Előtörténet
Don Kermorwan a K’Harkad hegységh keleti lankáin született, az éjszakának abban a nagyon rövid szakában, mikor a Vörös és a Kék Szem egyszerre figyeli a világot. Az ekkor világra jöttek eleve kiváltságot élveznek, de ha ez nem lett volna elég előjel: a fiú három foggal bújt elő anyja öléből. A K’Hajin klán sámánja azonnal kinyilvánította igényét a gyermekre, és arra, hogy mikor az elérte a megfelelő kort, a sámánok Szellemútjára vezesse.
Az apa, Ker Dolan azonban olyannyira gyűlölte és rettegte a boszorkánypraktikákat, hogy még a törzsi varázslóval is merészelt szembeszállni – tiltakozott. Az éjszakán és a rákövetkező napon át folyt a heves vita, de a sámán végül beadta derekát és visszavonult. Don Kermorwan tehát nem vált mágiaűzővé, helyette más, hasonlóan tiszteletre méltó pályát szántak neki: korg, azaz vadász lett belőle.
Tizennyolc éves korára, kőkemény képzés és durva fenyítések árán eltanult mindent, mit atyja nyújtani tudott neki.: a vadonban épp oly könnyen igazodott ki, mint saját kunyhójukban, megismerte a vadakat és azok szokásait, valamint hogy melyiknek mily módon vethet tőrt. Szép szál legénnyé vált, aki kivételes erejével épp úgy kitűnt más vadászok közül, mint szélvész-szerű harcmodorával. Mint korg, kedvére vándorolhatott a két hegység falvai között, és segített a közösségeknek, ha azok szükségben voltak. Minthogy a korgokhoz még maga a kán is csak kéréssel fordulhat – noha ostoba az, ki e kérést elutasítja -, mindenütt nagy tisztelettel és a neki kijáró megbecsüléssel fogadták őt. Akadtak persze kihívói, de becsületét mindannyiszor megvédte, ha kellett fegyverével, ha kellett kupával a kezében – és győzelmei mind csak hírnevét öregbítették. Nem csoda hát, hogy kevés volt az éjszaka, melyet éhgyomorra, üres ágyban kellett eltöltenie.
Majd’ évtizede járta folyamatosan a korgok véget nem érő útját, mely épp egy Cuwataar nevű településre sodorta, a K’Harkad nyugati határvidékén… a tábor lakói nagy örömmel fogadták, mert nagy szükségük volt egy hozzá hasonlóan rátermett harcos segítségére. Elmondták neki, hogy pár nappal korábban egy szedett-vedett karaván kért tőlük menedéket éjszakára, mely a tengeren túlról érkezett, és még egy bűzlő vadorkot is hoztak magukkal. Saját állításuk szerint nyugatra, aszisz földre tartottak, toroni megbízásból. Mivel Toron és a barbárok egy szövetségbe tartoznak, a falu népe kelletlenül ugyan, de szállást adott a vándoroknak. Az éjszaka azonban orvul, galád módon meglopták a törzs fejét, majd a napfelkelte előtt távoztak. A nyomukba szegődött öt férfit – mind a szabad harcosok kasztjába tartoztak – a törzsi vadászok holtan találták.
Don Kermorwan azonnal szavát adta, hogy felkutatja a gaztevőket, beteljesíti rajtuk a barbárok bosszúját, majd visszahozza a törzsfőnek az ellopott tárgyat. A falusiak hálából lakomát ültek a tiszteletére, és miután két szüzet is az ágyába vitt, másnap reggel a korg útnak indult a tolvajok nyomán. A törzs sámánja egy apró talizmánt nyújtott át búcsúzóul, a következő szavak kíséretében. „Hogy haragod sose ki ne húnyjon, fílelem soha ne tágítson el célodtúl. Viseld mindég”.
Kermorwan nem bízott az ehhez hasonlatos varázscsecsebecsékben, de úgy gondolta, ha már ajándékba kapta, nem ildomos elutasítani. Fürgén indult hát meg, hátában a kelő nappal. Bár hátránya csupán két nap volt, és Kermorwan egy ló kitartásával, egy vadászó farkas elszántságával és egy oroszlán dühével futott nyomukon, valamely rejtélyes okból mégse tudta beérni az üldözötteket. Nem tudhatta, hogy az ork, kit neki is említettek, sámán volt, a szellemek kegyeltje – és minden tehetségét latba vetve próbálta lerázni a korgot. Sötét ereje sűrűbbé tette a fák ágait, az aljnövényzetet a barbár előtt, a szilárd talaj mocsárrá satnyult lába alatt, vagy vihar kényszerítette őt megállásra.
Hetekig, majd hónapokig húzódott a hajsza, mely végül az aszisz határ közelében, a Caedonnak nevezett embervárostól délre ért véget: a menekülők kelepcét állítottak Kermorwannak és fogságba ejtették őt. Az ork már arra készült, hogy gyilkos villámaival végezzen vele, de egy ismeretlen fajzat közbeavatkozott: emberasszonyak tűnt, de törékenyebb annál, és fülei – a hosszúéltű népéhez hasonlatosan – hosszúkás, hegyben végződő volt. Saját varázslatával lefegyverezte a Kermorwant kínzó mágiatudót, a korg pedig, a fájdalomtól megszabadulva letépte béklyóit, és beteljesítette bosszúját…
Az emberasszony, aki magát Rókának nevezte, nem állt a barbár ügyének útjába, csupán az életét mentette meg, és ezzel hálára kötelezte őt. A férfi fogadalmat tett, hogy cserébe egy évig társként és védelmezőként követi a nőt, akárhova vezessen is útja, megóvja életét, emígy róva le tartozását.
Az azóta eltelt két hónap alatt a páros jobban megismerte egymást. A lány valami kőtáblákat böngészett egész nap, így Kermorwannak egyszerűen nem volt mit tennie – gyakorolt és unatkozott, felváltva és tetszőleges sorrendben. A korg még mindig idegenkedik a nő bűverejétől, de legalább megszabadult attól a reflextől, hogy fegyveréhez kap, amint a lány túl magasra emeli botját.