Név: Gark'thuk
Kor: 13
Nem: Férfi
Faj: Ork
Kaszt: gar Bokkar sámánja
Jellem: Káosz
szint: 1
Néha egy apróság, egy jelentéktelen kis semmiség lehet elindítója világok sorsát alapjaiban megrendítő eseményeknek… Nem mintha az ítélősámán legidősebb fiának lecsapása jelentéktelennek tűnne, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan az ember pofán vág egy szájaló sihedert.
* * *
Gark’thuk születése óta tizenháromszor változtak az évszakok, a Gro rögös bércei közt. Egy kicsiny bányásztelepen szakadt ki anyja testéből, annak utolsó leheletével egyetemben.
A telepet lakó orkok többsége pária volt. Száműzöttek, gyökértelen kitaszítottak, azt a két harcos családot a Látók törzséből leszámítva, akik a rabszolgákat voltak hivatottak felügyelni.
Bár ők maguk is törzstelenek voltak, apja gar Bokkar sámánjaként bizonyos fokú tiszteletnek örvendett a telep lakói közt. Ő nyújtott lelki támogatást a harcosoknak, s kérte a szellemek támogatását a közeli tiadlani határ mentén rendszeresen beiktatott fosztogatásokra.
Gyermekkora viszonylag boldognak volt mondható. A többi gaug közül hamar kitűnt hatalmas termetével, éles eszével, s csupasz mocsárzöld bőrével. Ez utóbbi gyakran képezte gúnyolódás tárgyát, ám idővel, no meg néhány betört fejjel ezek lassan elmaradtak, sőt…
Ahogy teltek az évek Gark’thuk lett a telep sihederjeinek „vezetője”. Gyakran indultak portyára a többi gauggal, kereskedőket fosztogatni a határ menti utakon, vagy csak vadászgatni a hegyekben. Ideje nagy részét azonban apja sátrában töltötte, feneketlen kútként nyelve el a hatalmas ősről szóló legendákat, aki egyesítette az ork törzseket a fehér hajú hódítók ellen, s elnyerte a halhatatlanságot. Felnőtté avatásának estéjén apja magához rendelte sátrába. Közösen végigsorolták felmenőiket egészen gar Bokkarig, majd apja családjuk ősi hagyatékával, egy fekete obszidián tőrrel mellkasába vágta a szárnyas koponyát, végleg felavatva ezzel az ifjú sámánt.
Elnyerte hát a jogot, hogy kivívja magának az elismerést. Teljes jogú felnőttként lépett elő másnap reggel a sátorból. Gar Bokkar vére tettre készen dübörgött végig ereiben. Álmot látott azon az éjjelen. Nagy csatákról álmodott, véres ütközetek halálsikolyai visszhangoztak fel álmában az idők távolából. A végén pedig magát látta, amint koponyákból emelt trónuson sorra hajolnak meg előtte a törzsek vezérei, felajánlva vérük neki.
Törte ám a fejét, hogy a túl sok bürökfüst vagy az erjesztett kecsketej miatt törtek rá ezek a víziók, végül azonban úgy döntött atyjával is meg hányja - veti az álmában látottakat. Az öreg meghallgatva a beszámolót, előhúzta az obszidián tőrt, s fia kezébe nyomva azt emígy szólt.
- Gar Bokkar születésedkor adott erőt, hogy harcolj, én ezen a késen kívül mást nem adhatok. Eriggy, teljesítsd be végzeted vagy halj meg becsülettel.
Nem sokat töprengett a hallottakon. Összeszedte kis motyóját, fejébe húzta farkas irháját, s neki vágott a határnak. Tudta jól, hogy hazájában nem sokáig jutna nagy tervének megvalósításában. A legendákból ismerte a nagy héroszokat, úgy okoskodott hát, hogy először is olyan hatalomra kell szert tenni, mellyel bátran vitába tud bocsájtkozni a többi törzsek akadékoskodóbb sámánjaival. Tudta azt is, hogy ez irányú törekvéseinek hamar gáncsot vetnének a Gro-Ugoni sámán nemzetségek, kik nem ismerték el gar Bokkar hatalmát. Nyugat felé nem indulhatott, tudta hamar levágnák az ottani embernépek. Délnek vette hát az útját, hátha a tengeren átjutva jobban boldogul. Valahogy csak van rá mód, hogy hatalmát szaporítsa.
Harmadnapra rá, ma reggel volt, hogy beért a Látók egyik táborába. Az övéhez hasonló bányásztelep volt, bár annál jóval nagyobb. Vasat bányásztak, melyből helyben kovácsoltak fegyvereket a törzsnek. Számos goblin és egyéb rabszolgák hordták az ércet a szakadatlan a falu közepén felállított hatalmas sátorba, mely a sámán-kovácsnak s családjának otthonán kívül a műhely szerepét is betöltötte.
Garlthuk gondolta szállást kér itt egy éjszakára, mielőtt tovább folytatja magára vállalt küldetését, s az erjesztett kecsketej is már csak alig lötyögött tömlőjében.
A legnagyobb sátor felé vette hát útját, hogy annak rendje – módja szerint a helyi sámántól kérjen kvartélyt estére. Jöttére egy aszott bőrű ősöreg ork lépett ki sátorból. Garlthuk előadta neki, hogy mit is szeretne, majd az öreg – kiről kiderült, hogy ő Wroug a helyi ítélősámán, s a falu vezetője is egyben – kérdésére válaszolva, kibökte, hogy ő gar Bokkar leszármazottja, maga is sámán. A vénséges ork erre, hümmögve csak azt felelte, hogy bár Birak támogatta gar Bokkar kultuszát, ő mégsem látta sose, hogy sámánjai lennének. Persze, mondta az öreg, mindenki bizonyíthatja igazát. Beüvöltött hát a sátorba, s előhívta legidősebb fiát. Azt mondta ha Gark’thuk hitvitában legyőzi sarját, úgy elismeri, mint gar Bokkar sámánját, s megalhat a sátrában, ha viszont a fia győz, úgy el kell hagyni a falut.
Ezt a kihívást nem hagyhatta figyelmen kívül az ifjú Gark. Itt bizonyíthatja hát először, mily nagy tettekre hivatott, gondolta s kihívó vicsorgással jelezte, készen áll a megmérettetésre.
Az a hitvány korcs – Wroug legidősebb fia – azonban ahelyett, hogy maga állt volna ki, megragadott egy épp arra tébláboló goblint, s Gark’thuk eléb penderítette.
- Nesze neked ellenfél senkiházi! – röhögött fel harsányan.
Erre Gark szó nélkül nyakon kapta a rémülettől épp maga alá csináló goblint, s azzal a lendülettel lecsapta vele még mindig a hasát fogó ellenfelét, aki ettől félájultan esett a porba.
Bár Wroug sem nézte jó szemmel fia csöppet sem becsületes tettét, a fiatal jövevény szemtelen akcióját, no meg a goblin ilyen becstelen felhasználását mégsem tűrhette.
Tekintete, melyet a nyakaszegett goblint épp porba hajító Garkra vetett semmi jót nem ígért.
Tudta már Gark is, hogy itt nem lesz maradása. Wroug nem hagyhatja ennyiben ezt a családja tekintéylén esett csorbát, s nem fog nyugodni, míg be ki nem köszörüli azt. Rohant, hát kifele a vadonba, rohant, hogy szabad ég alatt élje meg a holnapot, hogy végzetének így vagy úgy de beteljesítse… Wroug bányáiban kevés dicsőség terem a magafajtának.
* * *
A tisztás természetfeletti csendjét csak a tűz maradványainak agonizáló roppanásai törték meg, ahogy lassan felemésztették az utolsó maradékát is, a nemrég még hatalmas gúlát alkotó rönköknek.
A máglya rőten parázsló csonkjai baljóslatú, halvány derengéssel ölelték körül a két robosztus alak sziluettjét.
- Waervorghul! – Vérbosszú! - A szó úgy reccsent, akár egy évszázados fenyő törzse, ahogy kettéhasad a belécsapó mennykőtől. A vén sámán hályogtól ködös szemein tompán tükröződött a kihunyó parázs fénye, ahogy lassan felemelte fejét, s tekintete az átellenben álló ifjún állapodott meg.
A válaszként elhangzó üvöltés magáért beszélt. Hallatán, egymérföldes távolságban is nyüszítve bújtak odúikba még a legvérnőszőbb fenevadak is. Az ifjú rituális sebhelyekkel díszített teste ívbe feszült, ahogy kiadta magából minden dühét és elszántságát. Bőrét vörösre festette a frissen ejtett sebekből, még szivárgó vér. Hangja maga volt megtestesült harag. Válasz volt ez, nem csak az öreg sámánnak, hanem nemzetsége minden ősének, fogadalom, melyet vérrel pecsételt meg.
Üvöltött. Felszegett fejjel adta hírül a szellemeknek, nem lel nyugovást míg bosszúját be nem teljesítette.
A hajsza elkezdődött.
Hogy Ghazga kapná szájon a senkiházit! Ebbe az üvöltésbe még a hegyek is beleremegtek. Nem Lacafacázott az öreg Wroug, azt hittem legalább egy napig vár még mielőtt korcs ivadékát utánam szalajtja.
- Pföjj, legalább nem fogok unatkozni. – köptem ki rohanás közben.
Nincs hát más hátra, mint előre.
Kinézet:
Hatalmas, majd két méteres, öles termetű ork. Tagbaszakadt, görnyedt testét mocsárzöld bőr fedi, melyen nem nő egy szál szőr sem. Ruhaként csak a fejét és részben a hátát borító farkasirhát hordja, valamint egy bokáig érő bőrszoknyát. Lábán erős sarut visel. Szoknyáját a testéhez szórító széles bőrövébe tűzve viseli az obszidián tőrt, melyet apja hagyott rá.
Szíve felett a mellkasába vésve ékeskedik a halálfejes koponyát ábrázoló sebhely.
Jellemrajz:
A hatalmat, az erőt tiszteli mindenek felett. Bár a többi fajra előítéletekkel tekint, aki bizonyítja rátermettségét azt egyenlőnek fogadja el. Mindent megtesz végzete beteljesítésének, és hatalmának növelése érdekében. Számára ezek szent küldetésnek számítanak, minden más cselekedetében ezeket a célokat tartja szem előtt. A maga ork módján becsületes, ősei nevére tett fogadalma szent és sérthetetlen. Egyébként bármit hajlandó elviselni, feláldozni.