Név: Ihmat Hasim
Kaszt: Harcos
Jellem: Rend-Halál
Kor: 23 év
Előtörténet
Al Hideme emírségében születtem az égiek kegyéből hozzávetőleg 23 esztendővel ezelőtt. Édesapám karavánokkal vándorolva vitte szerzett portékáját mindenfelé, amiből sikerült hosszú idő alatt némi vagyont összeszednie. Természetesen jó érzéke volt a kereskedelemhez, révén az évtizedes tapasztalatnak, mialatt gyakorolta a mesterséget. Fiatalon megtanított arra, hogy a pénz hatalom, ha elég gazdag vagyok, nem fognak megpróbálkozni az elvételével. Azt mondta ne vegyem el a másét, és nem fogják elvenni az enyémet sem. Sajnos, mint annyi mindenben, ebben is téveszméket vallott magáénak. Fiatal voltam még, mikor egy hosszabb vándorútra indultunk egy kis karavánnal. Éjjelre letáboroztunk, embernek és tevének is pihennie kellett, vizünk pedig volt még elég, hogy a következő oázisig így is kitartson. Aludtam a többi velem egykorúval, míg a felnőttek megbeszélték a továbbiakban követendő útitervet. Hideg volt, mert sok takaró között feküdtünk, és kiabálásra ébredtünk fel, pedig még sötét volt az égbolt. Felkeltem és körülnéztem, azóta is tisztán emlékszem arra, amit akkor láttam. Több, ruhával teljesen eltakart arcú sivatagi útonálló támadta meg a karavánt, mellyel utazni volt szerencsétlenségünk. A banditák irgalmat és könyörületet nem ismerve gyilkoltak le mindenkit, akiről feltételezték, hogy veszélyt jelenthet rájuk nézve. Senki közülünk nem állt már talpon, mire minket felfedeztek. Apámat láttam meghalni, egy repülő tőr találta el, de nem tudtam hozzá odarohanni. Először féltem a haláltól életemben, de nem tartottak a kiskorúaktól, ezért összekötöztek és elvittek magukkal, miután a karaván romjai közül mindent elloptak. Még az éjjel elhagyták a töménytelen gyilkosságuk színhelyét és megállás nélkül haladtak ismeretlen céljuk felé az egyik dűne mögül előkerült tevéikkel. Apám azt is mondta, amit a szerencse elvesz, vissza is fogja adni, feltéve, hogy van türelmem kivárni. Életet nem adott vissza, pedig elvett, de a szabadságomat nemsokára visszakaptam. Egyik nappal találkoztunk egy másik, ehhez hasonló törzzsel, és én átéltem a második csatát életemben mindössze egyetlen rövidke hét leforgása alatt. Nem tudtam, jobban járnék-e az ellenség győzelmével, de tiszta szívemből kívántam elrablóimnak és szüleim gyilkosainak halálát. Kívánságom teljesült, legtöbben elestek, néhányan menekültek futva a sivatagba azzal a hiú reménnyel, hogy hátas és vízkészlet nélkül képesek életben maradni. A foglyokat - kik jóformán csak gyerekek voltunk és néhány, számomra idegen asszony – kiszabadítottak és magukkal vittek. Akik árván, apa nélkül maradtunk nem sok reményünk lehetett, még ha elengednek egy városban sem. De még ennél is jobban jártunk, mert azt mondták tartozunk nekik az életünkkel, amit megmentettek. Megtanítottak mindannyiunkat bánni a szablyával, dzsambiával, sőt tőrt vetni is. Megmutatták mi ehető a sivatagban, miből nyerhetünk vizet, és hogyan vesszük észre a közeledő homokvihart, hogy idejében menedékbe tudjunk húzódni, ha jön a homok halálos áradata. Ahányszor rabolni mentek, minket néhánnyal maguk közül otthagytak a tevéknél. Rendszerint kimentünk onnan, hogy láthassuk, mit csinálnak. Még mindig kívülállók voltunk, nem a törzs igazi tagjai. Aztán az a nap is elérkezett, mikor először segítettem nekik. Tevére ültettek azzal a feladattal, menjek oda a tábor őreihez és vonjam el a figyelmüket, mert a terep nem volt elég kedvező a lesből való támadás sikerét biztosítani az őrökkel szemben, úgy, hogy lehetőleg ne veszítsenek embert. Amint hátbaszúrták őket felkaptam az egyik szablyát és én is harcoltam a többi ellen. Az egyik katona viszont nekemtámadt és hatalmas vágást ejtett a mellkasomon, mely az első harci sebem volt és azóta is látszik. A győzelem után elvittek és ápoltak, felépülésemkor pedig örömmel üdvözöltek az El Hayem törzs valós, harcos tagjaként.
A törzs tagjaiban kivétel nélkül megbízom, legigazabb barátomnak egy régen velem együtt foglyul ejtett, majd kiszabadított társamat, Ihab Jamil-t nevezném.
Mágiahasználót még nem láttam így nem tudhatom mit tartsak róluk. Azt mesélik életet képesek adni a holtaknak és borzasztóan fenn hordják az orrukat.
„Csak az tiéd valójában, amit nem tudnak elvenni tőled.”
Jellemrajz
A sivatag megtanította, hogy soha ne várjon kegyelmet. Ha szükséges minden gond nélkül öl, de nem leli különösebb örömét a gyilkolásban, feleslegesen nem tenné. A mód szinte teljesen mindegy, de nem szívesen használna közvetett módszert (például ételmérget). A törzsön belül egyszerűen és szűkszavúan beszél mindenkivel, ha esetleg feltétlenül kell mással is, igyekszik szebben, amennyire tőle telik. A kisebb vagyont nem tartja olyan sokra, mint a dzsadok általában, úgy gondolja az erősebb elveheti, ha úgy akarja. A hatalmas pénzt viszont tiszteli, hódolattal adózik annak, aki összegyűjtötte, ha már elég arra, hogy meg is védje a gazdagságot. Nem igazán vallásos, nem érdeklik az égi hatalmasságok, mert eddig nem érezte, hogy segítettek volna neki. Általában óvatos és szereti tudni, kinek fordít hátat.
Kinézet
Középmagas dzsad, fekete rövidre vágott hajú, sötét szemű, az egész népre jellemző barna bőrrel. Átlagos sivatagi ruhát visel csizmával, oldalán egyszerű tokban szablya. Feje ruhával van lefedve a vándorlások alatt, majdnem csak a szeme látszik ki alóla. Városban lejjebb húzza valamivel a nyakára, hogy tudjon rendesen beszélni és ne zavarja.