Úttalan utakon, az ország földjét járva...

[Catti Brie]

/Venge/

*Ő maga is meglepődik, mikor a mókus szinte kivágódik a bokorból.
Hogy lehet ez, mikor az előbb még a fák teteje felé látta eliramodni?
Közelebb lép a bokorhoz, hogy lássa, mi az, amit annyira figyelmesen néz a férfi.
Megborzong, mikor megpillantja a tőrt, rajta a rég megalvadt vért.*

<...vajon összefügg ez a véres tőr, a véres levelek a lemészárolt faluval?...>

*MIvel a férfi szó nélkül továbbindul, Venge óvatosan, mindvégig szorosan a nyomában haladva, követi.*

[A Dorcha]

Vengének és Yokomotonak
Tiadlan földjén, kora tavasszal, délután

*Ahogy közelebb hajoltok a tőrhöz, látszik, hogy pompás darab. Dísztelen, de mégis egyedi. Tökéletes súlyeloszlás... de vajon mit kereshet itt egy bokor alatt?
...
Yokomoto gyolcsba bugyolálja a fegyvert, majd tovább haladtok... lassan, megfontoltan... újabb 100 lábnyi megtett gyaloglás után az ösvény két felé ágazik. A fű egyformán van "kopva"... semmi különbség nem látszik a kettő között...
Tanácstalanul álltok az elágazás előtt, mely 'Y' irányban osztja meg az eddigit. Egyformán szűkűl mindkettő, szinte csak egymás mögött fértek el...

Venge mókusa eközben előkerült és inkább újra a tarisznyába fészkeli magát... fene a kis kényelmes fajtáját*

[A Dorcha]

Heryassnak
Tiadlan földjén, kora tavasszal, délután

*Hosszú út áll mögötted, és ki tudja mennyi vár még rád...
Furcsák ezek az ember népek... mindig sietnek... az egész egy merő rohanás... talán soha nem fogod megérteni a miértjét. Rengeteg rövidéltűvel találkoztál mire elérted ezt a földet. Jó ideje már, hogy keletnek tartasz. A helyi "pletykákat" hallva megtudtad, hogy a déli sivatagban hatalmas háburú dúl, néhányan azt is mondják valamilyen korcs isten szállt Ynev földjére. Talán ez lehet az oka, hogy ezek a vágott szemű emberek is hadba indultak...

A legutóbbi faluban szerzett élelmed már rég elfogyott, szerencsédre vadásztudományod nem hagyott cserben, így mindig akad friss hús.... Ellenben furcsa környék az, hova néhány napja értél... rég volt hogy más utazóval találkoztál. Eddig mindig volt egy szekér, néhány lovas, de már napok óta semmi...
Legalább az erdő közelsége megnyugtat... ki tudja mi történhet...*

[Catti Brie]

/Venge/

*Az ösvények elágazásához érve tanácstalanná válik: vajon melyik irányba kellene tovább menni?
A mókus viselkedéséből se tud semmire következtetni, mert az már megint a tarisznya mélyén durmol, ahelyett, hogy fajtájához illően ugrándozna az ágak között.*

<...viszont biztosan nem látott semmi nyugtalanítót...máskülönben nem vackolódott volna el ilyen kényelmesen...>

*Kérdőn néz Yokomotora:*

- Uram, van valami ötlete? Merre folytassuk utunkat? Hiszen ön mégiscsak jobban ismeri ezt a földet, mint én.

*Néhány percig türelmesen, később türelmetlenül topogva várja a választ.
Egy idő után igencsak elunja a várakozást; megvonja a vállát, titokban nyelvet öltve a férfira, határozott léptekkel kikerüli azt, majd elindul a bal oldali ösvényen.
Még csak hátra se néz, hogy a másik követi-e.*

[Sion]

(Yokomoto)

*A rendszer újraindulása után szintén BALRA veszem az irányt... *

[Sylinas]

(Heryass)

A külvilág számára érzékelhető cselekvései (E/3)
- És a párbeszédek –

Valós cselekedetei a látszat mögött *valamint gondolatai, amikkel magyarázza azokat* (E/1)

Mint oly megszokottan, a nap sugarainak melegére az avarban mozgolódni kezdő apró állatkák motozására ébredtem ma is miközben mélyen beszívhattam az erdő avarának lassan újra termőtalajjá alakulásának édes-kesernyés illatait. Ahogy kinyitottam szemem, még utolsó parazsát égette el a hiddon világának tükröződése, ahogy átadta helyét a nap által bevilágított világ ezernyi színének és árnyalatának. Először füleimre hagyatkozva pásztáztam körbe környezetemet. Mikor belső ritmusom hozzáigazítván környezetem neszeihez és mozgásához, fölemelkedem fekhelyemből, köpenyemről vastag lepelként hullik le a még fekvésem előtt ráhullott avar. Ahogy felálltam, testemről letekeredő éjszaka meleget adó köpenyem redői közül leajzott íjam szára reccsen meg alig hallhatóan a talajon. Kezem tapogatózás nélkül utat talál rá, és a rátekert szarvasbél ideget gyakorlott mozdulattal feszíti meg rajta. Lábam, bokám, csuklóm, ujjaim odafigyelést nem igényelve hajtják végre a már-már unásig ismételt, de mégis valahogy minden alkalommal megnyugvással teli elégtételt jelentő mozdulatsort. Hátam mögött a széles tölgy tövében kicsit oldalt ott hagytam avarral gondosan betakart málhámat. Íjamat a tegezen lévő gyorstartóba akasztva a tegezt a hátamra véve lépek el érte, miközben magam mellől fölemelt puzdrámat az övem bal oldalán lévő szíjra aggatom, majd mikor mindennel készen vagyok, málhámhoz lépve felnyitom azt. Kulacsomból csillapítom szomjam, majd kicsit ráncos, de még finom vadalmát halászok elő a zsák mélyéről, legalább kettőt. Az egyiket zubbonyom mellső zsebébe dugom a másikat, pedig jóízűen elfalatozom, bal kezemben tartva miközben jobbom dolgozik. A széles tölgynek dőlve háttal, mögülem fedezékből szemből a terepet jól belátva a málhából alkarnál hosszabb ívesen hajló pengéjű, barna bőrrel borított vékony fa tokban pihenő khossast húzom ki. Aztán a következő, a nyaknál, mellkason valamint az újak szélénél ezüsttel futtatott, egyébként feketeszemű láncing kerül elő. Mikor ez kész, hátranyúlva a bal vállamon átszíjazott levéltőr csatját megoldva eltávolítom a fegyvert, és mivel itt nyeltem le az almám utolsó magját is, immáron két kézzel folytatom, vagy inkább kezdem el öltözködésem. Először köpenyem, majd zubbonyom kerül le, hogy az alattuk lévő, valaha talán fehér, most fémes szürke vászonkaftán fölé vegyem apró szemű sirenari sodronyingem, majd fölé szíjazzam a levéltőr helyett ezúttal a khossast. Aztán vissza a zubbony és a köpeny. A sodronying alsó széle nadrág és öv alá került, a zubbony erősen rászorítja testemre. Még szorosan jobb combomra szíjazom levéltőröm, majd fölhúzom kesztyűimet, ismét hátamra csapom tegezem és íjam, melléjük immáron jóval könnyebb málhámat, és miközben halk lépteim az erdő belseje felé vezetnek, ahogy a második almának is nekilátok. Híján vagyok mind vizemnek, mind élelmemnek. A legjobb volna most tisztavizű patakot vagy forrást, vagy a kalahora adná; tavacskát, vagy tengerszemet lelni. Vajon merre érzem a víz illatát? Patak csobogása megüti-e a fülemet? Megcsillan-e a távolban víztükör kristálya? Felnézvén az égre vajon merre szállnak a madarak szomjukat csillapítani, őzek szökellése vajon elvezet-e itatóhelyükhöz? Ezek állnak most figyelmem középpontjában, miközben lépteim arra vezetnek tovább amerre az ösztöneim, és a majd félévszázados tapasztalat vezet. Víz nem gyűlik össze magaslaton, és nem folyik magaslatnak fölfele. Így csak a talajt kell követnem, hogy a legközelebbi vízmosásra vagy vízgyűjtőre leljek. Remélem nem hagy cserben a tudásom ezen a tájon sem.

Az avarban támadó halk, nyugodt mozgolódásból lombzöld erdőjáró köpenyes alak emelkedik ki. Átlagos magasságú, sihederesen vékony alkatú. Mozgása álmosan lassú, mégis egy felesleges mozdulat sincs benne. Hogy a barna gézzel betekert íj mikor és hogyan került a kezében nem láthattad, csak amikor már terpeszbetett lábbal húzza rá az ideget a második szarvára. Utána nyugodt léptekkel a mögötte nem messze álló legalább két öl széles tölgyfához lép, majd nekivetett háttal leül a tövébe. Az avarból ott ahol csak komposztálódó leveleknek kellene lenniük avarszín zsák kerül elő, miből két almát húz elő, majd miközben egyiket majszolja leveszi hátáról tegezét, köpenyét, kivetkőzik feketés, barnás, zöldes zubbonyából, majd mikor almájával végez láncinget és íves pengéjű rövidkardot vesz elő, ebben a sorrendben magára is öltve azokat, majd előző állapotába öltözik vissza és hangtalan lépteivel együtt lassan nyoma is vész az erdő sűrűjében.

[A Dorcha]

Vengének és Yokomotonak
Tiadlan földjén, kora tavasszal, délután

*Lassan lépkedtek... a szél lassan feltámadni látszik... zizegnek körülöttetek a levelek, s az ösvény tovább szűkűl... Egymás mögött haladva mentek továbbra is, majd bő 5 percnyi séta után ismét szélesedni kezd... és a távolban egy lepusztult házat pillantottok meg. Ablakok betörve, tető beszakadva... az első emelet szinte teljesen romokban... Rossz előérzet lesz úrrá mindkettőtökön...*

[A Dorcha]

Heryassnak
Tiadlan földjén, kora tavasszal, kora este

*Bárhogy is fülelsz, s kémleled az eget egyetlen madarat sem látsz, ahogy víz csobogás sem hallasz. A távoli hegyeken még fehérlenek hósapkáik, de a lejtőkön már olvad a tél takarója... bizonyosan arra találsz magadnak szomjoltót... de lassan sötétedik. Egész sokat haladtál reggel óta, de az erdő egész végig csendes volt ami közel sem megszokott számodra. Valami itt nincs rendben... nagyon nincs...*

[Catti Brie]

/Venge/

*Eleinte magabiztos léptei fokozatosan bizonytalanodnak el, ahogy feltámad a szél. Szinte bőrén érzi a falevelek érintését, és a közelség zavarni kezdi, ám mire elviselhetetlenné válna, az ösvény kiszélesedik.
A megkönnyebbült sóhaj azonban félbeszakad, mikor megpillantja a romos házat maguk előtt, a távolban.
Hirtelen hűvös veríték lepi be bőrét, megborzong: mintha egyenesen a házból jönne ez a rossz érzés.
Oldalán, a tarisznyában a mókus is megérezhetett valamit: nyugtalankodni kezd. Venge bátoritólag és egyben bátorságot keresve simogatja meg a kis állatot.
Aggódva néz hátra, hogy vajon a férfi nem maradt-e le túlságosan.
Nem szeretne egyedül maradni akár néhány percre sem ebben a baljóslatú erdőben.*

[Sylinas]

(Heryass)

A külvilág számára érzékelhető cselekvései (E/3)
- És a párbeszédek –

Valós cselekedetei a látszat mögött *valamint gondolatai, amikkel magyarázza azokat* (E/1)

Az idő az, aminek sosem voltam szűkében, most pedig még kevésbé vagyok hozzákötve. Ha az egész napom is arra megy el, hogy megtaláljam a hegyek fagyából lecsordogáló csermelyt, mely a kristálytiszta olvadékvizet, sziklás patakocskán az erdőbe vezeti, hát gondolkodás nélkül járom a tájat, míg rá nem akadok. Ez is, mint minden erdőben töltött nap, elengedhetetlen és szükséges, hogy lelkem minél inkább ráhangolódjon ezeknek az erdőknek minden apró rezdülésére, szemrebbenésnyi ritmusváltozására. Napom végeztével, itt-ott csipkebogyót, ehető gombát, vad epret, esetleg szimpla kökényt összeszedve és majszolgatva, csillapítva fel-feltámadó éhem, alkonyat leszálltáig biztosan rálelek a havasokból alácsorgó frissítőre… Valahogy furcsa ma az erdő, vagy csak ez a táj más? Nem érzem magam körül a szellemek és az élet apró lényeinek jelenlétét. Madárfütty sem deríti jókedvem. Kis és nagy erdei vadak elkerülik ezt a területet. A rossz érzés csak fokozódik bennem, ahogy egyre csak visz a lábam az ismeretlenbe… Az egész napos gyaloglás után jól esik végre, megmerítenem tenyerem a jégtiszta fagyos erecskében, és csillapítani szomjomat vele. Miután megtettem, levéve málhámat abból tömlőmet előkeresve mélyen megmerítem száját a patak sodrában, kiszorítva a tömlőből a levegőt, majd hagyom, had teljen színültig a frissítő patakvízzel. Miután ezt megtettem, megtörlöm és elteszem tömlőm a málhába, majd felfrissítem magam. Derékig levetkőzve kimosom hajamból, arcomból és nyakamból a sarat és a festéket, átdörzsölöm és végiglocsolom vele hátam, mellkasom és karjaim, élvezve a fagyos hideg érintését, majd hagyom a lemenő nap sugarai és az ilyenkor feltámadó hűvös éjszakai szél had hűtse, frissítse föl tagjaim. Már fényesen ragyoghatnak fönt a csillagok a sötét éjszaka egén, mire ismét menetkésszé válok. Arcomon és hajamban ismét festék és sár egyvelege. Testemet is újból ruha, láncing zubbony takarja… „Valami nincs rendben itt.” Árnyékról árnyékra, fedezékről fedezékre lopózva, surranva, szaladva csendesen, akár az őz, haladok tovább. Tekintetem az egyre ritkásabban megmutatkozó erdei neszekkel együtt cikkázik akár a vörös hold apró, kicsinyített lángja. A mozgásom is más, könnyed és puha akár a nagyvadaké, ha vadászni indulnak. Bár felfokoz ez az érzés de szinte szorongat a szükségének az elkerülhetetlensége. Testem mégis engedelmeskedik az ösztönök és a hosszú kiképzés törvényeinek. Ha magaslatra hágva völgyre lelek, onnan lenézve elmém hatalmát összpontosítva, a hiddon látványáról az érzők és gondolkodók látványára szorítom csak szemem, mely egy másik síkra vezeti tekintetem. Valami furcsát érzek, de ez nem elég, látnom is kell. Ha már alaposan körbekémleltem, pihenni hagyom az elmém. A megfelelő idejű meditációval, tízszer százhúsz szívverésnyi ideig pihenek és frissítem szellemem, majd aláereszkedem az ismeretlennel teli völgyekbe is, hogy azokon is áthaladva a következővel újból megismételjem ugyanezt. Nem nyugodhatok álomban addíg, amíg ezt a rossz érzéssel, fenyegető aurával telt területet el nem hagyom, vagy biztos menedékre nem találok, ahol a kalahora, vagy más erők meg nem védenek szendergésem azon pár órájában. A hiddon világa nem halványul az éjszaka során, amiben a végtelen vándorlás nem szakad meg, míg biztonságra, vagy menedékre nem találok. Ha pedig valami gyanúsat, fenyegető, oda nem illő aurájú lényt látok, azt kikémlelem, és ha akkora rosszindulat, vagy gonoszság fertőzte meg, hát távozásra kényszerítem, vagy erről a tájról, vagy erről a síkról...

Az egész napos szakadatlan vándorlás rendíthetetlen monotonitással telik. A Vándornak viselkedése nem, csupán néha megérzésszerűen fel-felvillanó szeme árulkodik baljóslatú megérzéseiről, mely estére szinte szorongássá fokozódik. Izgalma hajtja tovább, szakadatlanul, miközben a völgyekbe való alászállás előtt Auraérzékelés diszciplínát használ, hogy ha bármi ártót lát a környéken, felkészülhessen rá, vagy ellene, és persze érdeklik az asztrál és mentálsíkon hagyott lenyomatok, nyomok, amikből következtethet a tájat mindinkább megülő gonosz mibenlétére és helyére. Az Auraérzékelés után 10 perces (1 szegmens 2 szívverés) meditációt tart, hogy az elhasznált 5 Yp-ot visszatöltse, majd folytatja útját. Látását folyamatosan az infra tartományra hangolja, mert éjszaka az még a csillagok és a holdak fényénél is nagyobb biztonságot ad. Ilyen baljóslatú éjszakai környezetben nem fog elaludni. Inkább reggelig gyalogol, hogy legalább a napfény biztonságánál térjen nyugovóra. Haladása gyors és nesztelen akár az árnyaké. Fedezékről, fedezékre, széles törzsű fától, ugyanilyenig halad.

[A Dorcha]

Heryassnak
Tiadlan földjén, kora tavasszal, hajnalban

Csípős hűvösével, mélyen szürke-köd köntösébe bújva köszönt rád a hajnal... szinte harapni tudod a párát oly vastagon emelkedik a föld fölé. Lassan, kimérten haladtál egész éjjel. Volt, hogy túlságosan nyugtalankodó rossz előérzeteted megnyugtatva harmadik szemeddel kémleltél körbe, ám semmilyen rendkívülit nem láttál. Sehol senki, mintha az egész erdő kihalt volna. Fáradt vagy, érzed tagjaidban... ez a nyálkás hűvös idő szinte szivacsként szívja ki tagjaidból az erőt... pihenni kellene. Találsz egy bokor együttest, ahol meghúzhatod magad, pihenhetsz...

[Sylinas]

(Heryass)

A külvilág számára érzékelhető cselekvései (E/3)
- És a párbeszédek –

Valós cselekedetei a látszat mögött *valamint gondolatai, amikkel magyarázza azokat* (E/1)

A Nappal beltával teljes kimerülést elkerülendő a hívogatóan biztonságosnak tűnő bokrokat meglátva azt hiszem engedhetek a csábításnak és néhány órát nyugalomban tölthetek. Bár az erdő ezúttal természetellenes csöndje továbbra is zavar, de ha kimerülök nem fogok tudni figyelni a változásokra se. A Bokorig százötlen lépésig a nyomaimat eltüntetem, majd a bokornál kivetkőzök a láncingből, elteszem a mállhámba, majd vissza azubbonyt és a köpenyterdei avarból kisebb halmot hordok a bokor tövébe, leajzom és magammelé fektetem íjam, majd mikor Khossasomat a kezem ügyébe véve köpenyembe burkolva a bokorbe fekszem, gondossan magamratertem az odahordott avarhalmot, majd átadom magam néhány órás pihenésnek, elmémet időzítve a közelben való, a rovaroknál és rágcsálóknál hangosabb motozás, lépés alatt reccsenő ág, vagy őz, farkas, kutya lépteinek zajára, hogy azonnal fölkeljek, ha valami hasonló közelít. Majd jöhet a pihenés.

Lefeles ággal söpri össze a jó százméterres körzetben hagyott nyomait, majd a láncinget levéve, az íjat leajzva fekszik bele az odahordott avarkupacba, kardjával a kezében, jól magáraszórva az avart. a nagyobb zajokra, illetve 6 órára időzíti elmélyét. Időhöz nincs kötve addig alszík míg kipihenten kel, vagy valami fölébresztené. Ha fölkelt az eddig megszokott módon cselekszik: láncing fel, Khossas a hátra, íjj felajzva, Maradék élelméből kielégítően ebédel, vagy vacsorázik, ahogy sikerül kellnie, majd továbbindul.

[Sion]

(Yokomoto)

*Magabiztosan haladok az ösvényen h minnél előbb behozzam a lányt, s mire utólérem, akkorára már dermedten figyelei a házat. Eléggé elhagyatottnak tűnik ugyan, azonban a körülmények az óvatosságot teszik szükségessé, ezért a lányt kikerülve, minnél óvatosabban halad a ház felé, lehetőség szerint tereptárgytól tereptárgyig óvakodva, a ház fala felé tartva. Ugyan nem ért a lopakodás művészetéhez, de a száraz ágakat és hasonlókat elkerüli, nehogy a reccsenésük legyen az árulója. Kardját kellően meglazítva ugyan, de hüvelyében tartja, nehogy csillanása legyen az árulója. A falat elérve hozzálapul és guggolva az egyik ablak közelébe oldalazik. Hallgatózik van e bennt valaki, esetleg kihallgatja a bennti beszédet. Amennyiben nem hall semmit, felállva egy egy gyors pillantással, minél jobban takarásban maradva méri fel a benti állapotokat.*

[Catti Brie]

/Venge/

*A lány elképedve veszi tudomásul, hogy Yokomoto egy árva szó nélkül "elhúz" mellette, de szemét nem veszi le a baljós házról.
Már épp figyelmeztetni akarja a férfit, hogy legyen óvatos, hátha leselkedik rájuk valami, de a másik enélkül is tudja, mit és hogyan kell tennie, hogy lehetőleg észrevétlen maradjon.
Nem mer közeliteni, nehogy valami kétbalkezes megmozdulása felhivja kettősükre az esetleges ellenfél figyelmét.
A mókust azonban nem tudja visszatartani: az egy hirtelen szökelléssel eltűnik a legközelebbi fa lombja között.*

[A Dorcha]

Vengének és Yokomotonak
Tiadlan földjén, kora tavasszal, délután

*Ahogy Yokomoto egyre közelebb "oson" a házhoz a felerősödő szél az avart mozgatja... szinte morajlanak, zúgnak a fák. Ebbe a morgásba mélyül egy másik... egy sokkal élőbb és vadabb... A kis tisztás külső köréből, valamely bokrok takarásából halljátok, de a helyét beazonosítani nem tudjátok. Egy pillanatra mintha egy árnyat látnátok elsuhanni, de hogy valóság e, vagy csak a képzeletetetk játszik veletek...*