Az örökség
I. rész: A múlt árnyéka
1. fejezet: Érkezés
A végtelen horizont peremén felbukkanó nap első sugarai vöröses fénybe borították az eget foltokban takaró fellegek alatt morajló hullámok tépázta tengert. A habokat szelő kétárbocos karavell dagadó vitorlákkal haladt a közeli sziklás partok mentén, melyek néhol megtörve, kisebb öblök hosszú homokos partjává alakultak át, egy-egy halászfalunak adva helyet. Már öt napja hagyta el Narvan kikötőjét az Antera Csillaga nevű kereskedelmi hajó, és haladt jó széllel Obrat forgalmas kikötője felé. A tenger sós vize áztatta fedélzeten tengerészek sokasága végezte minden napi feladatát. Voltak, aki az árbockötelet feszítették, mások éppen a szálkás fapadlót sikálták, míg páran a hátsó tatnál álló árbocra másztak fel. Egyetlen alak állt mindössze a korlátnak támaszkodva, és figyelte a hajó által keltett habos fehér hullámokat. Mikor varkocsba font hajába bele-bele kapott a lágy sós levegőjű tengeri szellő, szemeit becsukva hagyta, hogy a kellemes levegő nap barnította arcát simogassa. Sötét vászon zekéje félig kinyitva lengedezett domború mellkasán, bal kezét vastag fekete vászon nadrágja szíján függő vaskos kardjának markolatgombján nyugtatta, míg jobbjával a korlátot támasztotta. Az Antera Csillagának egyetlen utasa, ki Narvan kikötőjének egyik füstös kocsmájában egyezett meg súlyos ezüstökért Nevil kapitánnyal, hogy utasként velük tart Abaszisz partjaira. Ritkán látták a fedélzeten a megtermett fiatal férfit, aki legtöbbször a legénységi szállás melletti kis raktárban kialakított szállásán tartózkodott, olykor a hajó gyomrában álló, élő állatok számára fenntartott karámnál öles termetű fekete lovánál.
Marcus Dal Tolcador nem szenvedte a tengert. A ringó hajó - melyben ezelőtt sosem volt része - eleinte több alkalommal okozott számára kellemetlen rosszulléteket. A napok alatt lassan megszokta az ingatag talajt a lába alatt, és leszámítva egy-egy kisebb émelygést, tengeribetegsége alább maradt. Csendes volt az út, kivéve a három nappal korábban feltámadt vihart, mely miatt el kellett hagyni a part mentén húzódó biztonságosnak mondható hajózási útvonalat, nehogy a karavell a sekélyebb vízben felbukkanó sziklás zátonyok egyikének sodródjon. Ugyan közel egy napot veszítettek, de Nevil kapitány szerint - ki már több tucatszor megjárta ezen utat - ha Antoh is kívánja, és a szél ezáltal továbbra is kedvez, napnyugtára elérhetik Obrat kikötőjét. Marcus azonban nem bízta magát holmi szeszéjes istennő kegyeire, minden reggeli és esti imájába urának Dartonnak nevét fűzte. Most is távolban elterülő csipkés partot fürkészve egyetlen gondolat járt a fejében: Minél előbb partot érni, elhagyva ezt az átkos, kiszámíthatatlan tengert.
A hajó alkonyatra, mikor a nap korongja éppen a horizont alá bukott, elérték a félsziget öblében elnyúló Obrat forgalmas kikötőjét. Marcus a tat korlátja mellett állva figyelte a közeledő, mélyen a tengerbe nyúló, szürkületi lepelbe burkolózott földnyelvet. Holmija, mely nem volt több a nehéz harci nyeregnél és két degeszre tömött nyeregtáskánál, lábai előtt hevert a hajó vízfoltos fapadlóján. Fekete mellvérbe bújtatott sötét alakja teljesen kirívó volt a fedélzeten sürgölődő világos, könnyű buggyos, tarka ruházatot viselő matrózok között. Sűrű szövésű fekete ujjas köpenye, mint sötét angyal szélesre tárt szárnyai lebegett mögötte, mikor belekapott az újult erővel feltámadt tengerillatú szél, néha megakadva oldalán hímbálozó dísztelen hüvelyében nyugvó hosszú markolatú kardjában.
Az immáron fél árbocra eresztett karavell kényelmes tempóban siklott be az öböl ölelte zsibogó kikötőbe, elhaladva több halász- és kereskedőhajó mellett. Vidám kiáltásokat vitt messzire a szél a halászok bárkái felül, kik hálóikat ficánkoló halakkal duzzadva emelték ki a tenger hűs habjaiból. Marcus egykedvűen figyelte őket, s már többször egyre türelmetlenebbül tekintett a lassan közeledő mólók felé. Néhány kisebb ladik és dereglye, melyek eltörpültek az Antera Csillaga mellett, szinte súrolta a hajó oldalát. Darton szolgája enyhén felhúzta szemöldökét az esztelen halászokon, majd elégedetten vette tudomásul, hogy a hajó végre az egyik széles mólóhoz ért. A vasmacska hangos csobbanással merült el a tengerben, miközben a fedélzet mester hangos parancsait követve a matrózok pillanatok alatt a mólóhoz rögzítették a karavellt. A kapitány lépett először a leengedett vastag palán keresztül a szárazföldre, egyenesen az írnokának diktáló mólómester elé. Eközben a tengerészek elkezdték a súlyos ládákban őrzött szállítmány kirakodását, Glad, a vörös képű termetes tengerész vezetésével. Marcus jól megjegyezte magának az navarrai óriást, aki állandó kihívó tekintettel illette minden nap. Szívesen összemérte volna vele az erejét, - bár szemmel láthatóan a golyófejű behemót dagadó izmai, ha jóval nem is, de meghaladta a súlyos vért alatt edződött rowoni méreteit-, azonban a kapitány szigora mindezt nem engedhette meg, így maradt egymás leplezetlen méregetése.
A hajó korlátjának dőlve várta sorát, hogy végre elhagyhassa az immáron kikötött hajót, a még karámjában rostokoló hű társával együtt. Éppen azon volt, hogy holmiját vállára vetve lemenjen hozzá, és hamarosan felvezesse, mikor meglepetésére pár ládát követően, - talán Nevil kapitány figyelmességének köszönhette, talán nem-, két tengerész vezette fel a prüszkölő, nyugtalan lovat a karavell gyomrából. Marcus rosszallóan ingatta meg a fejét, a tengerészek hibát követtek el. A zabla mélyen a pofájába vágott mikor felágaskodott, és szinte elrántotta a gyeplőt szorosan megragadó, őt megfékezni kívánó matrózokat, majd súlyos patáit a padlóhoz verte, és zilálva kaparni kezdett, mely szikrát vetettek a kiálló szegeken.
<Ej, hogy Darton komor dala hajtaná nyugalomra azt a nyomorék fejeteket!> - szitkozódott magában a férfi, miközben óvatos léptekkel elindult a megbokrosodott fekete mén irányába. A tengerészek vélhetően nem tudták, hogy csak egyetlen embert fogad el, mint minden nehéz harci mén, azt, akihez idomítása közben hozzászoktatták.
– Nyugalom Tornádó, csendesedj öreg cimbora! – kiáltott a harcra nevelt termetes ló irányába, majd baljával előre nyújtva közeledett felé, hogy kantárját megfogva, majd megsimogatva nyugalomra bírja, mellette jobbjával intett a tengerészeknek, hogy lassan táguljanak.
Különös tánc folyt a fedélzetfeljáró mellett, mely központjában a fekete, vaskos izomzatú mén forgott maga diktálta ritmusában. Patái többször váltottak ütemet, melyet a körülötte forgolódó tengerészek - Dartonnak és talpraesettségüknek hála, lépést tudtak tartani, elkerülve a többször szikrát vető roppant kovácsolt patákat. Marcus továbbra is óvatosan, lassan közeledett Tornádó sötét, fenyegető alakjához, ki táncában éppen akkor váltott ütemet, mikor már csak pár lépés választotta el tőle. Darton szolgájának tekintete találkozott a harci mén villámokat hányó fekete szemeivel, majd hírtelen kitágult orrlyukkal ágaskodott ismét fel két hátsó lábára, és vastag nyakát megrántva tépte ki a gyeplőt a két matróz kérges kezéből. Mindketten elvágódtak a hosszú gerendák alkotta síkos padlózaton. Egyikük, kinek szerencséje éppen akkor hagyta cserben, hanyatt csúszva koppant a főárbóc vaskos talapzatánál. A fekete mén, eszét vesztve kezdet nevéhez hű, csatatérre való forgásába, új tempót diktálva őrült táncába. Ezen ütemet már nem tudták a matrózok tartani, s mint apró falevelek, kiket felkapott az elemi erővel tomboló szél, messzire repültek.
Marcust már csak egy hosszú lépés választotta tüzes méntől. Tornádó megtorpant, és egyenesen a férfi fölé tornyosult megfeszített izomzatával. Fejét fenyegetőn előre hajtotta, és jobb patájával ütemesen kaparva, hosszú szálkás csíkot rót a nedves fedélzetbe. Fekete szemeiben a felismerés szikrája csillant, majd kitágult orrlyukakkal az elé lépő alak felé szagolt a levegőbe. Tolcador keze lassan, simogatóan érintette meg a méretes állat lehajtott vaskos nyakát, miközben másik kezéhez Tornádó nyomta fujtatva lüktető orrát.
- Jól van Tornádó, nincs semmi baj. - simogatta tovább lova fekete szőrét, miközben egy elégedett félmosoly jelent meg ajkai szegletében, mikor végigtekintett a csatatérre emlékeztető feldúlt fedélzeten.
A tengerészek, kik még talpon voltak, döbbent csendben szemlélték őket, közben körülöttük a padlózat magasságából nyögések elfojtott hangja, és éles szitkok harsogtak. Az egyhangú képet egy sirály éles rikácsolásának zaja törte meg, és mint megelevenedett festmény, ugrottak a sérültek felé az emberek. Darton kegyes volt hozzájuk, balga lelkekhez, kivéve talán az eszméletlen, árbóctőnél heverő alakot, kinek vére csíkos ruháját foltokban vörösre festette. Őt társai vitték az Antera Csillaga gyomrába, feltehetően a hajó felcserének kétes értékű kezei közé. Marcus tekintete Glad, a navarrai óriáson állapodott egy pillanatra meg, aki elismerően bólintott a dartonita felé. Viszonozta a biccentést egy széles mosoly kíséretében, majd ekkor szeme sarkából feltűnt neki Nevil kapitány hívogatóan integető kezének árnyéka. Fejét arra fordítva kezével jelzett neki vissza, majd Tornádót gyeplőjénél fogva a hajó korlátjához, felszerelése mellé rögzítette. Megsimogatta lova éjsötét sörényét, majd öles léptekkel elindult a kapitány és a mólómester felé. Biztos volt benne, hogy egy oktalan matróz sem fog a robosztus mén közelébe lépni.
A vaskos hajópadlózat recsegve nyikorogva jelezte súlyos lépteinek nyomát, mely a egészen az áhított szárazföldre nyúló széles pallóig vezetett. Jobb csizmájának vastag talpa éppen érintette a deszka szélét, amikor egy tengerész lépett mellé.
- "Nnanagy jó úuram." - kezdte dadogva az őszülő, vén tengeri medve - "Ha megtenné, hogy pár lábbal arráb kötné eme bestiát, akkkor folytathatnánk a rakodást."
Marcus megtorpant, és sötét szemeit a nála jó másfél fejjel alacsonyabb tengerész felé fordította, ki enyhén előre dőlve, szemeit a gyalult fapadlón nyugtatva várta válaszát. A dartonita először nem szólt semmit, csak válla felett hátra sandított Tornádó felé, aki jelenleg békésen szemlélte fekete szemeivel az egyre sötétebb, szél korbácsolta tengert, és kovácsolt patái éppen a hajó gyomrába vezető négyszög alakú rakodó lejárat mellett toporogtak. A tengerészek, főleg azok, akik megtapasztalták a fekete mén őrült tombolását, messzire elkerülték még a környékét is, nehogy ismét szembe találják magukat vele.
- Oh! Azonnal intézkedem. - vigyorodott el a matróz felé darton lovagja, majd megfordult és komótos léptekkel visszasétált útitársához. Tekintettel a kapitányára, ki megosztotta vele hajóját ezen a hosszú úton, teljesítette a matrózok kérését. Miután megpaskolta Tornádó robosztus oldalát, ki azt egy fejhajtással fogadta, gyakorlott mozdulatokkal felmálházta. Helyére került a veretes fémlapokkal megerősített szügyelő és farhám, a marszíj, has és hátszíj, a vastag, sötét lópokróc, majd végül, mint munkájának koronája, feketére cserzett zömök harci nyereg a két nyeregtáskával, melyekben egész vagyona - vértjének többi darabjaival együtt - pihent. Mikor gyeplőjét eloldotta, a körülöttük tisztes távolságot tartó tengerészek ösztönösen megrezzentek, majd némelyikük mellkasából megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, midőn lépésben levezette a matrózok szemében sötét fenevadként látott Tornádót az Antera Csillaga fedélzetéről.
Nevil kapitány, mintha mi sem történt volna az imént hajójának fedélzetén - de inkább csak megkönnyebbülésének jeleként, széles mosollyal, bokáig érő felleghajtójába burkolózva, feltolt egyszerű kalapja alatt tarka zsebkendőjével homlokát törölve várta Marcust a mólómester és írnoka társaságában.
- "Üdvözöld Obratban Marcus Dal Tolcadort..." - kezdte Nevil, kihangsúlyozva a dartonita családi nevét - "...Gregor Gilegrat."
Mozdulataik régi ismertségről adtak tanúbizonyságot. Mindketten illően meghajoltak az aszisz származású rowoni előtt, miközben Gilergat fakókék szemei csodálkozásról és ámulatról árulkodtak Marcus előtt. Arca sem rezzent a dartonitának, de kissé nyugtalanította a mólómester fura tekintete. Családjának nevét felismerték, ehhez semmi kétség sem fért.
- "Legyen kedvedre kis városunkban, utazó." - váltott közönyös, ám szívéjes ábrázatra Gilergat.
- Köszönöm. Minden bizonnyal így lesz. - biccentett tompa mosollyal feléjük, majd egyenesen a köpcös mólómester felé fordult - Gilergat uram, merre lelek egy megfelelő szállást, ahol az abrak is elégséges... - majd sokat sejtető vigyorral, válla felett a hajóra pillantva megpaskolta a mellette álló termetes fekete mén izmos nyakát - ...mert Tornádó nem venné jó néven, ha elégedetlen lenne az ellátással.
Akár egy helyeslő jelként, mintha gazdája minden szavát értené, a sötét csődör prüszkölve villantotta ki méretes, patyolat fehér fogait.
Éppen hogy befejezte szavait, amikor a ragadós lónyál, mint lassan hömpölygő folyam végigcsordogált a hátán. Egy szemvillanásra megdermedt az újonnan érkezett áldás hatására, majd összeszűkült sötét szemeit a felette álló Tornádora vetette. Tekintetük összekapcsolódott, majd a fekete mén fejét megrázva, pofáját szélesre tárva kivillantotta fehér fogait. Marcus arca megkeményedett, majd hírtelen egy széles vigyor jelent meg rövidre nyírt szakálla mentén. Darton isten különös humora célt ért. Kiegyenesítette hátát, és hagyta, hogy a nyúlánk testnedv páncélja alatt apránként leérjen derekáig. Nagy levegőt vett, majd az előtte álló két alakra pillantott. A különös csend, mely felőlük érkezett, a dartonita számára szinte az egekig kiáltott, elnyomva a mellettük zajló rakodás éles hangjait.
Tekintete, enyhítve a kínos csendet, elkalandozott a móló végén elterülő tengerparti város irányába, mely felé útja vezetett. Rowon komor, örökös vérvörös alkonyba burkolt, mély ingovánnyal körül ölelt hatalmas városának sötét kőépületeihez képest Obrat fából és világos kőből készült házai élettel teli vidám látványt nyújtottak. Ugyan sötétedett, de még így is jól kivehető volt a városka vörös tetejű épületei, melyek éppen kibukkantak a terjedelmes épülő hajóvázak mögött. Hatalmas gerendák és az alacsony házak tetején vidáman kergetőző gyermekek bosszantották a hajóépítő mestereket, akik bosszúsan tessékelték arrébb őket. Egy csapat sirály vonta el a figyelmét, akik egy másik, nagyobb testű madarat üldözve szálltak a hegyek felé, hol az apró homokkőből épült, a nemesség kertekkel, fákkal övezett villái árnyékában húzódó szűk utcák menten álló takaros házak és terek építészeti remekei tárultak szemei elé. A nyomornak a legkisebb jelét sem vélte felfedezni ebből a távolságból. A látvány ugyan nem ragadta magával, távol álltak ezen dolgok tőle, azonban magában elismeréssel adózott a mostanra már kiszáradt csontú telepesek munkájának.
A mólómester dünnyögött valamit az orra, majd Nevil kapitány oldalán lassan lépkedve, szótlanul elindultak a part irányába. Marcus megrántva Tornádó gyeplőjét, két lépéssel lemaradva követte a két szótlan alakot. A lehajtott fejjel baktató fekete mén súlyos patái kopogva visszhangoztak a kikötött hajók oldalpalánkjai között. A dartonita tisztes, lépésnyi távolságra vezette termetes lovát jobbra maga mögött, néha-néha felé vetve figyelő tekintetét. A hátára ragadt nyúlós lónyál még mindig ott lötykölődött szorosra húzott fegyveröve magasságában, melynek kellemetlen érzésétől időnként kirázta a hideg. A hozzá csapódó ifjú, talán tizenkét tavaszt látott hajósinason akadt meg a tekintete, aki peckén, mellkasát kidüllesztve haladt mellette. Marcus kajánul elvigyorodott a gyermek láttán, ki mint apródja, büszkén lépdelt mellette, nem zavartatva magát, hogy alig ér fel a szurokszínű mén horpaszáig. Gyermekkora egy apró mozzanata jutott eszébe, mikoron a portyáról visszatért délceg maremita lovagok mellett lépdelt hasonló elhivatottsággal, mint most a siheder inas. Bár a fiúnak bizonyára sosem fog megadatni, hogy oly módon szolgálja a Hallgatag Urat, mint azok a lovagok és immáron ő maga, de talán egyszer majd eljövendő birodalmában megtalálhatja a számára kiérdemelt helyet.
A part apró köveire lépve pár tekintettel találkoztak, kik futólag végigmérték őket - a hajóinas fiú legnagyobb csalódottságára - majd méla közönnyel tovább is álltak.
- "Nos Dal Tolcador..." - fordult felé Nevil kapitány - "...vezzese lépteid bármely égi Úr, kísérje utad szerencse! Ha meleg ágyra és jó serre vágysz, Én azt mondom néked ugorj be a Törött Kancsóba."
Vaskos, cserzett ujjai a kikötő egyetlen kétszintes épületének irányába mutatott.
- "Bár Gregor biztos tud jobbat és drágábbat is, ha erre járok, Én mindig ott szállok meg."
Darton szolgájának tekintete végigfutott a vakítóan fehérre meszelt emeletes fogadón, majd szótlanul bólintott. Gregor, a mólómester továbbra sem kívánt semmit hozzáfűzni, némán állt tovább a kapitány mellett. Ismét hosszú, kényelmetlen csend állt be közöttük, és magukon érezték a hajóinas fiú meglepett, ámuló tekintetét.
- "Figyeljen ide Jó uram!" - törte meg a kínos csendet az öreg tengerimedve - "Mi most lehajózuk Tadzehig, ott megpihenünk. Olyan jó két holdhónap múlva újra erre járunk, ha kívánja a visszafele utat is szívessen vállalnám. Persze csak ha igényt tart rá, és addig végez ügyes bajos dolgaival."
- Köszönöm kapitány uram. - felelte a dartonita - Nem tudom még, hogy utam merre tart, hová és meddig vezet, de nagylelkű ajánlatát örömmel fogadom. Ha utam majdan Darton akaratából visszafelé vezet, úgy két holdhónap múlva a Törött Kancsóban várom egy hideg jó serre. Az Istenek vigyázzák lépteit és kísérje szerencse útján Nevil uram.
Marcus enyhén meghajolt a kapitány felé, majd a mólómesterhez fordult. Egy kérdés még foglalkoztatta, mielőtt végleg búcsút int nekik. Az általa ismert vélt igazságot ugyan nem tárhatta eléjük, de mindenképpen szüksége volt egy apró információ morzsára, amelyen valamikor, amennyiben kedve úgy tartja, elindulhat.
- Gildegrat uram, nagyon régen elszakadtam már e földektől, és jövetelem egyik célja, hogy rokonaimat felleljem. - egy pillanatnyi szünetet tartott, és hideg tekintetét Gregor szemeibe fúrta - Ha útmutatást tudna nekem adni, hogy a Tolcadorok leszármazottjait merre lelhetem, esetleg egy olyan személyt megnevezni, aki erről felvilágosítást adhatna, hálás lennék önnek.
Gildegart arcán a meglepetés árnyéka futott át egy pillanatra, majd zavartan babrálni kezdett egyik gombjával és lábával a közeli kavicsokat, mintegy feszültségoldóként, a parti fövenyre kezdte rugdosni.[/i]
- "Nos Dal Tolcadorok ... Nem élnek Abasziszban ..." - kezdte a férfi, különös hangsúlyt fektetve a nem szóra - "Bár egykoron birtokaik erre állotak, ma már csak a por és a gaz lepi öket ... na meg az átok ... nem embernek való az a vidék fiatal úr ... olyan ... ha jót akar nem firtatja ... sött titkolja inkább hogy kiféle miféle..."
Marcus egyik szemöldöke a homloka felé szökött, majd fejét enyhén oldalra billentve, érdeklődve tekintett a mólómester apró, fakó szemeibe.
- "Hagyd már!" -csapta hátba, közbelépve Nevill kapitány Gildegart - "A végén még a frászt hozod erre a gyerekre Te... vészmadár. Ha keres valamit menjen a levéltárba ott szoktak régi iratok porosodni a polcokon... nem a kocsmában." - Vigyorodott el Nevil és fejét enyhén előre hajtva kacsintott ki széles karimájú kalapja alól a dartonita felé.
A mólómester még valami - nem dartonita - óvó jelet vetett homlokára, és Marcus mellett ellépve a szemébe fúrja vízkék, szomorkás tekintetét.
- "Ha jót akar ... nem kérdezősködik ... róluk már senki sem kérdezősködik .. ennyit mondhatok! " - közölte halkan, majd keze ismét a homloka felé lendült mintegy búcsúzásképp.
<Ez érdekes, határozottan érdekes.> - jegyezte meg magában Darton szolgája, majd arcán kaján vigyorral intett búcsút a két alaknak - Köszönöm a felvilágosítást jó uraim. Az Istenek legyenek önökkel.
A kis hajóinas éretettlenkedő, ijedt tekintettel meredt a dartonitára, aki kesztyűs kezével megborzolta a fiú így is csapzott, sűrű haját.
- A jövő bizonytalan, és a vég mindig közel van. - suttogta a fiatal fiú felé, majd ajkai szegletében egy féloldalas vigyor jelent meg.
A hajóinas nap barnította arca egy pillanatra hamuszürkévé vált, majd pillanatnyi megdöbbenéséből felocsúdva szemeiben hitetlenkedő kérdéssel, szótlanul követte a hajó felé tartó Nevil kapitányt.
- "Csak óvatosan maremita, csak óvatosan." - kiáltotta vissza Nevil búcsúzóul. Gildegart csak a jobbját lendítette üdvözlésre, majd alakjuk elveszett a föléjük tornyosuló hatalmas hajók erdejében. Tolcador még hosszú másodpecekig figyelte a tovatűnő alakokat, majd kezével megpaskolta csendesen mellette várakozó lovának vaskos nyakát.
- Indulás. - vetette oda kurtán a fekete ménnek, aki megrántotta fejét lefelé, mintegy bólintásként, és peckesen követte a kényelmes léptekkel haladó dartonitát.
A mólót elhagyva tárult elé a városka nyüzsgő élete. Tekintetét egy pillanatra elragadta egy balról hallott ostorcsapást követő marhabőgés és monoton nyikorgás, miközben egy nemrég elkészült szkúnert segítettek vízre a szárazdokkból. Magában vállat vonva fordult tovább a mellette felhangzó gyerekzsivaj hallatán, ahol éppen két gyerek frissen szerzett élelmükkel rohantak a következő sarokig, ahol azonnal jólesően majszolni kezdték. Figyelmét egy robaj vonta magára, mely a hegy tetejéről érkezett felé egy fakeretes nyitott hintó képében. A sűrű porfelleget maga után vonó jármű oldalán azonnal szembe tűnt a két ragadozó madár szorításában álló várat ábrázoló festett címer. Ugyan a címer semmit sem mondott számára - melyet azonban jól megjegyzett magának, de elrendezése és jelölései egy magas rangú nemesi családra vallott. Tekintetéve egy ideig még figyelte az elhaladó járművet, melyet elöl mindenki azonnal kitért, majd egykedvűen folytatta útját. Lassan a befutó halászhajók, árúival megrakott szekerek kezdték ellepni az utakat tömött sorokban, némileg akadályozva a haladást. Marcus morogva kerülte ki őket, és pillanatra megrezzent, amikor nem messze tőle egy kobzos is rázendített valami nótára, mely nyúlós, de inkább nyávogós hangzatúvá emelkedett. Az utcán áthaladó emberek rosszallóan tekintettek a muzsikus felé, aki egy cseppet sem zavartatva magát folytatta macskazenére emlékeztető dallamát az egyik ház ablakában pirulva kitekintő lánynak címezve. A maremita lemondó grimasszal ingatta meg fejét, majd sietősebb léptekkel indult a túloldalon kimagasló kétszintes fehér épület felé.
A fogadó ajtaja hírtelen kivágódott, majd egy alacsony ívben repülő alak hagyta el a helyiséget, ki vélhetően éppen a nem kívánatos vendégek listáját vezette. A részeg, mert az volt, kétszer is megpróbált felállni, ám ez számára az elfogyasztott alkohol viszonylatában kissé nehézkesnek bizonyult, így inkább négykézláb mászott el a legközelebbi házfalig, majd összekuporodva csendesen mámorba szenderedett. A környéken levő utcagyerekek kapva az alkalmon, de biztos távolságról kelletlen szavakkal illették az illuminált állapotban lévő férfit, akinek csak egy elhaló morgásra futotta erejéből. A dartonita arcán egy széles mosoly húzódott a jelent láttán, majd a részeg mellett elhaladva övtáskájába nyúlva pár rezet dobott a pocskondiázó utcakölkök felé.
- Lesz még több is, ha figyelitek a lovamat. - vetette oda feléjük a fekete mén felé bökve fejével. Bár tudta, emberfia legyen a talpán, aki akár csak kísérletett is tenne Tornádó elkötésére, de semmit sem bízott a véletlenre. Igaz, az utcagyerekek sem a becsület mintaképei, de a könnyen keresett pénz ígérete igen csábító. Átvetette a kantárt az épület előtti vízszintes gerendán, majd a pár gyakorlott mozdulattal lemálházta, melyet a sötét mén leszegett fejjel, mozdulatlanul tűrt. Miután végzett, megsimogatta Tornádó fényes szőrű hátát, majd kersztebe vállára dobva a súlyos nyeregtáskákat, bólintott egyet az utcagyerekek felé, és kimért léptekkel belépett a fogadó kétszárnyas ajtaján.