A Kanyon

[Feltimore]

A Kanyon

-Rendben, a nap már kezd leszállni, - letáborozunk! - Kiáltotta hátra a paplovag.
Hangja a kanyonban még hosszan csengett, és azt gondoltam, hogy lehettem oly balga, hogy efféle amatőrökkel induljak el egy megbízatásra. Pár órája már foglalkoztat az a kérdés is, hogy ÉN mi a fenéért vállaltam el ezt az öngyilkos akciót. De aztán ahogy ráemeltem a tekintetem a tolvajra máris eszembe jutott: természetesen pénzért - és mivel más munka csak aprópénzt hozott volna ahhoz képest amit kérnek, - nemigen volt más választásom.

Ahogy kerestem magamnak egy helyet a táborozáshoz ügyeltem arra, hogy minél messzebb verjem fel a sátramat a törptől és attól shadoni kutyától. Őket azért kerültem mert hát a törpe ha többet iszik a kelleténél, elég nagyokat fog csapkodni azokkal a fejszékkel, és én akkor nem akarok a közelben lenni. Azt a shadonit meg egyszerűen azért mert shadoni. Az egyetlen ok, hogy még az út elején nem öltem meg, mert a törpén kívül ő az egyetlen ember a csapatban akit frontvonalba állítanánk egy komolyabb harc során. De ha már sikerrel jártunk… másnapra rövidebb lesz egy fejjel, a Kosfejes Úrra esküszöm! Éppen az ork mellett haladtam el, mikor apró csilingelést hallottam. Reflexszerűen nyúltam a ramierámért, másik kezemben már ott volt az alkarvédőmbe rejtett dobótőr, pár másodperc múltán azonban leengedtem mindkét fegyvert. Csak az a jó pár méterrel odébb lévő északi babrált már megint valamit azokkal a csengettyűivel és madzagjával.

- A frászt hozza rám. - szóltam az orkhoz – Szinte teljesen néma, még senkivel se láttam, hogy beszélne.
- Ho ’kotri’h – ezt bizonyára orkul mondhatta – Nekem se tetszeni. De meg kell hagyni me’gvan a magához valo’ esze.
- Hogy érted?
- Nézni meg egy pár perc múlva sátor. – elvigyorodott és kidüllesztette alsó álkapcsa agyarait – Te is meglátni, nem teljesen remenytelen ez á csapat’.
- Én inkább a saját hátam mögé lesegetnék ha a te helyedbe lennék. Amint láttam nemigen jöttél ki a kedves varázsló barátunkkal.
Oldalra nézett, majd nyugtázta, hogy az említett személy már transzba merült, szabadon lehet a közelében társalogni hisz úgyse fog hallani belőle semmit.
- Az a mocsok azt hinni, mert másmilyen mágiát használ máris értékesebb lenni másoknál. Mondjuk meg kelleni hagyni ügyes trükk volt az a tegnapi. – itt oldalra köpött majd folytatta– Egyébként meg itt én vagyok az egyetlen aki szabadon tud gyógyítani anélkül hogy egy istenség vélemenyet kikérdezzem ro’la vagy jelentősebb varázserőt fektetne bele.
És ebben igaza is volt. Még egyszer a szemébe néztem, majd így szóltam hozzá:
- Éjjel vigyázz magadra. Ha már egyszer tegnap új lábat növesztettünk neked, akkor lehetőleg tartsd meg sokáig! – biccentettem, majd tovább indultam a kiszemelt sátorhely felé, de már ott terpeszkedett az a minden lében kanál tolvaj. Ó igen. Tartozik nekem eggyel. Végül is csak az éltét mentettem meg azon a piacon.
- Told odébb a hátsód vagy én rugdosom odébb!
- Nocsak-nocsak már megint durcásak vagyunk?
- Na kelj fel de nagyon gyorsan onnét. – erre már vette a lapot, így megkíméltem a csizmámat a felesleges kosztól ami ráragadt volna.
- Na mit gondolsz erről az egészről? – kérdezte.
- Hogy mit? Van egy hitbuzgó idiótánk aki ha a páncéljára ráírnánk, hogy „Domvik megáldotta e vértet.” még egy tengeri utazásra is felvenné.
- És akkor teljesen véletlenül belesne a tengerbe?
- Azért nem bíznám a véletlenre a dolgot, hanem egy legalább 100 fontos ágyúra és 9 lábnyi kötélre. – mély levegőt vettem a folytatáshoz – Aztán van egy részeges törpünk, akit biztosra veszek, hogy tarin legsötétebb zugából szalajtottak, egy néma kis kötél táncosunk,..
- Az ki? – vágott közbe.
- Az a lilaruhás amott. – majd felé böktem a mutatóujammal. – egy nagypfájú, ám de hasznos varázslónk, egy fejvadász akiről fogalmam sincs miféle, mert az általa használt mozdulatokat még sehol nem láttam, egy könyvmoly Krad - papunk, egy ork sámánunk, egy fegyvermesterünk, és itt vagy te meg én. – előkaptam a ramierám és szokásomhoz híven elkezdtem pörgetni az ujjaim között. – Akiknek esélyt adok a túlélésre az az ork, a fegyvermester a fejvadász és talán még te. No meg persze jómagam.
- Ha te mondod… figyelj, mi lenne ha teljesen véletlenül a küldetés után valaki legyilkolná és kirabolná őket? – majd egy széles sakálvigyor jelent meg az arcán.
Sose szerettem az akasztófahumort, de ez egész jó ötletnek hangzott. Majd legfeljebb elvágom az ő torkát is.
- Ne ilyen hangosan te idióta. – hangom suttogásig halkítottam – szerintem a lilafiú többet tud mint amit mutat magáról.
- Az lehet de én éhes vagyok, úgyhogy lelépek.
És még mielőtt elküldhettem volna a pokolra, hogy csak így itt hagy már el is tűnt.
Szitkozódtam magamba párat miközben felvertem a sátram, mert már megint bepenészesedett ott ahol a wyvern vére összemocskolta. Bementem és pihenőre hajtottam a fejem. Na összegezzük szépen az eddig történteket..

Öt napja még egy nevenincs városállamokbeli városkában a fogadóban üldögéltem azzal szórakoztatva magam, hogy magammal fogadtam abban, előbb halok –e éhen minthogy egy munkaadó felkeresne. Persze az éhenhalás dolog lehet kicsit túlzás volt, de meg kell hagyni iszonyatosan le voltam égve, már időnként loptam is pedig ez nem szokásom. Majdan betoppan a fogadóba a dreina paplovag, hogy kettő behatolásra szakosodott egyént keres, jól fizető állásra. Persze az egyik a tolvaj a másik pedig én voltam. Még aznap a piacon kedves barátom lebukott egy lopási kísérlet során, így egy tőrt kapott a tarkójába fizetségkép. Még szerencse, hogy időben megtaláltam és volt időm arra, hogy a templomhoz hurcoljam ahol meggyógyították. Aztán felkerestem mindenkit a csapatunkból majd másnap elindultunk a célul kitűzött Orwella szentély felé. Elméletileg rombolás lenne a célunk, de a Krad pap kiharcolta magának, hogy NE tegyük a földel egyelővé a szentély, mert lehet, hogy történelmi leletek is vannak bent, amit archiválni kell. Bár még mindig furának találom, hogy egy Domvikita paplovag megtűr maga mellett, de lehet hogy a magyarázat elfogadható amit utunk elején mondott nekünk. Valahogy így szólt: „Bár ti mind pogányok vagytok és nem tudjátok ki az egyetlen és igaz isten, megkíméllek titeket, mert biztosra veszem hogy a szent hétarcú Domvik nem véletlenül küldött felétek, hogy beteljesítsük szent feladatunkat…” blah blah blah.. egy totál idióta.

A következő nap megtámadott minket egy wyvern, az orkot majdnem megölte csak a varázslónak köszönhetjük, hogy még megvan. Hogy pontosabban leírjam a helyzetet, a wyvernt röptébe megölte a fejvadász – ami nem kis teljesítmény elismerem – és a hullája ráesett a sámánra. Szinte egy csontja sem maradhatott épen a nagy súly nyomása alatt, szóval a legtöbben le is mondtak róla. Viszont a törp és fegyvermester győzte meg a varázslót, miszerint egy képzett méregmestert, illetve villámidézőt mégse nélkülözhetünk csak úgy. Így lecsapták az ork lábait, majd a varázsló a két nappal ezelőtti állapotába varázsolta vissza. Érdekes látvány volt…

A következő nap egy szakadékhoz értünk, ahol egy kötél segítségével jöttünk át egyesével, de a dreina pap a mélybe zuhant… pech…

Ezután a mai napig vándoroltunk a hegyek közt minden sarkon ellenségre számítva.

(folytatása következik)