Név: "Rusnya" Rogreff
Kor: 18
Nem: Hím
Faj: Goblin
Kaszt: Tolvaj
Szint: 1. TSZ
Tapasztalati Pontok (TP):
Erion, Szórakozónegyed, Critai Tábla Tere: Leleményesség 1 Pont
--------------------------------------------------------------
ÖSSZESEN: 1 TP
Elõtörténet
3683-ban, Gro-Ugon vidékén látta meg először a fáklyafényt, a Gamelion-hegység északkeleti lejtőin ásító barlangok egyikében. A szapora és nagy létszámú törzsben nem számított újdonságnak, ha valaki újabb porontyot pottyantott a világra, s ez az alkalom sem volt kivétel. Annál inkább örültek a határos területen élő ork portyázók. A számukra idegesítő kis mitugrászok közül, gyakorta hurcoltak el többeket, ha sikerült elkapniuk a sebesen inaló kis nyamvadékokat, de mindig akadt utánpótlás, erre igen kényesen ügyeltek, az amúgy, tudós fők által ütődöttnek titulált farkas fattyak. Rogreff gyermekkora nagy részét a barlangrendszerben töltötte, bár szülei intelmei ellenére sokszor kóborolt a felszíni erdőkben is. Imádott céltalanul csatangolni, s eleinte örömmel töltötte el a vidék felfedezése. A gazdag környezetben furcsa formákat keresgélt, fából, kőből, bármiből. Ha ráakadt efféle kincsekre, előszeretettel babrált velük, s saját ízlése szerint formálta azokat, maga készítette kőkésével. Ezek a próbálkozások nem voltak műremeknek nevezhetőek, sőt általában más számára még csak formát sem lehetett nagyon felfedezni bennük. Többször került összetűzésbe emiatt szüleivel, akik a rejtegetett faragványokat, sokszor tűzifa törmelékének nézték, s szívfájdalom nélkül vetették a lángok martalékának. Rogreff ilyenkor napokon át kerülte őket, s duzzogva barangolt a menedéktől távol. Hiába no, érzékeny lelkű gyermek volt.
Egy ilyen alkalom adott lehetőséget arra, hogy Rogreff, orkok mancsai közé kerüljön. Figyelmetlen volt, s mire megérezte bűzhödt testszagukat, addigra már késő volt. Bár megpróbált elinalni, a robosztus harcosok kíméletlenül a fűbe tiporták. Szájában a fű és egy maréknyi föld íze keveredett. Megkötözve hurcolták táborukba, út közben pedig, gúnyt űztek belőle, s gurgulázva röhögtek, ha egy-egy gáncsvetés után tehetetlenül orra esett. A törzsfő által kijelölt fületlen, bibircsókos förmedvény száját húzva méregette, aztán lemondóan böffentett valamit, s egy ketrecbe taszigálták. Satnyasága miatt alkalmatlan volt a bányamunkára. Nagyjából két hétig sínylődött börtönében, s idő közben társaságot is kapott. A portyák új szerzeményei között is akadtak alkalmatlanok, akikre hozzá hasonló sors várt. Ijedten kucorogtak a kicsiny helyen, hiszen fogalmuk sem volt, mi lesz ez a sors. Végül kiterelték őket, s összekötözve indultak útnak. Most először rendesen kaptak enni és inni, s látszólag gondosan bántak velük. Ez némi reményt adott a foglyoknak, s ahogy telt az utazás egyre derűlátóbbak lettek. Nem is tudták mekkorát tévedtek, amikor bíztak a bizonytalanban. Az útvonal végén rabszolga kereskedők várták a friss szállítmányt, s az orkok hangos üvöltözéssel alkudták ki a számukra megfelelőnek vélt árat. A kereskedők fegyvereket és vérteket kínáltak a goblinokért, s mikor magukra maradtak úgy tűnt jó üzletet kötöttek.
Rogreff életében először emberlakta városokat látott. Igaz legtöbbjüket csak távolról, de még így is ámulatba ejtette a sosem látott… szépség. Igen, ez volt a legmegfelelőbb szó, mert szépnek látta az értő kezek által emelt kőfalakat. Hamarosan közelről is megcsodálhatta ezeket a remekeket, bár gyönyörködni nem volt túl sok ideje. Az egyik nagyváros, szürkefalú épületének gyomrába hurcolták őket, odalent az alsó szinteken furcsa külsejű emberek várták már őket. Kísérőik tisztelettudón bólintottak nekik, majd egy boltíves ajtónyíláson át, egy teljesen idegenszagú helységbe jutottak. A levegő, a hőmérséklet, az egész környezet olyan más volt az előzőhöz képest, mintha egy másik világba csöppentek volna. Rogreff tökéletesen érezte ezt, ahogyan rabtársai is. Zavartan pislogtak, de tudták, hogy válaszokat hiába is remélnek. Az épület gyomrából kilépve Rogreff majdnem elájult a hőségtől. El sem tudta képzelni, hogy tűzhet ennyire a nap, s az iszonytató embertömeg nyüzsgése szinte elviselhetetlen volt. Mindenfelől lárma, különféle zörejek, és ezernyi szag - erősebbek, gyengébbek - ingerelték őket. Rogreff hányt. Émelyegve lépett tovább miután fogva tartói felrángatták a kövezett útról. Hosszú óráknak tűnő ideig furakodtak a forgatagban, amikor láthatóan elérték végcéljukat. A kiszélesedő út menti házak eltávolodtak, s már-már eltűntek a szem elől, hogy egy hatalmas térnek adjanak helyet…
Hamar kiderült, hogy hová is kerültek pontosan. Rabszolgapiac. Körös-körül rengeteg hasonló sorsú szerzet várt vásárlójára – állatok, emberke, goblinok és ki tudja még miféle szerzetek. Rogreffet többször is aszalódni hagyták a napon, a megváltó „szabadság” nem akart elérkezni. Idejét azzal ütötte el, hogy hosszúra nőtt körmeivel próbált valamit farigcsálni, a talajról felkapott fadarabokba. Ilyenkor az erdőre emlékezett, vagy bármi másra, amit ő szépnek gondolt, s a fát használta tükörnek, hogy megelevenedjenek az emlékképek. Maga sem tudta - szülei meg aztán épphogy nem voltak fogékonyak az ilyesmire - de egészen ügyes keze volt. Az évekig tartó próbálkozás és gyakorlás meghozta gyümölcsét, még ha volt is mit csiszolni „tudományán”. Talán pont ez volt a szerencséje. Annyira belemerült szenvedélyébe, hogy először észre sem vette a ketrec közelében megálló idősödő férfit. Amaz érdeklődve figyelte a készülő díszt, s pillantása a földön heverő kész „művekre” tévedt. Ajkbiggyesztve vette tudomásul, amit látott, majd alkuba kezdett. Hosszas vita után végül Rogreff elkelt, s nem is tudta még akkor, milyen szerencséje volt. Az öreg, két kísérőjére bízta az árut, majd a piacot elhagyva rögtön hazatért. Mint később kiderült Algus Morhan névre hallgatott, s ékszerkészítéssel foglalkozott. Rogreff kézügyessége nem volt kétséges, de tudta az öreg, hogy nem lesz könnyű dolga. Először is meg kellett tanítania, hogy képes legyen beszélni, s csak ezután jöhetett a tanítás. Öregedett már, s mivel nem volt utód, aki átvehette volna a boltot, az tűnt a legjobb megoldásnak, ha talál egy megfelelő személyt, aki elvégzi helyette a munka nehezét. Ez az aprócska, ügyes kezű teremtmény - aki ráadásul a szolgája lett, amint megvásárolta -, tökéletesnek tűnt a feladatra.
A befektetés úgy tűnt, hogy megtérül, mert idő közben kiderült, hogy a lény nem csak ügyes, hanem meglehetősen jól vág az esze is. Nehézség nélkül sajátította el a közös nyelvet, és a mesterség fortélyaira is igen fogékony volt. Egészen jó munkák kerültek ki a keze alól, amiket ugyan korrigálni kellett néha, de Algus rengeteg fáradtságot spórolt meg. Jól tartotta szolgáját, de arról fogalma sem volt, hogy Rogreff valójában mit érez. Nem tudta kiismerni a kis teremtményt, bármennyire is próbálta az ellenkezőjét elhitetni magával. Rogreff pedig - bár hálás volt valamelyest az öregnek - nem tudta megszeretni, hiszen ugyanúgy rabságban tartotta. A mi kis goblinunk azonban semmire nem vágyott jobban, mint a szabadságra. Többször próbálta rávenni mesterét, hogy eressze ki a városba, de jó darabig nem engedett, hallani sem akart a dologról.
Negyedik éve már, hogy inasként dolgozott a vén ékszerkészítőnél, amikor sokadik unszolása végre célba talált. Algus beleegyezett, hogy a városba mehessen „szájat tátni” - ahogy ő mondta -, de csak a két fizetett őr kíséretében. Rogreff majd kibújt a bőréből úgy izgult, hiszen csak úgy saját kedvére sosem tudott körülnézni a nagyvárosban, amit - mint megtudta - Erionnak hívtak. Az öreg rengeteget mesélt neki a Falakon belüli csodákról, épületekről és parkokról, s szintén az ő meséiből ismerte meg a hatalmas negyedek elhelyezkedését, s funkcióit is. Minden alkalommal itta a szavait, s el kell ismerni Algus jó előadó volt. Rogreff - kíséretével egyetemben – az utcákat rótta reggeltől estig, de tudta, hogy nem lesz érkezése mindent megcsodálni. A két őr elcsigázottan kísérte vissza az ékszerészműhely felé, de Rogreff mélyen belül érezte, hogy nem akar visszamenni. Nem tartotta vissza semmilyen gátlás, hiszen úgy érezte, semmivel sem tartozik az öregnek. Elvették a szabadságát, amit mindenáron vissza akart kapni. Egy óvatlan pillanatban nekiiramodott, s faképnél hagyta a két férfit, kiknek szinte felocsúdni sem volt idejük. Bár a távolból hallotta egy ideig, hogy megpróbálnak lépést tartani vele, mosolyogva vette tudomásul, hogy esélyük sincs elkapni.
Erion forgataga újabb nincstelent szippantott magába. Rogreff elég gyorsan szembesült a ténnyel, hogy szabadsága bizony nem felhőtlen, mostantól kezdve csak magára számíthat. Nem maradt túl sok választása, hogy éhen ne pusztuljon lopásból kellett fenntartania magát. Tudta, hogy rút sors vár a tetten ért tolvajokra, de kockáztatnia kellett. Bízott ügyes kezében és fürge lábaiban, s úgy tűnt a dolgok jól alakulnak. Az emberférfi kíméletlen és gyors volt. Bal kéz reccsent, majd az orrából vér fröccsent, ahogy durván földet ért a macskakövön.
- Nem szívleljük a betolakodókat rusnyaság! - sziszegte Rogreff fülébe, miközben késhegyet szorított a bordái közé. Rogreff moccanni sem mert, de szerencsésnek mondhatta magát. A söpredék becsületkódexe - vagy mifene - szerint: "Holló hollójának nem vájja ki szemét, tolvaj tolvajának megbocsát az ég!" Elég nyakatekert, s már-már értelmetlen, de akkor ez nem érdekelte Rogreffet. Hálás volt, hogy tovább élhetett, ráadásul úgy tűnt, ismét biztonságban van. A szabadúszókat nem tűrte meg egyetlen klán sem a saját területén, az ilyen személyeket vagy eltűntették, vagy maguk közé „csábították”. Ez utóbbi történt akkor is, s már a második év telt el az új „család” kötelékében. Rogreff nem különösebben szerette őket, de biztonságban volt, és részben szabad lehetett. Jó kompromisszumnak tűnt az eddigiekhez képest, így a maradás mellett döntött. Algus mester munkássága sem volt hiábavaló, mesterségét Rogreff igen jól kamatoztathatta - még ha az öreg nem éppen így képzelte is el. Nem kellett félnie többé, akkor sem, ha magára maradt. Megtanult bánni néhány fegyverrel, s a feketepiacon felbukkanó tárgyak világában is elég otthonosan mozgott. Társai - jobbára emberek -, a Rusnya nevet ragasztották rá, de Rogreff nem igazán bánta.
Kinézet
139 cm "magas", kicsit görnyedt hátú hím. 43 kg-ának látható formája kicsi pocakja. Vidám, kénsárga tekintettel szemléli a világot, nagy, bibircsókos orra mögül. Alsó ajka kissé telt, fülei nem nagyok de hegyesek és picit elállóak - bár ez lehet hogy a fonott kosár szerű fejfedő miatt van, ami alá amúgy sem férnének be. Piszkoszöld bőrű testén, hozzá illő hangulatú, piszkosbarna mellényt hord, téglaszín gatyácskát és apró, puha talpú gyerekcsizmát. Ruhái felett szürkeszín köpenykét hord, ami jó rejtekül szolgál apró felszereléseinek.
Jellemrajz
Cserfes, néha kötekedő, és idegesítő. Nagyszájúságával legtöbbször félelmét leplezi, ha komolynak ítéli a bajt csendben marad, elmenekül. Ennek ellenére nem gyáva, pusztán tisztában van képességeivel. Meglehetősen jól vág az esze, s nem riad vissza attól, hogy átverjen mindenkit, akit csak tud.