Név:Ogün fia Bultun fia Argün
Egy tizenhét tavaszt látott ifjú nomád férfi a Nyolc Sas népéből, a Fekete Határral szomszédos Gyepűvidékről.
I. rész: Gyermekévek
Tíz és hét tavasszal ezelőtt születtem a Nyolc Sas Népének Sólyom nemzetségébe; népem a Fekete Határral szomszédos Gyepűvidéken, az Akham-sad vidékén legeltet s jár vad után.
Atyám Kerej fia Ogün fia Bultun a nemzettség mostani fejének egyik fia (sorban nem az első ugyan, de nem is az utolsó), míg anyám Des, a törzs másik nemzettségéből való, tiszteletreméltó harcos család sarja, kit atyám második feleségnek emelt maga mellé. Magam anyám második fia vagyok; a bátyám Ogur két tavasszal idősebb nálam, és kiváló lovas.
A gyermekkoromra ma már mint a felhőtlen boldogság időszakára emlékszem, s valóban: akkoriban nemigen volt gondom másra, minthogy együtt szaladgáljak és csintalankodjak atyám más feleségeinek és ágyasainak számos gyermekével - vagyis a testvéreimmel és a nemzettség más hasonló korú gyermekeivel. A szellemeknek hála ebben az időben nem történt olyan esemény, mely árnyékot vetett volna életemre - bár sokan azt vallják, hogy ettől csak megkeményedik az ember lelke, én úgy látom, hogy meg is kérgesedik tőle; mindenesetre hálás vagyok azokért a nyugodt, békés időkért - azt hiszem, akkor voltam utoljára felhőtlenül boldog.
Féltucat tavaszt ha láttam, mikor engem és a velem egykorú kölyköket elválasztották a többiektől, hogy mindenki elkezdje kitanulni a maga mesterségét. A kislányokat az háztartást vezető idősebb asszonyok kezdték el okítani a ház körüli munkák csínjára-bínjára; nekünk fiúknak ekkor adtak először íjat a kezünkbe, és csakhamar a lovakkal is közeli ismeretséget kötöttünk.
Ezután a tanulás a törzsben megszokott mederben folyt - az íjászat és a lovaglás eltanulás után szablyát kaptunk a kezünkbe, és következett a közelharc fogásainak elsajátítása; később pedig beavattak bennünket az íjkészítés, a lóvak és a pusztaság titkaiba. Mindezt a hagyománynak megfelelően a nemzettség idősebb és tiszteletreméltó harcosaitól tanulhattuk. Néhány esztendő elteltével, mire a tízedik tavaszt is megláttam, megtanultam mindazt, amit harcosaink a pusztai túlélésről tudtak. S ráadásul éles szemenek és ügyes kezemnek köszönhetően megtanultam oly pontosan bánni az íjjal, hogy az még az idősebb harcosok közt is ritkaságszámba ment.
II. rész: Ifjúi hév
A tíz és hetedik tavaszon - még a Próbák előtt a rangidősek úgy döntöttek, hogy immár alkalmas vagyok arra, hogy nyárára a veterán harcosokkal tarthassak, hogy a jószágokra ügyeljek, és ha lehet, akkor gyarapítsam is azokat...
Időről időre a Harcosok Országából (Yllinor) hadat vezetnek ellenünk. Persze nem nagyot, mert tudják, hogy akkor összefogunk ellenük, de ahhoz épp eleget, hogy rajtunk ütve szétkergessenek és elhajtsák a jószágot. Jószág nélkül kénytelenek vagyunk vadászni és a más törzsek népétől elvenni azt, mi nekünk kell - ez pedig háborúhoz vezet...
Most is így esett; és csak felderítőink éles szemének köszönhettük, hogy a tervük nem sikerült. Még idejében észrevettük a közeledőket, s míg a harcosok nagy része ellenségeink lassításán fáradozott lesvetéssel, csapdákkal és rajtaütésekkel, addig egy maréknyi fiatal harcosnak - köztük nekem is - az volt a feladata, hogy biztonságban a folyónál álló földvárhoz érjen az állatokkal. Az iram Napnyugatnak halálos volt, azonban egy csapatnak még így is sikerült elénk vágnia. Életem első igazi ütközete volt: először kellett embert ölnöm - és először segített meg a Sólyomszellem...
Így esett, hogy végül sikerrel teljesítettük vállalásunk; s ez volt az első olyan tettem, melyet az idősebb harcosok is megjegyeztek. Azon a nyáron a Tanács úgy döntött, hogy a történteket elfogadja Próbának, s kik abban részt vettek, és idejük elérkezett, elfoglalhatják helyüket a harcosok között.
Már ez is elég lett volna jutalmul, de a kalandnak volt még hozadéka: ez időtájt tetem szert egy velem egyivású fiatal nomád, Kara fia Ugdun barátságára is - az együtt töltött idő és az átélt veszélyek, na meg a bajtársiasság igazi barátokká tett minket. Szintúgy ekkor váltam érdemessé az egyik veterán, figyelmére is; ő volt az, aki kis csapatunkat a jószágterelésben vezette.
Egyszóval tetteim jogán kiérdemeltem a nagykorúságot, hogy aztán oly árnyék vetüljön éltemre, mely bízvást állíthatom, hogy a vesztemet okozza majd...
III. rész: a kráni követ
Ugyan csak hallomásból értesültem e dolgokról, azonban mivel számomra nagy horderejűek, ezért most elmondom őket úgy, ahogy nekem is elregélték.
Őszelőre járt már, mikor követ érkezett a Nyolc Sasnépéhez a Fekete Határ túloldaláról; a nemzettségfők mind a vezéri sátorhoz gyűltek, hogy meghallgassák, mit kiván tőlük. Nagyatyám kíséretében magam is vele tartottam nagyszámú firokonommal együtt - és sok idő után velünk tartott aggastyán dédapánk is (bár csak szekéren, székben ülve tudott utazni, és két siheder fiúnak kellett vezetni őt...); mikor kérdezték, hogy miért jön, csak annyit mondott, hogy a Sólyómszellem - kinek jóindulatát ő is bírta - álmot küldött néki, és azt megy beteljesíteni.
Szóval egészen addig kísértük a két nagytiszteletű öreget, mígnem eltüntek a vezér sátrában - hisz' odabent már nem volt helye fegyvernek. S hogy ott mi történt, arról nagyatyám, a nemzettségfő mesélt utána.
A kráni követ - hatalmas csuklyás köpenyt viselő, rothadó hullaszagot árasztó alak - tökéltes kiejtéssel beszélt nomád beszéddel adta elő mondandóját. Miután hosszan méltatta a Nyolc Sas népének érdemeit és múltbeli tetteit, előállt a farbával: az ő ura arra "kéri" a törzset, hogy vetenének hadat a Harcosok Országa ellen; hisz' annak harcosait zömmel elszólította valami távoli homokpusztai háború...
A beállt csendet egyik jelenlévőnek sem akaródzott megtörnie - mikor őszöreg, vaksi, görnyedt dédapám emelkedett szólásra. S oly zengő hangon kezdett beszálni, mintha nem is nyolvan, csak tizennyolc tavaszt látott volna:
"Bár a szemem vakká vált, azért ne hidd, hogy nem ismertelek fel rögtön. A szagod, a dög és rothadásszagon keresztül is elárul, édes fivérem... Azt hitted, ha idejössz, senki nem lesz már, aki emlékezne rád? Hát itt vagyok, hogy a fejedre olvassam bűneid - akkor is, ha egyszer már meghaltál! Te hataloméhes, esküszegő, áruló..."
A csend ha lehet tovább mélyült - de csak hogy tisztán hallható legyen a követ zihálása. Aztán megszólat:
Édes bátyám... - undorral ejti a szót - ... nézd meg magad! Nézd meg, hogy hol vagy te - és hová jutottam én! Nézd meg - és pusztulj!!!" - az utolsó szavakat már rikoltotta.
Aztán felemelte a kezét, néhány szót kiáltott valami ismeretlen nyelven, majd dédapámra mutatott - aki szó nélkül holtan rogyott össze. S aztán még mielőtt bárki is mozdulhatott volna, egyszerűen eltünt a vezéri sátorból.
Mikor nagyapám végzett a mesével, eképp folytatta:
"-Namármost. Akármi is volt ennek a követnek a bűne az apám szemében, azt most már nemigen tudjuk meg... Viszont tény, hogy megölte őt - és ez bosszúért kiállt." - elgondolkodva meredt maga elé; mi pisszenni sem mertünk, de valamennyien rossz érzésekkel küszködtünk.
"-Két eset van." - törte meg ismét a csendet a nemzettségfő - "-Vagy az egész nemzettség áll bosszút; és valószínűleg el sem éri a Határ túloldalát, vagy pedig egy embert jelölünk ki, hogy ítéletvégrehajtónk legyen; neki talán lesz esélye, hogy észrevétlenül átjusson a Birodalomba, és vérét vegye ennek a ..." - lebegni hagyta az utolsó szót, hisz' nem lévén a hullamágiában jártas nemigen tudta volna hova tenni a követet.
"-Sorsot húzunk." - jelentette ki végül.
És húztunk. A jelenlévőkkel egyező számú nyílvessző került a tegezbe; az egyik a felénél eltörve, a többi ép. Aki a töröttet húzza, az lesz a bosszú eszköze - ha megéri...
A legtapasztaltabb harcos kezdte a húzást, s utána sorba a többi. Én legifjabbként utolsónak maradtam. S ahogy haladt előre a dolog, úgy váltam mindinkább biztossá: én fogok menni... Jeges nyugalom lett úrrá rajtam a gondolatra, mely akkor sem hagyott el, mikor kihúztam az utolsó - rövidebb - vesszőt; volt erőm talpon maradni, sőt, a sátrat is a saját lábamon hagytam el a síri csöndben.
Kránba megyek!
Kicsit később - órák, percek teltek el? - arra ócsudtam, hogy már mindenki elhagyta a sátor környékét. A legtöbben nyílván dédapám siratására készülnek, vagy egyszerűen csak örülnek, hogy én megyek, és nem ők...
Egyszerre csak megjelent a nagyapám.
"-Argün, tudom, hogy nagy terhet ró a válladra e feladat. De ha azt akarjuk, hogy a családunk legyen az, mely továbbra is a nemzettségfőt adja a Sólyomnak, akkor meg kell őriznünk becsületünk, és legalább meg kell kísérelnünk bosszút állni. Kérlek, ezért próbáld meg..."
S én akkor eldöntöttem, hogy ha az életembe kerül is - nem hozok szégyent a családom fejére!
Személyiség:
Jellemét leginkább a Rend-Halál definiállja. Márá-már a végletekig makacs, tekintély- és hagyománytisztelő, rendszerető. Ha valaki ebben akadályozza, akkor könnyű szívvel kész végezni vele. Egyetlen célja most, hogy a vérbosszút beteljesítse - mindent, még a saját életét is kész ennek alávetni. Szeret a szabad ég alatt lenni és szeret vadászni. Előítélete csak annyi van, mint egy átlagos gyepűvidéki nomád ifjúnak... Az általa követett vallás a szellemhit, legelsősorban az őt segítő Sólyomszellem tiszteleti. A mágiát veszélyes dolognak tartja - szeretne minél többet megtudni róla, hisz' a célja egy nagy hatalmú élőholt varázstudó likvidálása...
Kinézet:
Népem mértékével mérve átlagos magasságú vagyok (kb 175 cm), se nem sovány, se nem kövér; és ami azt illeti, az erőm se lesz legendás. A hajam a hagyomány szerint hosszúra hagyva, hét varkocsba fogva hull vállamra, arcomon szőr egyenlőre nincs (ahhoz ugyanis meg kéne házasodnom...). Általában rövid szárú sötét nemezcsizmát, bő szárú barna pantallót, széles övet (azon pedig díszes tarsolyt, és egy tegezny vesszőt) hordok, a felsőtestemet pedig fehér ujjas és földszín nemeztunika borítja; a bőrvértet a tunika alá veszem fel. Az íjászoknál használatos kesztyű és egy süveg egészíti ki a ruházatom.