Haonwellben lovagi teendőket ellátni bizony kényes feladat. Nemesi körökben az elfek hitvány népe oly jelentős, s összetartó, hogy bizony néha meg kell hunyászkodni, ha nem akarja az ember, hogy az egész mocskos kompániájuk íjat szegezzen a mellkasodnak. Vagy a hátadnak, ha már itt tartunk. Az íj mindig is a gyávák fegyvere volt. Azoké, kik fabatkát sem érnek a harcban, s csak távolról üvöltözve hajlandóak kiállni az igazukért.
Geoldver cwa Lamen, az apám talán árthatott valamit a haonwelli udvarnak, őt tették meg ugyanis az Elf és Ember házak közötti közvetítő félnek. Azt mondták, hogy a két nép közösen hoz döntéseket, de ülj csak egy asztalnál ezekkel a fűrágókkal! Leginkább az volt érvényben, hogy az Emberek vagy az Elfek hoztak egy döntést maguktól, s hírvivőt küldtek – lehetőleg diplomáciában jártasat-, hogy közöljék a hírt. Egy lovag szavának súlya is van, s apám balszerencséjére, értett a diplomáciához is valamelyest.
Három fiának, s két lányának nem jósoltak túl nagy jövőt. Birtokaink jelentéktelenek voltak, az udvarban immár keveset ért a szavunk. Én voltam a harmadszülött fiú, és mint az ilyeneknek, kevés szerepet szántak nekem. Az elsőszülöttet, Helvad-ot Lovagnak nevelte apám, másodszülöttét, Leanst a papságnak adta, jómagam pedig a bátyám mellé kerültem apródnak.
Kis koromban sok fát tettem a tűzre, de bíz mondom, megbántam mindent, mikor közölte, hogy az arrogáns testvérem mellé kerülök. Hiába ígértem neki, hogy bármi mást megcsinálok, ő hajthatatlannak bizonyult. A mosolyában egyfajta elégtételt, fensőbbség-tudatot véltem felfedezni. Hogy utáltam ezért a cselekedetéért!
Családunk fegyvermestere, Cillenor képzett ki a pengék forgatására – a mai napig élesen elmémbe van finom farának érintése, s finom sikkantásainak emléke -, s Fargus, az az öreg, szottyadt pap tanított illemre, s betűvetésre. Becsületemre legyen mondva – már ha maradt valamicske – igyekeztem éber maradni az óráin.
Cillenor vagy 7-8 évvel idősebb volt nálam, de Darton nevére esküszöm nem sokkal idősebbnek nézett ki, mint én. Fiatalon tanulta a fegyverforgatást, s hamar családomhoz került, ahol nem csak a párbajt okíthatta a harmadszülöttnek.
Ejj, már megint elkalandoztam….
Elég legyen az hozzá, hogy Helvad azt a fajta „hős-tudatot” vallta sajátjaként.
Becsület, erény, akarat. Ez volt nála a szentháromság, mint a lovagok többségénél. Apám büszke is volt rá. Nem csoda, hisz ő nem igazán érte el ezeket…
Nálam azt hiszem inkább a nedűk-nők-mulatságok szentháromság érvényesült.
Erre viszont az öregem nem volt büszke, pedig pár alkalommal még engem is az asztal alá ivott a vén róka.
Helvad sokat vándorolt, s igen szerényen élt. Nagy bánatomra. Volt, hogy egy hétig nem jutottam borhoz, vagy sörhöz, s mindenféle füveket kellett rágnom. Nem csoda, hogy a hosszúfülűek olyan elvetemültek, hogy nap-mint nap így élnek. Bár az igazsághoz hozzátartozik a bálokon ők is bort ittak, de már egy kupányi mennyiség is a fejükbe szállt.
Nincs mit mesélnem azokról az időkről, mikor testvérbátyámmal vándoroltam. Nem volt sok kötelességem, ellenben annál több volt megkötése. Sivár időszakok voltak.
Betöltöttem a felnőttkort, még valaki – nem emlékszem a nevére, mert valami kábító füvet próbáltam ki azon az éjjen – még lovaggá is ütött. Ütött volna inkább képen. Helvad ugyanis regvest átvette a taníttatásom feladatát, s a saját erkölcsiségét akarta belém nevelni.
Azért el kellett ismernem, kitartó volt. Hiába jártam továbbra is magam útját, ő szentül hitte, hogy kihívást jelentek számára. „Igazi lovaggá” akart nevelni.
Nem sok mesélni valóm van ezen kívül. Egy napon, míg őt párbajra hívták, én egy cseléddel hemperegtem. Utána meg magyarázkodtam Cillenornak, hogy igazából nem az van, amit hisz, meg hogy rosszul gondolja, nem túl öreg már nekem – ami részben igaz is volt, hisz olyan dolgokat tudott mutatni, ami feledtette korát -, s hogy csak őt szeretem. Hűséges típus volt.
Én meg ki akartam próbálni az összes cselédlányt, nehogy valamelyik kimaradjon, s amaz, kivel pásztor-órám töltöttem azon a napon, még új volt a házunknál.
Feladva a győzködést széttártam a kezeim, s az égre néztem. Hajnal volt, a nap felkelőben, s nekem eszembe jutott, hogy bizony a párbajt is ekkorra beszélte meg bátyám. Lóra ültem, s vágtáztam, ahogy tudtam. Mire odaértem, a párbaj véget ért. Helvad nyakát szegte, mikor leesett a lóról az ellenfél kopjája által. Nem sok mindent tudtam kezdeni. A lovag, akivel kiállt – ha tudnám a nevét, minden átkomba belefoglalnám – fennhangon közölte, hogy mindenki megtudja majd, hogy teendőimet hanyagul kezeltem, s emiatt halt meg a bátyám.
Én ekkor előkaptam a tőröm, hogy belé hajítsam – ezt is inkább a mulatságokon tanultam, meg a csapszékekben, mintsem a fegyvermestertől – de szerencsére eszembe jutott, hogy valószínűleg nem tudnék vele, s mindkét apródjával elbánni, főleg, hogy ő súlyos félvértet viselt.
Leengedtem hát a tőröm, s hagytam, hogy elmenjenek.
Magamhoz vettem bátyám holmiját, s lovával egyetemben elvágtattam. Nem nyughattam, míg ki nem érek az országból, ezért sietve továbbadtam a lován, meg a vértjén, s csak a sodronyingjét, alkar, s lábszár védőit, no meg pompás kardját tartottam meg.
Szerencsére törekedett az egyszerűségre, ezért az előbb említett holmikon nem díszelgett családi címer. A pajzson és a mellvérten nehéz volt azonban túladnom. Kevés pénzt is kaptam érte, s a dzsad fattyú kegyetlen mosollyal adta tudtomra, hogy mennyire jól járt az üzleten.
Jelen helyzetemben örültem annak is, hogy az országot sikeresen a hátamban tudhatom, s nem akadtam össze senki családtaggal az úton.
Fel sem fogtam, hogy szabad vagyok. Persze ha visszatérek Haonwellbe, fejem veszik, de az országon kívül biztonságban tudhattam magam. Persze amennyire biztonságban érezheti magát egy utazó, ki nem tudhat befolyásos családot a háta mögött.
Erenben ért a hír, hogy nagynéném meghalt, s örökül hagyta rám házát Doranban.
Mivel a fogadók drágák, s Dorant még nem ismertem, úgy döntöttem, megér egy próbát.