Marek Aluren
O-hó, ismét itt a vásár napja. Milyen szép, színes forgatag és mennyi-mennyi erszény. A pénznek nincs szaga, mondják egyes okoskodók. Szerintem ők még nem szagoltak toroni dukátot (pedig milyen büdös!), vagy abasziszi dénárt, teljesen eltérőek. Az ékszereket, drágaköveket és csecse-becséket, már nem is említeném. Hopp, nézd már, ezt az erszényt, meg nem ide nyomta a kezembe ez a drága ifjúúr. Milyen kedves, úgyis megígértem Catarinának, hogy veszek neki valami szépet….vagy Lilyanának, vagy Per…végül is mindegy, de veszek valami értékeset, annak drága szépségnek. Jajj, az ifjúnak vannak testőrei és mintha felém nézelődnének…pedig biztosan éreztem, hogy ő szánt szándékkal, szinte belenyomta a kezembe. Ajándékot visszaadni nem illik, úgyhogy siessünk a Nyírfa utcába. Huhh, úgy látom nem követtek. Mi a….sötétedik, homály, sötétség…/elájul/
- Már megint mit csináltál, Ördög kölyke, hogy Sötét Angyal csapkodja véresre a feneked! – mondja anyám. – Én? Én igazán semmit, tudod, hogy megkért a tanító úr….ekkor kaptam az első pofont. –Anyádnak ne hazudj, mert kapsz még kettőt, pedig egyet sem kértél!De azért csak odaadja, hogy tudjam milyen kellemes a keze. - Most pedig mars hátra az udvarba és segíts megetetni a tyúkokat! –int a kezével a hátsó kijárat felé. Elindultam, felkaptam a zsákból egy marék száraz kukoricát és a tyúkok felé vettem az irányt. Nincs nagy házunk, már ha ezt a lyukas tetejű egyszobás viskót háznak lehet nevezni. Egy kis udvar hátul, egy mg kisebb tyúkól 3-4 tyúkkal. A kukorékoló szárnyasokat megdobáltam kukoricával, majd siettem vissza, hátha ma anyám hozott valami harapnivalót Golden Úrtól. Apám már rég elhagyott bennünket, tőle csak a rohadt hegyes fület örököltem és a fürgeségem, de ő sosem hozott semmit. Anyám szerint meghalt egy háborúban…- Golden Úr üzeni neked, hogy….-aaahhh…anyám elfúló hangját hallottam a házból, a férfi nem fejezte be a mondatot. Gyorsan a pad alá bújtam és vártam. Feltűnt egy férfi, akinek ronda vágás volt az orra aljától, az ajkáig. Veled se csókolózik senki, gondoltam magamban. Szerencsére nem vett észre. Megvártam, míg elmegy, majd bementem. Anyám a földön feküdt, egy rozsdás tőrbe kapaszkodott, ami a szívéből állt ki, körülötte vértócsa terjengett. Szaladni kezdtem amerre a lábam vitt, krokodilkönnyeim a földet áztatták…
Ez az alma is az enyém, egyre jobb vagyok. Ezek a városi népek mindent bevesznek és ma sem halok éhen. – Gyere ide egy pillanatra fiú! - hallottam a hátam mögül. Megfordultam és egy vörös talárba öltözött (jól öltözött) úr, ült egy padon, etette a galambokat. Gazdag lehetett, hatalmas erszény lógott a derekán. Odalépek félénken (az utca megtanította évek alatt a helyes viselkedési formát). - Parancsol nagyuram? – hangomból őszinte tisztelet és alázatot hall ki. Elmosolyodik egy pillanatra, végigmér. – Megdolgoztál az almádért, már egy ideje figyelemmel követünk. – Ó nagyuram, kifizettem és… Leint. - Persze, persze kedves Marek. Szeretnénk, ha nekünk dolgoznál, és cserébe ellátunk alvóhellyel, mi több fejlesztjük képességeid, és idővel te lehetsz az utca királya! Elcsodálkozhattam, mert azt kérdezte. – Jó lehetőség, amire életedben vártál, igaz? Ezek után már nem kergettek az utcákon a poroszlók, minden egyszerűbb lett. Nos, igen, ilyen az élet a Szürkecsuklyásoknál…
Nagyon fáj a fejem, úgy érzem, hogy le vagyok kötözve. Kezeim automatikusan keresik a kiutat a kötelek közül…o-ó, ez a csomó nem sikerült túl jól. A homályból egy szoba kezd körvonalazódni, egy szék (vagyis 2, mert az egyiken én ülök). Két férfi beszélget, de nem értem, nem vagyok még magamnál, hátuk mögött két egyenruhás posztol. Az asztalon egy tál pogácsa, és egy boros kupa. - 168 cm magas, 62 kg, barna hosszú csapzott haj, élénkzöld szemek, semmitmondó arc, a nyaka alján pénzérme tetoválás….ő lesz az ifjú Golden úr, megtaláltuk a tolvajt, 10 aranyat kapunk érte a városőrségtől! A pénze is hiánytalanul megvan, nem volt ideje a kis féregnek elrejteni! Ekkor fölnézek, a pénzes ifjú és a testőre, két városőrrel tartózkodik a szobában. Felismerem az egyik poroszlót. MOST!, mutatom a jelet a kisujjammal. Sokáig tartott már az alapvető titkos jelzések megtanulása is, de most érzem, hogy megérte a fáradságot. Az egyik városőr torkában egy tőrmarkolat vendégeskedik, amit Lorien barátom markol keményen. Mielőtt felocsúdhatna a két nemes, a tőrmarkolat hangosan csattan a testőr homlokán, mosolyom kíséri útját. Nyomban összeesik, a városőr úgyszintén, ő sajnos hörögve fúl saját vérébe. – Megmondtam, hogy nem ölsz feleslegesen, ha együtt dolgozunk, te vadmarha! – csattanok a társamra. Erre csak vállát vonogatja. Az ifjú úr lemerevedve néz rám, én pedig felállok és kinyújtóztatom elmacskásodott tagjaim. – Sajnálom Golden úrfi, viszont tisztelettel megkérem, hogy adja át önnel lévő vagyontárgyait, nem beszélve a testőr barátjáét. Igazán furfangosak voltak, ahogy elkaptak! – közben kapargatni kezdem a tetoválásom. – Hopp, ez meg lejött! – mosolyodom el, és esetlenül próbálom visszarajzolni az érmét, majd lemondóan intek és szívélyesen mosolygok továbbra is a nemesre. Elveszem a csillogó értékeit, közben a sarokban meglátom, hogy a cuccaim ott hevernek, felöltözöm. Lorien már rákötözte a székre a púpos homlokú testőrt. Felveszem a dobótőrt, a barátom már lefogva tartja hátulról a nemesifjút, aki erősen meg is van kötözve. - Üzenetem van a kedves édesapjának…közben a tőrömmel egy hosszú keresztet „rajzolok” a bal arcocskájára. – A másik az lenne, hogy nézzék meg a húgának az erényövét, én úgy tudom, hogy egy egyszerű csavarintással leoldható…látom, hogy méregbe gurul, és azt mondja: - A jó édes…de ekkor Lorien leüti, mégiscsak, hogy hangzanának már egy nemes szájából ily csúf szavak. Újra a vásárban forgolódok, és 1 ezüstért veszek egy gyönyörű láncot…igen Loretta, futok már, futok már!