Név: Diana Flawn De’Lorainne
Faj: Elf [Faji módosítók: Erő -2, Gy +1, Ü +1, Á -1, Sz +1]
Kaszt: Fejvadász
Jellem: Rend-Halál
Nem: Nő
Kor: 57 év
Származás: Pyarron
Iskola: Toron [Lashgúk fejvadász klán]
Vallás: ----- (Kalahorák halovány emléke)
(Jobbkezes)
Háttörténet:
------------
„Elmondjam hát történetem? Azt kéred mondjam el úgy, mint szavaid szerint „szent ligeteink érintetlen lakói tennék”? Legyen hát, bár én kétszer is meg gondolnám, mivel tölteném kérész létem szabad, léha perceit helyedben. Ámde ne haragudj, kérlek meg ne orrolj reám, hisz tudod s látod, eleim fájától messze estem magam is, megsérteni nem állt szándékomban kedves személyed, inkább el is kezdeném történetem, hisz a te időd csekélyebbre szabták az égiek, nem is húzom hát üres fecsegéssel, hisz akad még mit megtenned az úton, elég.
Pyarron városában születtem egy nyári estén kíváncsi, elvándorolt könnyűléptű őseimnek gyermekeként. A méltán híres, jórészt emberlakta településen kezdtem letölteni hosszú, jövő távlataiba vesző életem, mit a sors számomra kijelölt szerető, s gondosan óvó-vigyázó tekintetektől övezve, nomeg az azt körülvevő hatalmas erdőségekben, réteken futkorászva, ahogyan azt egy tünde gyermeknek illik; közel a természethez. Bizonyára mesés életem lett volna felcseperedve ősi népemnek köreiben, ha megértem volna a napot, midőn nyughatatlan szüleim, kiket megigézett az emberek röpke volta s szellemisége, velem oldalukon térhettek volna meg eltervezett majdani, a természet szentségétől burjánzó otthonukba a Sirenar szövetség szélére. Ezt azonban én már soha sem tapasztalhattam meg. Népemnek mércéjével nézve szinte még el sem kezdtem az életet, tizenkilenc éves voltam csupán, mikor a halál elragadta tőlem szüleim. Első látásra zord, kíméletlen tolvaj tört családjukra ekkor, általa üzent. A félelf gyilkos ugyan csak jópár értékkel tette volna könnyebbé hajlékukat szándéka szerint, de vesztükre atyám észrevette álmából felébredve a ravasz, kapzsi settenkedőt, s azonnal megpróbálta megtámadva elkergetni a fiatal, ám már ehhez mérten viszonylag tapasztalt tolvajt. A magabiztos Kobra az éjjeli sötétség miatt óvatlanul, mégiscsak hibázva nem rejtette el vonásait, ezért kilétére fény derült. Ez okozta végüket. Igen, jól hallottad, Kobrát említettem, de kérlek most csitt, nem kell aggódnod kedves, inkább hadd folytassam tova mondandómat, ígérem, még visszatérek erre, ám mindent a maga sorában. A tolvaj aligha szándékozott maga után áruló nyomot hagyni bárki emlékezetében, és még ha menekülőre is fogta volna a dolgot, a férfi, kinek betört honába, bízvást tudom, nem hagyta volna futni. Hosszas küzdelem vette kezdetét, amelynek végén -mindmáig nem értem hogyan, hisz szerettem ritka jó vívó hírében állt, tán a puszta szerencsének köszönhető- apám maradt alul. Anyám mellettem, az ágyában halt meg, máig emlékszem rá, a képre, amint utószor rám mosolyog párjanincs orcájával, s egy szál tőrrel ront támadójára amint engem maga mögé parancsol. Szerencsére többet erről magam sem mondhatok, fejem a párnába fúrva menekültem a külvilág elől, így elkerülve a szörnyű látványt. Többre egyszerűen nem emlékszem, de azt hiszem, jobb is így, csupán valami megmagyarázhatatlan borzongató-rossz érzet maradt lelkemben, de az is rég elporladt már, azonban noha feleleveníteni nem vagyok képes, tudom, időnként anyám sikolyával álmodom. Halványan rémlik a kötődés, és igen, hogy szerettem őket. De mily réginek tűnik már! Alig emlékszem. Azóta sokminden változott, az idő kereke meg nem áll. A félelf, talán épp saját múltja és származása miatt, nem vetett véget életemnek, s a valóságos kincset érő holmik mellett reszkető, bebugyolált testemmel vállán távozott. Nem tudok haragudni rá, hisz később ő lett atyám helyett apám, ki kezdetben nevelt. Érdekes egy dolog ez az élet… Mára már tudom, eleinte csupán némi szánalom, majd önös érdek vezérelte, de a lényeg, hogy most itt vagyok. Végül megszeretett. No de ne menjünk ennyire a dolgok elébe! Akkor még úgy gondolta, később hasznomat veszi majd, pár évet nevelgetve továbbad rajtam, vagy engedelmes szolgájává nevel, hogy öreg korára legyen, ki gondját viseli, esetleg egyéb módon kovácsol belőlem hasznot magának. Vissza is indult, immár velem, a sokáig szótlan gyermekkel oldalán a messzi északra, ide, hogy zsákmányából leadva klánja járandóságát ismét hazai, toroni terepen űzze becsületesnek épp nem nevezhető, kétes szakmáját, annál is inkább, mivel elhunyt vér szerinti szüleim bosszúszomjas családjától és barátaitól is tarthatott. Nomeg itt megérkezve a Láncbarátokon keresztül bármikor gond nélkül megszabadulhatott volna tőlem is, szintén szép summa fejében, s ezesetben most rabszolgaként senyvednék valamerre, ha egyáltalán élnék még. Ellenben nem így történt. Hosszú volt az út, sokáig tartott, mire visszaért a Birodalomba. Ezalatt megkedvelt, s elhatározta, talán bűntudata miatt, merthogy egyébként nem volt az a kimondottan vérszomjas fajta, hogy maga lesz, ki gondomat viseli eleim helyett. Párja hosszabb ideig sosem volt, féltette volna asszonyát, és saját magát egy lelki csapástól ha elveszítené, mivel köztudott, a tolvaj mesterség nem épp a legbiztonságosabb dolog széles e világon. Én csacska kislányként a helyzettel jóformán tisztában sem voltam igazán, nemhogy feldolgozhattam volna akkor még, szintén kötődni kezdtem hát hozzá, amint az idő feledtette velem a múltat. Aztán a hónapok csak úgy repültek, s én sokáig belegondolni sem akartam miből, de mindig került étek az asztalra kettőnk számára is, sőt, sok olyan luxust engedhettünk meg magunknak, amiben az átlagembernek soha sem lehet része, és így lassan ez a kötődés szeretetté erősödött mindkettőnkben. Eztán már az ő lánya voltam. De voltaképp egy ember lánya, aki emberek között élt, emberektől tanult és tapasztalt meg mindent. Emberi szemszögből. Emberként. Igaz sokat, mitöbb, rengeteget mesélt nekem a szépek népéről, s azóta csiszoltam magam is tudásomon etéren, -merthát a pallérozott elménél nagyobb kincse nincs az életnek, mivel csak az az, mit el nem vehetnek tán soha- mégis, valahol emberré cseperedtem úgy érzem, közelebb kerültem hozzátok, mint társaim. Volt, hogy nagyon nehéznek találtam saját szívem, máshová vágyott, ki, a szabadba, a zöldbe… Máig imádok mindent, ami zöld! Kezdetben csak maga tanítgatott, de azt mondják, elég jól vágott az eszem kicsinek, így rövidesen már egész sereg tanító vett körül, és én csakúgy szívtam magamba mindent, amit lehetett. Nőttem. Nőttem, és okosodtam. Sok boldog esztendőt töltöttünk el így. De bizony ahogy egyre nagyobb lettem, külsőmre felfigyeltek mások is. Egy ideig megpróbáltuk elrejteni eztán adottságaim, ahogyan én is másságomat. Utáltam minden egyes tünde vonásom, egyszerűen gyűlöltem akkoriban, hisz sehol máson nem láttam hasonlót. Hogy el ne kalandozzak azonban, visszatérve mondandóm fonalához egyszercsak hivatott minket a klánja. Elkerekedett szemekkel, kissé félve olvastam az üzenet sorait, mikor megmutatta nekem őket. Igen, már akkor tudtam olvasni, hamar megtanultam, de persze nehézkesen ment még. Szóval nem csak őt, hanem engem is, bizony. Természetesen ő tudta jól, hogy eljön majd ez a pillanat egyszer, hisz közéjük tartozott. Talán nem is bánta, még az is lehet, hogy így is tervezte. Én pedig rövidesen megszeppenve találtam magam mindenféle zord illető előtt. A klán nem hagyott veszni egy ilyen lehetőséget, mint személyem. Bár kívülálló voltam részben, nem voltam a Család tagja, ahogyan most sem vagyok mint ő volt, mégis, egyszerűen fel kellett, hogy használjanak. Nem hagyhatták ki a lehetőséget, melyek bennem lapultak. Eddigre már egész jól vívtam a kis fegyverekkel csak éppen értelmét nem láttam még, számomra mint unalmas játék, „hadonásztam”; így a választás adott volt: részint második apám, avagy mentorom révén ha úgy jobban tetszik, és részint a klán által is támogatva kerültem a Lashgúk fejvadászklán mestereinek keze alá. A Kobrák anyagi javainak és hatalmas kapcsolatainak mértéktelen felhasználásának segítségével lettem azzá, ami vagyok... A Család vadásza és kéme… Azt hiszem nem túlzás, megnyerő külsőm kihasználva sok olyan információhoz hozzájuthatok, és olyan helyeket érhetek el, amelyek másképp lehetetlenek volnának. Kobra-apám -az égiek adjanak neki békét-, aki tisztes kort megérve elhunyt azóta, ezt hagyta rám. Nem voltam olcsó „eszköz” de már megtérítettem a belémölt költségeket. Máig nekik is dolgozom többek között, és 25 százalékot leadok nekik a nyereségemből, mint bedolgozó családtag. Ugye tudod, hogy ez mit jelent? Látom, elsápadtál… Nos igen, gondolhatod, nem szokásom mindenkinek elmondani mindezt, amit most hallottál, és amit még magamban sem tisztáztam teljesen, valamint ha már itt tartunk, pláne nem így, cifrázva, régimódinak ható ódon nyelvezetet felhasználva, hogy jobban hasonlítson őseim szavaira, ahogy kérted. Szóval tudod mit jelent… Igen, látom, hogy tudod. Jól teszed, hogy nem ellenkezel, hiába is tennéd. Cserébe annyit megígérhetek, nem fog fájni. Ha nem erősködtél volna, hogy mindenképp hallani szeretnéd történetem, talán élhettél volna még pár napot, így azonban… A te utad itt véget ért barátom. Egy csók az, mit búcsúzóul, utitársnak adhatok… Ég veled!”
Megjelenés / Kinézet:
Általában kecses, macskamozgású sziluettet pillanthat meg, ki elkapja tekintetével a sudár, küllemre igencsak szemrevaló, majd’ légies teremtést. Egész megjelenése tökéletességet sugall szemlélőjének a feledhetetlen kellem képzetét rejtve, s habár törékenynek ható test önmagában is nem mindennapi látványt nyújthat, a hatást csupán megerősítik a remek ízlésessel összeválogatott apróságok, valamint a szabómesterek keze alkotta méregdrága kelme, melybe burkolózott; valójában azonban az őt körüllengő harmónia az, ami először megragadja szemlélőjét. Hollófeketére festett, egyébként szőkésbarna hosszú, hátközépig érő, egyenes szálú hajzuhatag omlik finom vonalú vállaira, épphogy el nem érve a ruhaköltemény hátkivágásának alját. Kissé tán kihívó, pont az ízlésesség határáig mélyen dekoltált darab ez, mely a felső égkék színből csípőtájon smaragdzöldbe fut át, s bizony tán még kisebb estélyeken is megállná helyét. Kacskaringós, óezüstszín szállal hímzett kaotikus minták övezik nyakkivágását, s rövid ujjainak szegélyét, akárcsak merészen felvágott, hosszú szoknyarészének alját, melyeket férfiszemeket vonzó halmainál s egyben lejjebb törzsénél-hasánál ugyanezen színű merev fém díszítés vált fel. Bár látszatra könnyen hajló nemes anyag, valójában ez csupán a felszín, ugyanúgy acélból készítették avatott kezű mesterek ezüst helyett, akárcsak hajában díszelgő két hosszú hajtűjét, korántsem csak az esztétikát hivatottak szolgálni. Karcsú derekán vastag, díszes fegyveröv feszül, rajta két oldalán cirádás, ugyanolyan hüvelyükben nyugvó hosszú- és rövidkardja, mögötte elrejtve egyetlen garottja. Az övön lóg minden egyes lágyan ringó léptétől himbálózva bal oldalán erszénye, a jobbon pedig vívókesztyűje, amely ugyanolyan hófehér, mint a hosszú, egész alkarja végéig felérő selyem példány, s kívül a hegyes füleit elrejtő hajpánt, aminek másik oldala ugyanolyan sötét, akár lelkének szándékai mikor megfordítja; majdnem fekete. Füleiben hosszú aranyozott fülbevalókat hord, melyekben legnagyobbak a drágakövet helyettesítő smaragdszín üvegek, amik harmonizálnak ugyanilyen szemeivel. Avatott, hozzáértő szempárnak persze nem esik oly nehezére kiszúrni a rafinált, ahhoz képest potom árú hamisítványt megnézve, ám kinek lenne alkalma a csiszolatok anyagát felfigyelve firtatni? Tán egyetlen elütő különlegessége a nyakában hordott egyszerű, fa gyöngyök alkotta gyöngysor, ami szintén részbeni elütésével vonja nyakára a figyelmet, hogy onnan kihívóbb testrészei felé irányítsák azt a róla fityegő medállal. Mindez azonban természetesen szintén vékony, hajlékony acélszálra fűzött, hasznos darab. Lábát fekete, tükörfényes lovaglócsizma ékíti, ami mögé tőrét rejtette.
…
Ezeken kívül egyetlen erős szövetből készült csuklyás köpennyel rendelkezik. Folyvást ezt viseli akkor is, mikor szakadt kis csitrinek állítja be magát. Ekkor alatta, s összeborzolt, kócos haja által keretezett piszkos kis arca alatt egy szakadozott és elnyűtt, sokat megélt, ám anyagában még mindig kellemes tapintású, koszlott nemesi inget visel. Feszes kebleit ekkor egy hátánál összekötött egyszerű, széles szövetcsíkkal szorítja le némelyest, ezzel csökkentve látszólag méretüket. Emellé még bő szárú, szintén viseltesnek tűnő, ám azért meglehetősen jobb állapotnak örvendő nadrágját hordja, és sarkánál illetve másik lábán lábfejénél lukas, foltokkal ékes zoknijai felett saruját. Törzsén ingétől elrejtve sodronyingét ölti magára, kardját amennyiben viseli, ilyenkor hüvelyénél egyszerű, erős zsineggel aggatja-köti derekára, s a penge tokját a díszek elfedése végett keskeny bőrcsíkkal tekeri be rácsomózva azt. Füleit elfedő fejpántja ilyenkor sötét „arcát” mutatja a külvilágnak, szurtos kezecskéit nem fedi semmi sem, hacsak nem hamu vagy egyéb piszok.
Megj.: Egyedi ruha: SFÉ:1 (csak zúzó- és vágófegyverek ellen törzsön) MGT:0
//Aláhúzással jelöltem azon részeket, melyeket más JK-k nem tudhatnak illetve láthatnak, nem nyilvánvalóak, csupán az aktuális KM-nek lehet róla eleinte tudomása.//