Név: Dabbib béli Kirdo Farmine, a nagy Ranga és Teda sarja, ki Gtecr fia, ki Rakohi sarja, kinek apja Vofaki, ki gyermeke Sabrufnak.
Kor: 42 év
Nem: nõ
Faj: törpe
Kaszt: harcos
Elõtörténet:
Maj’d 43 nyárral ezelõtt látta meg a tárnák félhomályát a Dabbib törzsben, Tarin keleti részénél. Családja rackla tenyésztéssel foglalkozik, az õ kezeik közül kerülnek ki jobbára a határvadászok legtöbb hátasa. A felszínen megtelepült orkokkal való gyakori összecsapások ezt igénylik is.
Kirdo ugyan úgy, mint a többi törpe gyerek élvezhette a család szeretõ, védelmezõ jelenlétét egész gyermekévei alatt. A hagyományokhoz híven, ahogy cseperedett õ is beletanult a rackla tenyésztésébe, a velük való bánásmódba, s a rajtuk való lovaglásba is; valamint egy fegyver hathatós forgatásába – lévén nem törpe az olyan, aki nem bír fegyvert ragadni szükség esetén, még akkor sem, ha asszony válik idõvel belõle
Talán a huszadik évében lehetett, amikor a felvilágból egy Kadal pap tért haza, mint kiderült – rokoni kapcsolat is fûzte a Farmine családhoz. Lévén õ is ezt a nevet viselte, apja bátyja volt, kit már vagy legalább 80 éve nem láttak Tarin bércei között. A dolgos munkával töltött napok végén gyakran mesélt a felvilágiakról, az emberekrõl, más szerzetekrõl. Kirdoban a kíváncsiság feltámadt már az elsõ „mese-est” után, mindig csüngött Topor ajkán, s itta szavait magába. Topor apró történeteibõl soha ki nem fogyott – az a 80 év bizony bõséges meséket tartogatott számukra. Eleinte Kirdo még el tudta hallgattatni Homálytestvérét, sokévnyi gyõzelem után érezte, kíváncsisága engedni fog neki hamarosan. A sok színes történet évek alatt megtették a hatásukat, egyre többet vágyakozott a felszínre, hogy meglesse az égen tündöklõ csillagokat, s velük álmodozzon a kinti világról. Nem mintha nem járt volna eleddig odafenn, csak nem tulajdonított nekik eddig jelentõséget. Anyja hamar rajtakapta kilógásain, s megfedéssel küldte vissza mindig féltõ tekintettel a tárnába, szobájába. Egyik alkalommal Kirdo beszélt a kíváncsiságáról, hogy vágyik arra, hogy megtapasztalja a kinti életet. Hitte, hogy sok tudás létezik még odakint, melyet, ha birtokolnának, a törpe nép hasznára válhatna. Anyja szigorú tekintettel eltiltotta Topor még akkor is tartó mesélésétõl – késõbb egész felmenõje helyesnek vélte ezt a lépést -, úgy vélték a törpe lányon a mesék miatt a Homálytestvére hamar átvenné a hatalmat – márpedig az szégyen az egész családra. Nem engedték neki, hogy többet hallgassa a színes, érdekes történeteket, s nem sejtették, hogy ez csak olaj volt számára. Fejet hajtott szülei, családja, népe akarata elõtt, de belül lelke forrongott. Nem találta helyét, s gyakran kapták álmodozáson. Ilyenkor bizony szigorú büntetés volt osztályrésze, utána hetekre elment a kedve az ábrándozástól, de mindig visszatért hozzá idõvel…
Ifjú évei derekán új korszakot nyitott számára az élet. A szomszédos Hapdab család ifjú fiának, Graimnak felkeltette az érdeklõdését Kirdo, szimpátiája viszonzásra talált nála. Mint minden más, ez is lassan, nagyon lassan bontakozott ki kettejük között, lévén náluk a szerelem, a házasság egy egész életre szól. Graim Tooma áldásával már bírt ekkor, s gyakran vett részt a felszínen dúló csatározásban az orkok ellen. Történt ez azon a szörnyû nappalon is… Kirdo félve engedte útjára a bátor harcosokat, s köztük Graimot, féltette nagyon a fiatal papot, hisz ekkorra már erõs kötelék fûzte hozzá – bár még mindig nem nevezték szerelemnek egyiken sem érzelmeiket. Eltelt egy nap, eltelt egy hét – a vadászoknak hírük sem volt. A második héten utánuk küldtek felderítõket, kik három nap múltán tértek vissza a tárnákba Graimék, a határvédõk holttestével…
Kirdot nem tudták megállítani, a földi maradványokhoz rohant, s elszorult torokkal nézte meg mindet, míg Graimot meg nem találta. Szétroncsolt váll, összezúzott mellkas... Nem tudott szólni, még mozdulni sem – a fájdalom, az ûr megbénította mind testileg, mind lelkileg. Hetekig nem volt önmaga, mire visszatért a „régi” Kirdo.
Visszakapcsolódott a munkába, az életbe, de sosem volt elégedett semmivel. Hiányzott életébõl valami, s szüntelen azt kereste, bár még maga sem tudta mi az pontosan. Négy év telt el így a tárnában Kirdo életébõl, amikor végképp döntést hozott: nincs maradása hazájában, felkerekedik hát, s megkeresi boldogságának, elégedettségének forrását, mielõtt még a Homálytestvére felülkerekedik rajta.
Rövid idõn belül útnak indult; anyja, apja, nagy-, déd-, és ükszülei búcsúztatták el a tárnák bejárata elõtt. Egy öt fõs vadászcsapat kísérte Tarin határáig, hogy addig biztonságosan eljuthasson. Várták, hogy a fiatal nõ meggondolja magát, de nem így lett – egy hosszú, végtelennek tûnõ pillantást vetett a füstölgõ hegygerincre, hátat fordított neki, s végképp elhagyta hazájának földjeit…
***
Tiadlanba vette először az irányt, ahol egy hajóskapitánnyal, ha nem is összebarátkozott, de jól megvoltak egymással - és bizony a veszélyes hajóúton elkellett az összedolgozás. Abasziszba hajóztak hosszú-hosszú hetekig, ahol Kirdo végleg megutálta a vizet. Itt azonban a kapitánytól elváltak útjaik és Kirdo hol gyalog, hol szekéren eltöltve az utat nyugat felé utazott.
Mondhati eseménytelenül és unalmasan teltek el a napok felette azzal a karavánnal, akikhez szegődött útja során. Abasziszból borszállítmány ment egy bizonyos Dinis városába - csak az tartotta benne az erőt, hogy arrafelé is laknak népéből valóak.
***
Jellemrajz:
Iszonyú kíváncsi teremtés. Kíváncsisága nagyon gyakran sodorja bajba, ugyan úgy, mint egyenessége. Távol áll tõle a hazugság, kétszínûség, s megveti azokat az embereket, akikrõl e tulajdonságok kiderülnek. Döntéseit alaposan megfontolja. Veszettül makacs, ha a fejébe vesz valamit – ilyenkor egy öszvért is hamarabb meg lehetne gyõzni, mint õt. Büszke családjára, népére, származására, s hûséges is hozzájuk. A legtöbb embernek csak a felszínre enged bepillantást énjébe, még eddig nem volt, olyan, hogy bizalmába fogadott volna egy felvilági szerzetet. Számára a hûség egy egész életen át tart – kötõdjön e fogalom bármihez. A Tarinban történt események rányomták lelkére a szomorúság bélyegét, így ha nincs mivel lekötnie magát gyakran elmereng a múlton, s azon, hogy mi lehetett volna a jövõ. Megveti a gyáva embereket – vagy bármilyen más fajúakat, akik nem képesek szembenézni a nehézségekkel, vagy cselekedetük következményeivel. Õsi ellenségüket – az orkokat – szívbõl gyûlöli, ott pusztítja õket ahol csak tudja… (nincs birtokában annak a tudásnak, hogy az orkok nem csak „vadon” élnek, s fosztogatják a törpéket Tarin bérceinél, így valószínû, hogy ha civilizált területen szembetalálkozna egyel, nekimenne kérdezés nélkül…)
Kinézet:
http://kep01.fotoalbum.hu/pictures/pict ... 192403.jpg
Alig magasabb egy lábnál (113cm), zömök testalkatú törpe nõ – bár vonásaiból ítélve még igen fiatal lehet, s így inkább mondanák rá a ’lány’ jelzõt. Emberi szemmel nézve talán 15-16 évesnek néz ki, azonban fajtársai tudhatják, ettõl azért sokkalta több; saccra õk is 35-40 nyárra tehetik a megélt éveinek számát.
Testalkatának eredményeképpen majd 50 kg-ot nyom – ezért mozgása kissé nehézkesnek tûnik, darabosan jár. Haja vörös, enyhén hullámos és a válla alá ér le. Hátul csak egy erõs madzaggal fogja össze. Két kisebb fonatot készít magának a két füle feletti hajából, ezek mindig lelógnak mellkasára. Aki már látott törpét elcsodálkozhat, hogy ez a teremtés bizony nem visel szakállzatot – igen kevesen tudják, hogy nem minden férfi törpének van ilyen éke (bár tény: ritka), de a nõk körében ez nem ritkaságszám. Az orra és a szeme alatti bõre igen szeplõs, ez szinte fehérnek mondható bõrén igen feltûnõ jelenség. Nagy zöld szemeit hol kíváncsian, hol rosszallóan, hol elszörnyülködve mereszti a nagyvilágra. Orra széles, töpszli, szája nagynak mondható az emberekéhez képest; de ennek ellenére nõies, törpék között szépnek mondható arccal áldotta meg a sors.
Hétköznapi öltözéket visel: vastag, tartós vászonból készült szürke inget, mely hossza majd a térdéig ér a méregzöld, kétrét hajtott vászonból varrt, igen tartós nadrágja felett. Az ing alatt egy puhább rövid ujjú pólószerûséget visel. Az ing felett egy egybevarrt mellénykét visel, melynek belsõ fele durva posztó, a külsõ fele pedig cserzett, kivert bõr, s a különleges megmunkálásnak hála, zöld színû. A mellény hossza valamivel – talán egy arasznyival – rövidebb, mint a vászoningje, így az kilóg alóla cakkos aljával. Masszív, tartós lábbelit visel – csizmaszerûség – a nadrágja szárát benne rejti el, prémes bélését pedig a felvilági melegnek köszönhetõen jelenleg a hátijában hordja. Derekára egy kéthüvelykes erõs bõrövet csatol, melynek végét még át is hurkolja rajta, hogy ne lógjon össze-vissza. Fegyverét, az egykezes csatabárdját, övébe fûzve hordja. Hátán egy cserzett bõr, masszív – neki közepes nagyságú – hátizsák látható.
/Ami nem látszik: fél hátát, a származását „elmesélõ” tetoválás ékíti./