</center>
...
A Pyarroni Okkult Tudományok Egyeteme egy hatalmas épületkomplexum, az Egyetemváros szívében … Méltán híres, nem csak az itt végzett növendékekrõl, hanem a különbözõ tudományokat okító mesterekrõl is … Az Államközösség egész területérõl tanulnak itt, de hírlik még távolabbról is fogadnak diákokat … Itt kapott helyet az Egyetem Kollégiuma is, a kiemelkedõ tehetségek számára … Parkjában, a szabadba vágyók gondtalan folytathatják tanulmányaik egész nap … S a nap végeztével megpihenhetnek, az Egyetem meleg vizû Fürdõjében … Mégis a leghíresebb talán az Arany Akadémia Könyvtára, nyugodt olvasótermeivel, világhíres gyûjteményeivel …
...
Gvendhor Pyarron kikötõöblénél állt, õsz hajába belekapott az északról fújó, hideg szél … Közelgett a tél, és a messzi hegyek felõl érkezõ vihar, a korai fagy ígéretét hozta magával … Körötte tanoncok és adeptusok siettek feladatuk után, elõtte karcsú árbocú gálya imbolygott a tarajos hullámokon … A vitorlák a rudakra göngyölve várták, hogy hamarosan megmérkõzhessenek a szél erejével … Az öregedõ magiszter nagy levegõt vett, és a közelgõ vihar felé fordult … Míg iskolájának többi mestere visszahúzódott a hideg elõl a fûtött könyvtárszobák sárguló lapú fóliánsai közé, õ még élvezte is a csípõs levegõt, a természet zabolátlanságát … Lehunyta szemét, csak a szél süvítését hallgatta … Nem vette észre, érezte, ahogy mellé lép egy szürke felleghajtós alak … A jövevény szótlanul várakozott, a karcsú gályát, és az égen suhanó fellegeket figyelte … Végül a magiszter felé fordult, hangjában tisztelet és megbecsülés csengett …
- Mester, indulnom kell …
Gvendhor, felé pillantott … Szõke körszakáll, távol ülõ szempár, határozott arcvonások, olyan, akár az apja … A magiszter a régi búcsúra gondolt, a lovagra, az igaz barátra, és ígéretére, hogy az ifjú Athranisból nem kódexekben kutakodó, toronyerõdbe visszahúzódó varázslót nevel … Elmosolyodott … Megértette, hogy nem is tehetett volna másként, a sempyeri vér szétfeszítette volna a márványfalakat …
- Biztos vagy döntésedben ? - kérdezte végül …
Nevyll elfordult, a tengernyi vizét szemlélte … Arca komorrá vált, olyanná, mint amilyen a varázslótanács elõtt volt … Gvendhor újra látta a páholymestereket, érezte a tapintható feszültséget … Az iskola vigyázott magisztereire, a Dúlás pusztítása óta nemigen történt erõszakos haláleset, így Ilochar elvesztését érthetõ megrendüléssel fogadta a tanács … Nevyll szavai pedig régi sebeket téptek fel … Az öregedõ mester most is tisztán emlékezett azokra a mondatokra …
„ Imer Ilochar hazájáért és hitéért élt … A Dúlás idején Ó-Pyarron falainál viaskodott, és késõbb, a messzi hegyvidéken folytatta magányos harcát … Igen, magára maradt, mert rendünk ugyan szobrokat emelt az elesett hõsök tiszteletére, de a mai napig nem merte megkeresni a választ arra, Krán miért zúdította hordáit az Államközösség földjére … Imer Ilochar halála gyávaságunk következménye, és arra figyelmeztet, a múlt árnyaival mindnyájunknak szembe kell néznünk … Ó-Pyarron árnyaival éppúgy, mint sajátjainkkal … ”
Gvendhor tudta, sosem felejti a páholymesterek döbbenet tekintetét … Egy kihallgatásra rendelt adeptus magát a tanácsot merészelte vádolni szavaival … Mégsem felzúdulás, pusztán néma csönd volt a felelet, és a rend vezetõi engedélyezték az adeptusnak, hogy visszatérjen délre, a Határ-hegység nomádjai közé …
- Így helyes mester … Amit elkezdtem, be kell fejeznem …
Gvendhor bólintott … Tiszteletben tartotta tanítványa döntését … Nevyll megváltozott … Komolyabbnak, megfontoltabbnak tûnt … Talán Lar-Dor tanításai mégis összeegyeztethetõek a sempyeri vérrel … Érezte, ha az adeptus Ailán maradna, nemsokára elnyerné a magiszteri címet, de pontosan ilyen jól tudta, Nevyll számára már lényegtelenné váltak a rangok … A gálya kötéllétráin matrózok igyekeztek az árbocok csúcsai felé, a vitorlák lassan kibomlottak, a horgonylánc megfeszült …
- Vigyázz magadra, Nevyll ! - búcsúzott el egyszerûen tanítványától a magiszter …
Az adeptus meghajolt, majd határozott léptekkel indult a gálya felé … Gvendhor hosszan nézett utána, majd amikor megfordult, és hajókorlátra támaszkodva búcsút intett, egyszerre megértette mit furcsállt már megérkezése óta … Nevyll szemei kéken csillantak, akár a jég … A gálya megrezzent, lassú félkörívet írt le, majd orrát a tenger felé fordította … Gyorsan siklott a hullámzó vízen, csak fehér vitorlái látszottak még egy ideig, mielõtt eltûnt volna a távolban …
P.sz. 3697, Dreina Tercében
...
