Először a béke és a harmónia…
A selymes fű lágy ölelésében az idő fogalma feledésbe veszett. Évszázadok teltek el, miközben az erdő, a tavak, a mezők és a csendes bércek eggyé váltak lakóikkal. Elfendel maga volt a harmónia.
Lakói nem ismerték a gyűlöletet, haragot, hazugságot, sem a kapzsiságot. Egyek voltak a természettel és a természet egy volt velük.
Az elfek népe békében élt.
Aztán eljött a sötétség.
Északról érkezett idegenek zavarták meg az elfek nyugalmát. Robosztus alkatuk, fura beszédük és groteszk kinézetük volt. Fegyverekkel és sötét gondolatokkal érkeztek. Csak egy céljuk volt: a pusztítás.
Fejszéikkel kivágták a fákat, hogy táplálják tüzeiket és borzalmas szerkezeteket kreáljanak.
Sűrű, sötét fellegeket küldtek maguk előtt, s sámánjaik viharokkal segítették e félelmetes seregeket.
… Azután vér és káosz.
Lerohanták az elfek településeit, lemészároltak mindenkit, aki az útjukba került, majd felégették otthonaikat. Akik az erdőben rejtőztek el, arra is rátaláltak. Különös erő vezette őket. Senki sem menekülhetett előlük. Bár lassabbak voltak az elfek népénél, kitartásuk démoni erővel bírt. Napokon keresztül követték az elfek nyomait, pihenés nélkül, míg rá nem akadtak, hogy aztán elpusztítsák.
Nem létezett menekvés előlük. Az ősök azonban visszatértek, s új remény éledt. Az Óidőkben ők is békében éltek, de amikor a démonok előjöttek a föld alól, megtanultak harcolni mágiával és fegyverekkel. Ezrek életével fizettek, hogy újra a harmónia uralkodjon és nem hagyhatták, hogy ezek a szörnyű kreatúrák elpusztítsák azt, amiért annyit küzdöttek. Visszatértek a sírból, hogy átadják tudásukat, hogy megtanítsanak rá, hogyan védjük meg hazánkat.
Hetvenen voltak. Vezetésükkel hadba állhattunk.
Kitört a háború. Vér keveredett a sárral és gyász a haraggal. Földjeinket elhagytuk, halottainkat temetetlenül hátrahagyva menekültünk, vagy vonultunk a halálba. A Hetven Ős odaveszett, mi pedig elrejtőztünk. Egyetlen célunk volt már csak: a túlélés. Fenntartani fajunkat és remélni, hogy egyszer véget ér a Dúlás, s eljöhet a gyász ideje.
…
Kreimar és Kríla egyként küzdöttek. Az elfek csupán háromszázan voltak a tízszeres túlerő ellen. Könnyed mozgásuk és gyorsaságuk nem tudták kihasználni, így az orkok ereje és kitartása reménytelen helyzetbe hozta a sárban küszködő elfeket. Csak a harag táplálta a szépek népének elszántságát. Fájdalmas kiáltás hallatszott valahonnan a tömegből, de az orkok ordításai és az eső szüntelen ostromában alig jutott el Kreimar füléig. Elhajolt a szöggel kivert buzogány útjából majd pengéjével sréjen felfelé vágott. Az ork nyaka felnyílt, arcából vér tört elő, s a földre hullt. Vállának gyenge nyomásával jelezte, hogy pillanatnyi előnyhöz jutott, s Kríla azonnal mozdult vele. Tett egy félfordulatot, s Kreimar a másik irányból érkezve belevágott Kríla ellenfelének mellkasába. A lendület átvitte a szablyát az olajban edzett bőrvérten, s az eredmény egy újabb halott ork lett. Lélegzethez jutva pihentek meg néhány szívdobbanásnyi időre. Az orkok elhátráltak a két testvér körül, kik tucatnyi fajtársukkal végeztek már, de nem kaptak sebet. Villám hasította ketté az eget, s ebben a pillanatban a két testvér támadott, két irányban előreugrottak, s előre szúrtak, majd visszaugrottak a helyükre. Történt azonban valami, ami a párosra nézve végzetes volt: Kríla megcsúszott. Az orkok azonnal támadásba lendültek. Kreimar Felfelé vágva hárította a Krílára lecsapó csatabárdot, de a súly a sárba kényszerítette. Térdre hullt. Kríla már a háta mögé került, hogy félresöpörje az onnan érkező támadásokat, de arra nem számított, hogy bátyja fedezetlenül hagyja az ő hátát. A csatabárdos lesújtott újra, de Kreimar félreütötte a fegyvert, s a másik irányba mozdult. Éppen egy buzogányos támadásába. Mivel fegyverét nem tudta időben visszarántani, és térdelő helyzetből kitérni sem tudott, a buzogány eltalálta a jobb vállát, s hátra taszította. Elfeküdt a sárban, a fegyvere kihullt elzsibbadt karjából. Felemelte jobbját, de a csatabárd leszelte, s elsötétült a világ előtte.
Kríla forogni kezdett. Szablyája félkörívekbe szelte a levegőt. Lentről felfelé és föntről lefelé, miközben körbe - körbe forgó táncba kezdett. Azután meglátta testvére elestét. Egy pillanatra kizökkent a táncból. Éles fájdalom hasított a hátába. Lenézett, a gyomrából egy lándzsa hagye meredt elő véresen. Felsikoltott fájdalmában. A lándzsa hátulról lefelé nyomta, s így térdre kényszerült, elélépett a buzogányos ork, s felemelte fegyverét. Kríla nem tudott védekezni, a fájdalom elgyengítette. Az ork elvigyorodott… majd lefejezve hullt jobbra.
Egy elf ugrott át teste fölött, s Kríla feje felett előreszúrt szablyájával, egyenesen a lándzsás torkába. Három társa követte, s együtt véres rendet vágtak az orkok soraiban.
Kríla arccal előre a sárba zuhant.