Név: Vengeur (rövidítve használja: Venge)
Kor:15-16 év (a születés pontos ideje ismeretlen)
Nem: nõ
Faj: ember
Kaszt: tolvaj
Elõtörténet
A hûvös hajnali harmat ellerére tetõtõl talpig vizesen, veritékben úszva riad fel.
A szokásos rémálom megint: Villódzó lángok, a füst kesernyés szaga, kiáltások, kétségbeesett jajgatások, fel-alá száguldozó, elkendõzött arcú lovasok. Reszketve ébred.
Gyerekkoráról ez az egyetlen emléke.
Kisgyermek volt még, mikor történt. Csak annyira emlékszik, hogy a lovas, akinek kengyelébe kapaszkodott, kárörvendõ röhögéssel fejberúgta. Csizmája épp a lány fejével volt egyvonalban.
Széditõ örvény, mélységes feketeség...amikor magához tért, már csak halott családját látta szanaszét heverve.
Sirástól maszatos, véres arccal keresgélt.
De élet helyett csak élettelen tárgyakat talált mindenfelé.
Anyja karkötõjét - amit még õ font neki - csuklójára húzta, örök emlékeztetõnek.
Hirtelen villanás: egy csizma orra, majd a jellegzetesen diszitett kengyelvas - a kép mindörökre beleégett agyába.
Azóta is ezt a kengyelt, rajta a két egymásbafonódó kígyót keresi mindenhol.
Mikor volt? Ki tudja már, hány telet-tavaszt ért meg egyedül bolyongva. Csak az biztos, hogy közben "nagylánnyá" cseperedett.
Hogy hol született? Nem tudja, és már nincs senki, aki elárulhatná származását.
Arrafelé mindig hûvös volt, erre emlékszik, mint ahogy a környék csendjére, a nagy hegyekre.
Vaktában indult el a világba - maga se tudva, hogy ösztönei Dél felé vezetik, egyre sûrûbben lakott vidékek felé.
Vándorlása során többször volt éhes, mint jóllakott.
Ritkán kapott, gyakrabban kényszerült lopni élelmet magának - az éhség találékonnyá tesz.
Az állandó készenlétben állás, menekülés kiélezte érzékeit, ugyanakkor megacélozta addig képlékeny izmait.
Mindig éberen aludt, bármilyen várt vagy váratlan zajt még álmában is képes volt azonnal azonositani.
Szerette a magányt, az állatokat, bár néha elfogta az emberek iránti vágy.
Ilyenkor igyekezett kisebb-nagyobb társaságokhoz csapódni - de ez mindig csak rövid idõre sikerült.
Senki se akart egy csavargó kis kölyköt etetni - ki tudja,honnan származik, milyen veszélyt hoz a csapatra.
Elüldöztetését nagyban segitette,hogy nem tudta befogni a száját: ha megbántották, muszáj volt rögtön - és nem a legkiméletesebben - visszavágnia.
Ha már nagyon éhes volt, újra lopott - hol élelmet, hol néhány rezet. Egyszer még egy aranyat is sikerült zsákámányolnia. Ezt mind a mai napig féltett kincsként õrzi erszénye mélyén.
Persze, ténykedése nem maradt titokban, a károsult rendszerint jól ellátta a baját.
A sok verés végül érzéketlenné tette: a fájdalmakat szinte fel se vette.
Egyszer egy könnyelmû fegyverkereskedõtõl elcsent egy dobótõrt. Nyári, holdvilágos éjszakákon a kimerültségig gyakorolta vele a célbadobást. Ösztönözte a jó találatokra, hogy éjjel nehéz egy cserjék közé esett tõrt megtalálni.
Néha - nagyon ritkán - találkozott jó emberekkel is. Ilyen volt Alhana is.
Azt az õsz hajú, halk szavú öreget soha nem fogja elfeledni.
Õ volt az egyetlen, aki apró kunyhójába hosszabb idõre befogadta a kis csavargót - és szintén õ volt az egyetlen, akinek a kislány megnyilt, beszélt múltja homályos emlékfoszlányairól. Csendes estéken, a tûz mellett sokat beszélgettek.Tõle hallott Vengeurról, a nagy bosszúállóról. Mivel saját nevét rég elfeledte, ezt a mondabeli alakot pedig közelállónak érezte, kezdte magát Venge-nek szólittatni.
Mégiscsak jobban hangzott, mint a "Hé, te Tökmag".
Valami csoda folytán a vénség irni-olvasni is tudott, és megtanitotta rá Vengét is, akinek gyors felfogása, veleszületett intelligenciája segitségére volt a tanulásban.
Na persze, ez nem valami tökéletes tudás volt, de elboldogult vele: amikor néha nagyobb városba értek, már ki tudta betûzni a fogadók nevét.
Amikor elszakadt az öregtõl - meghalt? elment? nem emlékszik már... - keményen elhatározta: egyszer õ is legalább olyan sokat fog tudni a világ dolgairól.
Összejön-e ez valaha? Ki tudja?
Ha már nagyon magányos volt, halkan dudorászta magában a kis dalt, amit még Alhana tanitott neki, egy viharos téli éjjelen:
Fagyos kint az éj,
Jeges könnyekkel
Újra itt van
Ránk köszönt a tél.
Várok néha rá,
Kedves emlékek
Visszahívják
Hogyha erre jár.
Új mesét kínál,
Köpenye messzi táj
Porával terhes
Ismét köztünk jár
Nem számít a hó
Nem számít a háború
Nem számít a fagy s a jég
Az öregember mindig eljõ közénk.
Mindenki jól ismeri már
Egész évben a napra vár
A kandalló fényénél
Az Öregember mesél
Várják új utak
Új kalandok
Hívják örökké
(De) újra eljön majd
ilyenkor úgy érezte, mintha az öreg ismét vele lenne.
Megvigasztalódott, és ez fontos, mert a bánat rossz útitárs.
Elõre kell nézni.
Pillanatnyilag a túlélés az egyetlen cél.
Talán találkozik emberekkel, akik hosszabb idõre megtûrik maguk között.
Néhányszor megkörnyékezték már nagy tolvajklánok. Ám Venge nem bírta a kötöttségeket, nem tûrte, hogy kevéske zsákmányából is sápot szedjenek.
Magányosan szabadabbnak érezte magát, bár igy sokkal több az üldözõje: a meglopott árusok mellett a strázsák, a klánok is.
Egy kisebb társasághoz csapódva jutott el Erigowba
Mióta ebbe a nagy városba sodorta az élet, kicsit könnyebb a dolga.
Sok a könnyelmû, figyelmetlen ember, fõleg a piac környékén - és az õrök képtelenek egyszerre mindenfelé figyelni.
Nem tudják elkapni: a piactér-környéki sikátorok már ismerõsként rejtik el üldözõi elõl.
Ha észreveszi, hogy idegenek érkeznek a városba, igyekszik a közelükbe kerülni. Talán a zsákmány reménye...vagy egy nyom szülei gyilkosairól...vagy csak végre tartozni valahová...?