óvatos?-
A mester megtudta, hogy én szeretnék az utódja lenni. És lépnie kellett!
Hogy miért nem öletett meg? Mert gyenge volt? A méreg, amit használt gyengére sikerült?
Tényleg méltó lettem volna a helyére?
Mindent halottam, amit a méreg hatása alatt, amit nekem mondott. Vártam a halált. Hátha többet megtudok a nekromanciáról.
A mester utolsó szavaival elmondta, hogy nem szabad mindenkivel szembeszállni.
- Csak a gyengébbel!- Nem szabad lebecsüli az ellenfelet. - Csak ha már tudjuk, hogy erősebbek vagyunk nála!-
Ezután megvágott a mérgezett pengéjű hárító tőrrel. És jött a sötétség!
De nem haltam meg! Itt távol először nevettem rajta, hogy legyőztem. Nem tudott megölni a nagymester engem, aki éppen csak befejezte a tanulmányait?
De hamar világos lett előttem minden. Itt egyedül, távol az otthonomtól.
Legyőztek!
Nem is akart megölni. Azért tanított még akkor is, mikor megölhetett volna.
De miért nem? Persze jó tanítvány voltam. De voltak mások is! Miért fordított ennyi energiát a félreállításomra, ha egyszerűen megölhetett volna.
De majd kiderül, ha elég erős leszek, és visszatérek hozzá, és megkérdezzem. –Lehet hogy ő az apám?-
Remélem anyám még élni fog, és válaszol a kérdésemre, amit sosem tetem fel neki. Ami eddig nem is érdekelt. Mi történt apámmal?