Név: Craian cirn Dennirwen
Kor: 163 ynevi év
Nem: Férfi
Faj: Elf
Kaszt: Varázsló
Elotörténet
Írom ezt Én, Craian, a kitaszított, az aszisz partoktól nem messze, O.sz. 21Rev/8VáC/7-Harinian-Horianar //P.sz. 3701//
Magam sem tudom mi késztetett arra, hogy pennát ragadjak. Talán a hideg a csontjaimban, ami megpróbál figyelmeztetni. De mire? Mi történhetne velem, ami még nyomorultabbá tehetne? Áh, vedd úgy, hogy meg se kérdeztem, mert a végén még kitalálnátok valamit hatalmas kreativitásotokkal, ó bölcs kalahorák! Mint ahogyan azt eddig is tettétek.
Vagy ne rágódjunk a múlton? Hát persze... Kit is érdekel egy száműzött korcs, egy félhalott szörnyeteg?! Amilyen szépen indult ez az egész... lét, olyan csúful folytatódott. Ó, Oilan, vén város! Tisztán emlékszem ligeteid szépségére, virágaid illatára, mestereid bölcsességére... Seela aranyhajára. Boldog ifjúkor. Tisztán emlékszem az első találkozásra idős(Idős? Valóságos vén, még népem mércéjével mérve is.) mesteremmel, aki aztán mindenre megtanított, amit ma tudok. Azaz majdnem mindenre. Én, az ifjú mágustanonc, anyám szeme fénye... a savanyú Craian. Most nem fogom becsapni az olvasót. Magamnak sosem szerettem hazudni.
Nem voltam az az eleven, élettel teli kiskölyök. Jobban szerettem egy hatalmas tölgy árnyékában olvasgatni és gondolkodni, mint a többiekkel játszani. Valahogy... nem vonzott az az egész. Ebben bizonyára az is közrejátszott, hogy elég törékeny alkat vagyok. Aztán jött Seela. Seela aki mindenmben az ellentétem volt: vidám, mosolygós és képtelen volt nyugton maradni. Nem értem miért engem választott. Talán csak el akart csábítani, de végül a saját csapdájába esett. De mindegy is. Ma már végképp mindegy.
Nem sokkal felnőtté avatásom után történt, hogy mesterem felkeresett egy kéréssel: segítsek neki lefordítani pár fóliánst. Tudta, hogy a holt nyelvek a gyengém, sosem tudtam nekik ellenállni. Crantai írások voltak, történelmi jellegűek, még a kyr hódítás előttről. Legalábbis a nagyrészük. Pár viszont... egészen mással foglalkozott. Magam sem értem, hogy lehettek egy helyütt. Öreg tanítóm sem feltételezett ilyesmit, így történhetett, hogy óvatlanul odaadta őket a többivel együtt. Borzongató volt... Borzongató, de felettébb érdekes. Volt valami romlottan gyönyörű azokban a rítusokban, amikről írtak. Bennem pedig feltámadt a kíváncsiság. Miért? Miért kell tartani ezektől a dolgoktól? Hisz... ez is része a világunknak. Ez is mágia, ez is tudás. Se több, se kevesebb. Ezt is tanulmányozni kell, akárcsak az anyagokat, az érzelmeket, gondolatokat...
Nem, nem rohantam az elképzelésemmel a mesterekhez. Gondosan eltettem a könyveket, mondván "Még fordítom őket, türelem mester". Egy ideig csak elméletben foglalkoztam velük, aztán elkezdtem kipróbálni őket. Amik, legnagyobb meglepetésemre, sikerültek. Azt hiszem ekkoriban kezdett kialakulni bennem a paranoia. Rettegtem, hogy rájönnek a titkomra és... meggyilkolnak. Nincs annál rosszabb, ha megölnek. Azt hiszem Seela sejtette, hogy titkolok valamit. Sőt, tudta. Napokra elhagytam Oilant, és a környező erdőkben "meditáltam".
Egyszer aztán utánnamjött. Bárcsak ne tette volna... Bárcsak... Meglátott, miközben épp készültem egy varázslathoz. Látta a tőrt a kezemben, a végighasított bal karomat. Egyszerű rituálé, de elf szemnek tisztátalan. Rámvetette magát, hogy megállítson. Szégyenllem bevallani, de erősebb volt nálam. Viszont valami megzavarodott a varázslatban és most... ez maradt a kezemből, és úgy nézek ki, mint valami... De ez csak a kisebb gond. Seela... Seela arcát végighasította a tőröm. Azt a csodaszép arcot. Ordítoztam vele. Ritkán törtem ki, de olyankor mindig visszavonult előlem. Most nem. Azt állította túl messzire mentem. Addjam fel ezt az egészet, égessem el azokat az átkozott könyveket és... Mindig sejtettem, hogy neheztel rám, amiért annyi időt töltök a könyveimmel és nem vele vagyok. Persze, az, hogy ő merre járkál senkit ne érdekeljen. Szajha. Szajhának neveztem. Egyesek szerint a szeretetet a gyűlölettől kevés választja el. Lehet benne valami, mert rövid idő elég volt ahhoz, szívből megutáljon.
Könnyedén visszarángatott Oilanba, gyenge voltam mint a harmat a testem ért változásoktól. Mestereim elé állíttatott és mindent elmondott amit megtudott. Minek tagadtam volna? Úgyis rájönnek, ha akarnak. Nomeg... ismertek is. Büszkeségem utolzsó morzsáit összekuporgatva álltam eléjük. Rettegtem a haláltól, jobban rettegtem tőle mint valaha, mégis egyenes gerinccel álltam elé. De kegyetlenebb büntetést kaptam ennél. Száműztek. Mifelénk ez súlyosabb büntetés. Ostobaság... De akkor ennél nagyszerűbb ostobaságot el sem tudtam volna képzelni. Összepakolhattam legszükségesebb személyes tárgyaimat(féltett könyveimet egyenes utánamhajítoták, hogy vigyem magammal, ha már miattuk tettem azt, amit) és katonák kíséretében vittek a határra, feltettek egy Up-Umbarba tartó hajóra és... soha többé, még a közelébe sem mehetek Sirenarnak.
El, minél gyorsabban, és minél messzebre el Sirenartól! Az Északi Szövetség? Ott sem nézik jó szemmel a magamfajtát. Toron? Ahogy hallottam már csak a hegyes füleimért is felkoncolnának. Hát akkor... Legyen az asziszok országa. Jópár éven keresztül jártam észak útjait, közben magamba szívva az emberek kultúráját; mire elértem uticélom. Itt tartózkodom már... majd negyed váltóciklus óta.
Noh, ahogy látom lassan befutunk a kikötőbe.
Kinézet: Igen magas(1,9 ynevi láb), rendkívül vézna termetű, mondatni girhes(alig nyom 70 fontot). Rendkívül finom csontozatú, ujjai hosszúak, vékonyak akárcsak kezei és lábai. Bőre szürkés-hamuszínű, haja hófehér és egészen derekáig ér. Szeme mélyen ülő, borostyánszínű. Bal kezét mindig kesztyű takarja, ha valaki testközelbe kerül vele érezheti rajta az elmúlás szagát.(Keze már csak csont, könyékig még oszló hús is van, onnantól felfelé még vizsonylag ép, amennyire tudja, "tartósítja"...)
Ruházata többnyire nem a praktikusságot szolgálja, inkább "hatásvadász". Díszes fehér ing, szűk nadrág, hímzett mellény, magas gallérú, térdig érő zeke és az elmaradhatatlan felleghajtós, jókora köpeny. Ezek színe változó, de többnyire fekete, sötétkék némi fehérrel vagy bíborral vegyítve. És az ing alatt mindig ott van, sosem veszi le, egy egyszerű fából-csontból készült nyakék...
Jellemrajz: Meglehetősen cinikus és szkeptikus, igencsak csípősnyelvű, elképesztően önző és mindenek felett nárcisztikus. Gőgös, önhitt és becsvágyó. Legalábbis a külső szemlélő számára.
Valójában saját bizonytalanságát leplezi, próbál helyet keresni(vagy inkább csinálni) magának a világban. Kiszakadva jól megszokott életéből alkalmazkodnia kellett valamelyest a helyzethez. Igazából meglehetősen romantikus lelkületű, melankolikus, szemlélődő. A könyvek, tekercsek közt érzi otthon magát, az emberekkel nehezen teremt kapcsolatot(nem is nagyon akar). A múltban él, a világi dolgok kevéssé foglalkoztatják. Három nagy szerelme van: a mágia, a lány akit elragodott tőle a sors és természetesen önmaga. Nem feltétlenül ebben a sorrendben...
Kezdő helyszín: Abaszisz