Raddaq ( Raddaq )

[Raddaq]

Raddaq Naplója ...

Ez a könyv 11 hüvelyk magas, 7,5 hüvelyk széles és 4,5 hüvelyk vastag … A borító és a gerinc különféle lények csontjaiból és csontdarabjaiból áll, melyeket varázslattal forrasztottak össze, hogy egybefüggõ tömör borítást alkossanak … A könyvfedelek táblái és gerince ismeretlen eredetû csontok ízületeivel kapcsolódik össze, csuklópántok hatását keltve … Valójában azonban maguk a csuklópántok ügyesen el vannak rejtve ezekben az ízületekben … Lapjait összesodort hajszálakkal erõsítették egymáshoz, illetve a gerinchez … Minden egyes lap valójában egy pergamen, melyeket más teremtmények bõrébõl preparáltak … A könyvön nem látható az ilyen köteteken szokásos pánt vagy zár, de mindkét fedõlapon található egy egy csontvázkéz, melyek összekulcsolódnak a becsukott könyvön … A fedõlapon bonyolult rúnák sora domborodik, hirdetve igazságát …

„ Szörnyeteggé válva kiderül, mit jelent embernek lenni … "

[Raddaq]

Az égi fény 3701. esztendejében ...

Káosz – Baarloch hava ...

Az elsõ napon, a Holtak órájában ...

- Harmincöt nap múltával elértem a várost … Végre Erionban voltam … A kalandozók városa, ahogy mások nevezték … Bár számomra sokkalta többet jelentett … Hogy nem végeztem rögvest a kocsisommal, mások talán gyengeségnek vélnék … De én a magam részérõl, felelõtlen ostobaságnak … És úgy éreztem, tartozom is neki ennyivel, szolgálataiért … Remélem az Õ nyomait nem követik, és csak utánam lihegnek … De ha tévednék is, hát keressenek csak Ifin mélyén …

- Éjszakára Ellana szentélyében húztam meg magam … Merész vállalkozás volt, tudom … De itt legalább keresni sem mertek, egy magam félét … A fiatal lányt, Lilinek hívták … Ezen éjjelen, Õ vigyázta rémálmom …

… Felhördültem, és megtántorodtam, mikor a mágus tekintete az enyémbe döfött … Látomások valóságos zuhataga ömlött rám, egyetlen pillanat alatt, elárasztva az elmémet … Vakító fényostor hasította ketté a sötétséget odalent, s a dörgõ moraj elnyomta hangtalan, vízbe fúló üvöltésem … Éreztem, ahogyan a folyó mélyén megmoccan valami, éreztem, ahogyan kinyúlni készül, s csak arra vártam, hogy elegendõ ereje legyen hozzá … És láttam a mágus arcát, a rezzenéstelen vonásokat, a sötéten izzó tekintetet …

~ Átokbélyeget süt rád, akárcsak mindenkire, aki ártani készült neki … Ha befejezed amit elkezdtél, elsorvadsz … Halottá válsz, pedig még élsz …

Emlékezve szavaira felnyögtem, ahogyan a képek az elmémbe tolultak … Valós álom volt, egy másik világ küszöbén … Dühöt, meglepetést és csalódottságot éreztem, noha tudtam, hogy ezek nem az én érzéseim … Azé a valakié, aki eleven álmomban, az én arcommal, az én testemmel állt abban a másik világban, vádló tekintetek tüzében …

A második napon, a Patkányok órájában ...

- Még pirkadat elõtt indultam útnak, a Kapuk - terére … Minél messzebb akartam kerülni a várostól … Hogy menekültem e, vagy csak az álmaim ûztek tova, nem tudom … Talán mindkettõ … Ifinben hajóra szálltam ... Obraton át, egy Alidax nevû hely felé tartotok éppen … Még a kapuk közelében hallottam felõle, ott beszéltek róla hószín hajú idegenek … S úgy gondoltam, ha nekik megfelel, talán engem is a keblére ölel majd a város … Hiú ábránd ... A tenger most békés, és az idõ is gyönyörû … Remélem, holnap már jó szelünk lesz, és kikötünk végre …

Az ötödik napon, a Boszorkányok órájában ...

- Még az égiek sem kedveztek nekem ... De a langymeleg szellõ csak elégnek bizonyult ... Hosszú napok múltával, az éj leple alatt elértük Alidax kikötõjét ... Fárasztó út volt, de már vége ... A város otthonomra, Rah Gul városára emlékeztetett ... Bár éjjelente néptelennek tetszett ... Az a lány ... A muszikája lenyûgözött ... Soha sem hittem volna, hogy sötét lelkem még örvendhet efféle alantas szenvedélyeknek ... Hermelinnek hívták ... Hermelin, az iridai csalogány ...

A hatodik napon, a Gyilkosok órájában ...

- Soraim már egy tengerjáró fedélzetén zárom ... Da Cornass veszett kutyái ráleltek nyomomra ... Menekülnöm kell, hátra hagyva megint mindent ... Nem tudom mikor lesz ennek vége ... Talán soha sem ... Úgy érzem ha a világ végére is mennék, utolérnek ... A nagyúrnak igaza volt ...

~ Krán, soha sem felejt ...

A kapitány egy aszisz félvér lehetett ... S hála a „ kezelésnek " … Akaratom szerint osztotta parancsait … Shadon ... Oda hajózunk …

Káosz – Yethvag hava ...

A száztizenegyedik napon, a Kosfejes órájában ...

- Amikor otthonomat, a kráni Rah Gul -t odahagytam ... Nem volt egyebem, csak a nevem, a ruhám és a gyûlöletem ... A gyûlölet segített hozzá, hogy harcban, szerelemben és üzletben higgadt maradjak ... Ez emlékeztetett rá, hogy különbözöm az egyik napról a másikra élõ szerencsétlenektõl, hogy célom van még ebben az életben ... Nem valami magasztos cél ... Ranagol bandája biztosan találna benne kivetnivalót ... Olyasvalaki számára viszont, akit kõbölcsõben ringattak és a Káosz hitében neveltek, épp megfelelõ ...

- Idõt kellett nyernem ... Idõt s pénzt, hogy felkészülten nézhessek szembe a múlt árnyaival ... Mert tudom, eljönnek értem újra … Idõ kérdése csupán … A térképek szerint már a Cormasai öbölben kell járjunk … Talán hamarosan kikötünk …

A száztizenkettedik napon, a Vérivók órájában ...

- Úgy hiszem, az isteneknek mindig is megvoltak kiválasztottaik … Mikorra benõtt a fejem lágya, már bizonyosan tudtam … Én nem tartozom közéjük … Nem mintha valaha is különösebb ellenszenvvel viseltettem volna a hit irányában - mindvégig megvolt a magamé -, csak éppen egyik isten szolgája sem volt képes azt a bizonyos mérleget a saját javára billenteni … Persze hozzá kell tennem, hogy azoknak az okoskodóknak sem adtam soha igazat, akik abban lelték örömüket, ha az égieket gyalázhatták … Éreztem, tudtam, hogy a hitehagyottak csupán irigykednek, amiért az istenek nagyobb hatalommal bírnak, mint ami nekik megadatott … Mintha bizony bármi irigykedni valója lehetne a hangyának a csillagokra … A kiválasztottakat viszont mindig figyelmesen hallgattam, hátha végül valamelyik mégis kifürkészi titkos gondolataimat, vagy valami olyasmit talál mondani, amitõl hinni fogok neki … Azonban rá kellett jönnöm - hogy meglehetõs önzõ módon - mindegyikük a maga igazát fújja, s önteltségében egyik sem nyit figyelmes füleket mások beszédére … Volt szerencsém néhány kiválasztotthoz, de valójában egyik szónok sem különbözött a másiktól … Mindahányan csak a saját elvakult gondolataikat szajkózták, s még igen bölcsnek lehetett nevezni, amelyik pontosan értette is, amirõl magyarázott … Egyebet sem tettek, csupán elbeszéltek egymás mellett, s meg sem fordult a fejükben, hogy legalább meghallgassák a többieket … Mégis kiválasztottaknak tartom õket, mert meggyõzõdésem, hogy amikor hitük által közelebb kerültek istenükhöz, olyasféle megvilágosodás jutott osztályrészükül, aminõhöz fogható az egyszerû pór soha meg nem tapasztalhat … Talán ez volt, ami mindig is hiányzott nekem … Hogy egy efféle kiválasztott igékkel vagy fegyverekkel védi-e igazát, az végképp nem érdekelt soha … Számomra egyik sem bírt különösebb jelentõséggel, mármint a lényeg szempontjából … Mert azt már korábban eldöntöttem, hogy az istentagadókra sem hallgatok … Egyikük-másikuk valóban haragosa volt az égieknek, ám az õ érveiket sem tudtam a magamévá tenni … Hol az istenek hatalomhoz való jogát kérdõjelezték meg, hol gyarló sáfárkodásukat hányták a szemükre - nekem mit sem számított … Néha elgondolkodtattak ugyan a furcsa teóriákkal - az égiek felett álló hatalomról, az egyetemes igazságról, az istenek haláláról és mindenhatóságuk korlátairól -, de valahogy mindig mondvacsinált okoskodásnak tûnt … Egy sem mondott közülük olyasmit, amivel közelebb kerültem volna a magam isteneihez, így hát nem is foglalkoztam velük … Legfeljebb kételyeket tanulhattam volna tõlük, azokban meg éppenséggel magam sem szûkölködöm … A kiválasztottak szavaiban viszont soha nem leltem nyomát határozatlanságnak … Úgy lehet, nem is a hitet, de ezt a nyugodt magabízást irigyeltem tõlük … Egyre megy … Jómagam sem szóval, sem fegyverrel nem keltem egyik isten védelmére sem … Figyelek … Várok … Ha szavakkal is körül tudnám írni, hogy pontosan mire, alighanem könnyebb dolgom lenne …

A száztizenharmadik napon, a Vérivók órájában ...

- Ranagol tanairól summázva mit belém égettek, ennyit mondhatok … Minden tudás a tapasztaláson alapszik - hiszen a tudás olyan egység, amelynek alapkövei az istenek által megteremtett világban, annak törvényeiben rejlenek … Ha tehát valaki nem lát és nem hall és nem tapint és nem érez meg semmit gyermekkorától fogva, nem tud kapcsolatot teremteni a világ jelenségei között … Ez a testei vagy valóságos tapasztalás jelentõsége … A lélek erõpróbája … Az érzelmek és a szándékok az ember céljait adják … De mire vágyhat bárki is, minek az elérését tûzheti ki maga elé, ha kívánságait még csak el sem tudja képzelni ? A teremtmények tudása a Teremtés Aktusa óta gyarapszik, minden ismeretet az újjászületõ lélek õrzi, mely újabb és újabb testbe költözve gyarapítja és bõvíti azt … Birtokában van az egyszerû paraszt is, még ha nem is látja be … Ezt nevezhetjük Egyetemes Tudásnak, aminek a pusztulásával minden teremtmény saját lelkének gyökereitõl fosztatna meg … Ezért óvni kell a bölcsességet és a tudást, hogy ne szenvedjen csorbát a lélek halhatatlanságának láncolata … Tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem tudok - az ezek utáni vágy és szándék vezérli lépteimet Ranagol útján e földön, hogy lelkem egyre tökéletesedve beteljesedjen … És vannak dolgok, amiket nem tudhatok - ezek keresése pedig tiltott és istentelen szándék a szívemben, amit hitem segít legyõzni … Ekképp ezt nevezem a szent és tiltott tudattalanság mozgatóerejének, amibõl a lelkem táplálkozik … Ezek voltak az elsõ tanok, amelyeknek értelmével gyarló elmém megvívott, s követték még mások is, amik segítettek a legbelsõ misztériumok megértésében … Ezért mondom, hogy mindaz, amit az elkövetkezendõkben pergamenre vetek, Ranagol szándéka szerint került birtokomba, így semmiképpen sem a tiltott tudás és bölcsesség része … Legyen ez az egyetlen mentségem, amely az eretnekség vádja elõl tisztára moshat …

A száztizennegyedik napon, a Vérivók órájában ...

- Azt mondom neked, hogy a Káosz jó … És erõs … Mert utat ad, hogy felemelkedjünk … A Káosz teremt és a Káosz pusztít, az Õ akarata szerint … Mert a Káosz hivatott kirostálni az ocsút a búza közül … Mert a Káosz hozza az egyensúlyt, és eltörli a felesleget … Azokat, akik méltatla­nok a rangjukra, az életre … Büntet és öl, ha nem veszed ezt figyelembe … De akkor te soha nem lehetsz búzaszem … Felemelkedés ? Igen … A fel­emelkedést is elhozhatja az arra méltóknak … Ha Ranagol úgy látja jónak magasabb rangra emeli a kiválasztottakat … A kiválasztottakat, érted ? De nem a lázongókat és a tiszteletleneket … Azok soha nem lehetnek kedvesek Õelõtte … Haraggal vagytok a sorsotok ellen ? Úgy érzitek, másra, többre vagytok érdemesek ? Lássuk, mit is tesztek, hogy Ranagol felfigyeljen rátok … Ledobjátok a munkát, amit sorotok szerint elvégezni vagytok kötelesek … Felemelitek a szavatokat azok ellen, akiket az égiek helyeztek fölibétek … Megtagadjátok õseiteket és hagyományaitokat, csak mert azt hiszitek, különbek vagytok … De semmit nem tesztek, hogy ezt bizonyítsátok is … Az új csillagról beszéltek, mely évekkel ezelõtt tûnt fel az égen … Lássuk … Változhatnak-e a csillagok ? Te rühes paraszt vagy, én a birodalom varázslója … Mindkettõnknek s mind­kettõnk társainak megvan a dolga … Akár a csillagoknak … Változnak­-e az égen a csillagok ? Igen is meg nem is … Igen, mert más csillagokat látsz a hideg és másokat a meleg évszakokban … És nem, mert mégis ugyanazokat látod újra és újra … Eképp bánj hát a csillagokkal ! Dolgozz, s változz mindig ! S változni is fogsz, mert a Káosz akarja ezt így … Mert a parasztok között is vannak, kik tiszteletben s tudásban különbek más parasztoknál … S közöttük is éppúgy akad gaz, amit ki kell csupálni … Tépd azt ki ! Légy Te közöttük a legkülönb ! S ne emeld szemedet máshová, csak ha tudod, hogy valóban különb vagy azoknál … Így lássad az új csillagokat ! És így gondolkozz azokról, amelyek leesnek az égrõl !

Káosz – Hlarghash hava ...

A százhuszonharmadik napon, a Boszorkányok órájában ...

- Accidit in puncto, quod non speratur in anno … Ahogy a Doctrina Nigra is bizonyítja … Este … Álmomban, karmos, hústalan kéz nyúlt felém, s a kiálló csontokra a halál képét festette a képzelet … Felébredve, már tudtam … A halál jár a nyomomban, holott magam is halált hozni érkeztem … Talán csak a sors fintora … Circulus Vitiosus … Vért hánytam … Talán ez a vég, vagy csak a shadoni felföld zamata … Immár kilencedik napja … És Anna is Hiányzik …

A százhuszonnegyedik napon, a Hóhérok órájában ...

- Kevés dologra emlékszem már azelõtti életembõl - az erdõ szélén meghúzódó kicsiny tanyaházra, a kéményébõl bodorodó füstcsíkra, mely fekete ujjként fenyegette a fellegeket, a jószágok dobogására a pajtában, és a nap hevítõ melegére … A szüleimre vajmi kevéssé … Apám harcos lehetett egykoron, de soha nem szólt múltjáról - ha még is tette, én nem emlékszem rá … Anyám fakó árnyék csupán emlékezetem peremén … Alakja ott kísért folyton látóterünk legszélén … És mégis, bár látjuk õket, soha nem ismerhetjük meg igazán … Ezen kívül csak a szél simogatta fû suttogására emlékszem, az út meleg porára, és a kandalló tüzének barátságos dohogására … Nem sok, tudom … És ott van a legélesebb, legfájóbb emlék mind közül … A nap amelyen a fekete lovasok eljöttek értem … A semmibõl bukkantak fel, nyomukban sötét fellegek gyülekeztek, patájuk nyomán villámok pattantak … Emlékszem, mennyire féltem tõlük, rettegtem rájuk pillantani … Démonlovasok voltak … Félig emberek, félig szörnyetegek … Arcuk félhomályban rejtõzõ rettenet … Bár csuklya fedte, éppen eleget láttam ahhoz belõlük, hogy rémülten kucorodjak a ház tövébe … A tekintetük pedig … Az perzselt, akár Ranagol poklának kénköves lángjai … Fekete köpönyegüket szél cibálta, hangjuk akár a sírok közt jajongó szélé … Emlékszem a szívemet összerántó iszonyatra, mikor egyikük karmos mancsa felém intett … Apám felordított … Hogy mit mondott, nem teljesen értettem … Õsi átok lehetett, vagy csupán a katonákat szólító szavak, oly mindegy … Nagyon gyors halála volt, akárcsak a szolgáinknak … Hogy anyámmal mi történt, nem tudom … Soha többé nem láttam … Csupán arcának sápadt kerekségére emlékszem, ahogy arcán jeges rémülettel nézett utánunk, miközben a legközelebbi lovas a nyergébe emelt, és sarkon fordulva elvágtatott velem … Rövid gyermekkorom fájdalmasan ért véget … Álmomban néha hallottam még apám meséit, ahogyan dicsõséges halált halt õsökrõl beszélt … Ezekben az álmaimban nem a szokásos lidércnyomás kísértett, a vörhenyes tûzben égõ tekintetek, a sötétben kushadó árnyalakok … Ilyenkor csillogó vértekrõl álmodtam, lándzsák és csupasz pengék villanása vakított el … Csatakiáltás remegtette meg az eget, léptek alatt remegett a föld … Apámmal is álmodtam ilyenkor … Halálra készen, elfehéredõ ujjpercekkel szorítja a kardja markolatát, és egy szót suttog … Mikor az árnyéklovasok a sötét, csavarodott toronyba hurcoltak, a fekete köpenyes vezér elmondta, hogy az õseim vére tesz engem különlegessé … Akkor még nem ismertem a vezért, csak úgy hívtam … Feketeköpeny … Azóta a nevét is tudom … Shirra Da Cornass, a démonhordozó …

Ellenõrzés megtörtént 2007.04.29 Navaratna modi által alias Lianna HM

A százhuszonötödik napon, az Örömlányok órájában ...

- Akaratomon kívül bár, de beteljesítettem a jóslatot … S ím megint egyedül maradtam …

- Alkonyat után … Nem mindig jön el a pirkadat … Van, ahol az éjszaka örökké tart … Ahol már nincs napfény, ott világosságot csak az emberi lélek fénye adhat … Ám minden fényt kiolthatnak azok a lelkek, akiket már elragadott az éjszaka … Emberek … Ragadozók, emberi álarcok mögött … Vannak, akik úgy gondolják, hogy a halál az élet része … És vannak, akiknek a halál az életük … Fulmen Candidum …

- Ha lehunyom a szemem, az idõ és a tér lassan összeolvad bennem, és szépen elmosódva, csak a sötétség marad … A fekete, s a végtelen képzelet … Apró ködök úsznak, s bennük sejteni vélem … A Képet, amint megremegve, eleven erõvel közelít felém … Szemem sem rebben … Emlékké rögzíteném … Tudatom legmélyebb ajándéka ez … Vágyaimat ötvözve szólít, mesél … Egyetlen konkrét vonás csupán … És máris az enyém … Születik a kép … Örvénylõ fényekbõl testet öltött gondolat … Elhal az idõ, ahogy az ecset szalad … Ez egy kábulatos belsõ figyelés, hogy mi, hogyan is következzék … Mert a megálmodott formák, a mûvészi árnyak, a tárulkozó színek … Harsány kiáltással, türelmetlen tempót diktálnak a valós világnak … A fagyos levegõ, a csillagos égbolt ömlik, tódul felém míg a végtelent csodálom … Nagyszerû érzés a Tudat, hogy a világ bennem él és a világban Én … Térben és Idõben, egyre tovább …

[Raddaq]

Egy üres oldal ... Egy megsárgult lap … Elmaszatolt vércseppek sora …

Mindig csak siratjuk holt szerelmünk,
A múlt emléke fáj bennünk ...
Fáj, hogy elmúlt nevetõ ajkunk,
De nyitva áll Elõtted kapunk !
Sétálj be a múltba,
Feledkezz a búba !
Markoljon Beléd a szép emlék,
Hogy ilyenek voltunk: egy emlék ...
Beléptünk egy virágzó kegybe,
Fekete fátyol hull most ölébe ...
S Õ is sír, holt szerelmünk,
Bárcsak jött volna a mélybe, velünk …

[Airun Al Marem]

A karakter átkerült egy másik helyszínre, ezért eddigi teljesítményét értékelem, mint eddigi HM-je.

Gratulálok a 2. szint eléréséhez!



Szerkesztette: Navaratna 2007 04 02, 22:49kor

[Raddaq]

" Nyugtalanság völgye,
Volt egyszer egy zsenge-zöld,
Senki-lakta, szende völgy;
Hadra kelt, ki ott lakott,
S csak a nyájas csillagok -
Tornyuk azúr ablakán át -
Õrizték a völgy virágát,
Melyen nappal mindenütt,
Lusta lángu nap feküdt.
Érzi most, ki arra jár:
Nyugtalanul fáj e táj.
Minden íze úgy zihál,
Csak a bús lég ül ma békén,
Csöndje mágikus vidékén.
Szél se libben, de az ág,
Borzong, mint a Hebridák.

Hûvös habja, ködvilág!
Szél se libben, s mord sereggel,
Bolyg az ég, nagy fellegekkel,
Dalmahodva este-reggel,
Árnyalva a miriád.
Szemmel kéklõ ibolyát -
S mely névtelen sírokon zokog,
A hajlongó liliomot!
Hajlong - s harmatot hullat,
Liliom örök illata.
Zokog - s szép szárán könny csorog,
Mint halhatatlan gyöngysorok. "