Porszem csupán
A Birodalom 2677. évének tavaszán, Szent Raziel havának hetedik napján, a Birodalomnak Shadlek nevű tartományában, Shadlek városában.
I.
A Napkelte Órájában.
A lassan szűnő álom ködén keresztül végül eljut a tudatomig a harang hangja.
Nem is harang ez - kolomp inkább, mely minden áldott reggel megszólal: a Napkelte órájának elején fél minutumáig kolompol a szolgálatos fegyvernök, így jelezve, hogy ideje felébredni.
Így teszek hát.
Nem megy egyszerűen, köszönhetően a kései lefekvésnek.
Tegnap este valahogy nem találtam lelkem nyugalmát. Hiszen ma van a napja a szokásos havi lovagi tornának, mit rendem a hadi készültség fenntartásáért s a képességek fejlesztéséért az archiepiscopus úr Őexellenciája jóváhagyásával és elnökletével rendez már évek óta! S bár apródként, utóbb pedig fegyvernökként már számtalan alkalommal láttam s voltam részese e gyakorlatozásnak, leiosz thairaként, lovagként most először veszek részt benne...
Mikor fejem úgy-ahogy kitisztul, s látásom is hozzászokik cellám félhomályához, felülök.
-Csak óvatosan... - dünnyögöm, hallgatóság híján csak úgy, magamnak.
Egy hete avattak lovaggá. Ez többek között azt is jelentette, hogy a fegyvernökök közös hálótermét egy hálófülkére cserélhettem, mely a nőtlen lovagok szárnyának földszinti folyosójáról nyílik - s mit nem kell megosztanom senkivel.
Sajnos ezalatt az egy hét alatt nem sikerült sem belaknom, sem pedig megszoknom egészen új helyemet.
Két napja álmomból hólyagom feszülése ébresztett - s én annak rendje-módja szerint félálomban útnak indultam, hogy az udvaron könnyítsek magamon. Csak épp azt nem vettem számításba, hogy új lakhelyem elrendezése egészen más, mint a régi hálóteremé... Mit ne mondjak: csúnya esés lett a dolog vége; melyre a halántékomon kék folt, az ágyam alatt a bidé s társaim elfojtott kuncogása azóta is emlékeztet...
Lassan lekászálódva elébb világot gyújtok, majd a mécses fényénél levetem hálóruhám. Aztán mosdás a sarki zománcos lavórban, utána gyors öltözködés (mert a víz veszettmód hideg!). Végül ellenőrzőm a külsőm - bár nem vagyok piperkőc, de a megjelenésem, a modorom és a viselkedésem egyként nem csak engem, de tanítóimat és rendemet is minősíti; tökéletesnek kell hát lennie.
Mire idáig jutok, a szolgálatos másodszor is félreveri a harangot. S alig telik bele pár szekundum, valaki kopogtat cellám faajtaján.
-Ki vagy? - szólok ki.
-Nikander, uram.
Ezt a választ vártam.
Nikander a csatlósom; bár koránál és hajlandóságánál fogva inkább lehetne az apám. Mikor négy napja közölték, hogy őt jelölték ki csatlósomul mellém szolgálattevőnek, igen megörültem: mert a középkorú, a sebhelyeit elnézve hadviselt férfi nemcsak, hogy keveset beszél, de mindig mindenben rendelkezésre áll. S az utóbbi napok változási miatt rajtam eluralkodó bizonytalanságot megérezve a gardedámom is lett. Ügyel rá, hogy rendes időben ébredjek, öltözékem tiszta és kifogástalan legyen, és mindenhol időben jelenjek meg.
S én magamban nem győzök elég hálásnak lenni a segítségéért.
Nyitom az ajtót - s a fáklyafénytől félhomályos folyosón valóban csatlósom várakozik.
-Köszöntelek, uram!.. - veti reám bús tekintetét; s emögött a tekintet mögött én, mint mindannyiszor, ha találkozom vele, hatalmas és sötét titkot sejtek. De talán ennek a titoknak köszönhetem, hogy most engem szolgál.
-Jó reggelt neked is, Nikander.
Nem bizalmaskodom; már rájöttem, hogy sem igénye, sem pedig kedve nincs hozzá.
Helyette lassan és csendben elindulok a rend kápolnája felé - ő pedig egy lépéssel lemaradva követ.
A folyosón egyre tünedeznek fel rendtársaim, hogy a regulának megfelelően imádsággal kezdjék a napot. S ahogy halkan köszöntjük egymást, enyhe feszültség érződik a hangunkban, a mozdulatainkban: "Ma lesz a torna!.."
Sejtjük, hogy ez most egy kicsit más alkalom lesz, mint az eddigiek.
Rendünk kápolnája kisebb katedrálisnak is beillik - és ami azt illeti, nem véletlenül rendelkezik ily méretekkel. Minden reggel és este itt imádkozik a rendház minden szolgálaton kívüli leiosz thariája, fegyvernöke, apródja és csatlósa.
Most sincsen ez másképpen: ahogy előre, a lovagoknak fenntartott padsorok felé tartok, tömött sorok mellett haladok. Nikander már a bejáratnál szó nélkül elmarad mellőlem - a csatlósok hátul állva vesznek részt a szertartáson.
Maga a szertartás a szokott rendben zajlik. A kápolna leiosza (ki a hagyománynak megfelelően a lovagok közül kerül ki, miután teljesíti a szükséges kvalitheiát) az Úr Szavain szólva hív közös imára minden jelenlévőt. Ezután közös fohászok jönnek fennhangon, majd ő az Egyetlen hét arcával díszített hasáboltárnál bort s ostyát áldoz.
Ezután mindenki magában fohászkodik Urunkhoz.
Később, a sebtében elköltött reggeli után mindenki az udvaron gyülekezik. Az a hír járja, hogy maga a perjel úr tart beszédet a mai nap eseményeire tekintettel. S valóban: néhány perc múlva maga Haggara ves Deligha, rendünk vezetője jelenik meg soraink előtt néhány senior kíséretében.
-Mint azt mindannyian jól tudjátok, a mai napon rendezzük szokásos havi haditornánkat.
Talán azt is tudjátok, hogy határaink túloldaláról aggasztó hírek érkeznek hozzánk a nomádok nyugtalanságáról, mozgolódásáról. hogy ennek mi oka van, azt nem a mi tisztünk kitudni; viszont a mi feladatunk, hogy mindenkor készen legyünk megvédeni azokat, kiket az Egyetlen reánk bízott.
Szintúgy arra is felhívom figyelmetek, hogy a haditornára kivételesen nemcsak az Isten Kardja comitatus fogadta el, de a Kékpajzsosok és a Liliomtőr rendje is képviselteti magát. Nemkülönben részt vesz e jeles eseményen a tartományi kormányzó úr és az archiepiscopus őexellenciája is. Az ő ajánlására szenteljük a mai tornát Szent Urrielnek.
Ezért arra kérlek benneteket, hogy a mai napon ennek tudatában végezzétek dolgotok!
MACTUS VIRTUTE ESTE!
Fülsiketítő "ITA DI ME AMENT!!!" kiáltás szakad fel válaszul.
A keblem alig bírja benntartani doboló szívemet.
II.
Ugyanaznap kora délelőtt, Shadlek városa mellett.
Sebtében előkészülünk, s egy óra múlva már csinos kis menet kígyózik elő a rendház kapuján: három tucat lovag, ugyanennyi növendék és apród, meg kétannyi csatlós lovagol ki a várkapunak is beillő nyíláson. Mindenki tiszta ruhát, suvickolt vértet és a szebbik mosolyát viseli, ahogy az egyre szaporodó szájtátiaktól kísérve elindul a haditorna helyszíne felé.
A város külső falán kívül hatalmas, zsombékos mező terül el. Általában jószágot legeltetnek rajta rendünk emberei (megművelni alkalmatlan ugyanis); azonban havonta egyszer itt rendezik meg a Birodalom-szerte hírnévnek örvendő haditornát.
A hagyomány mindenféleképpen páratlan: e haditorna ugyanis több dologban is elüt a más vidékeken szokásos lovagi tornáktól. Egyfelől itt nemcsak lovagok, de paplovagok, s csatlósaik is összemérhetik erejüket. A lovagok és paplovagok lovas kopjatörésben, gyalogos lándzsavívásban és kardforgatásban mérik össze erejüket; míg csatlósaik futóversenyben, öklözésben és célba lövő versenyen bizonyíthatják egymásnak és közönségüknek rátermettségüket.
Az esemény végén mindig valamilyen hadi gyakorlat zárja. Ez alkalmanként más és más, ám egyvalami közös bennük: hogy mindig valamilyen, egy valódi hadjáratban sűrűn előforduló eseményt utánoznak, s hogy nemcsak gyakorlásnak, de erőfitogtatásnak s látványosságnak sem utolsók.
Az e havi esemény jó előre beharangozott ilyen gyakorlata a "Várostrom" nevű verseny; ezen voltaképp a meghívott comitatusok hadmérnökei lőnek célba. Ám számszeríj helyett trebucher a fegyver - és az előre elkészített, fából ácsolt "bástya" a cél.
Mint rendesen, most is hatalmas a tömeg.
A shadlekiek nem épp istenfélő népek - legalábbis ezt tartja rólunk a külvilág. Azonban az igazság az, hogy bár sokunk nem épp az az ájtatoskodó fajta, a legtöbben mégis az Egyetlent hiszik, s betartják rendeléseit (hevesebb-lanyhább intenzitással...). Fokozottan érvényes ez akkor, ha nem terhet, de könnyebbséget, mi több ünnepet jelent. Sokakat vonz hát a látványosság, a felhajtás, a küzdelem; s akiket ez nem, az a tömeg nyújtotta megélhetésért jön. Úgyhogy szájtáti gyermekét-unokáját karon vagy nyakban cipelő egyszeri pór és városlakó csakúgy akad itt, mint bocskoros kurtanemes a környékről; s a tartomány legnevesebb családjai is képviseltetik magukat, akárcsak a város tehetős polgárai, vagy éppen a városi papság, s az inkvizítorok. Amerre csak pillant az ember, mindenhol mozgóárusok, csepűrágók, zsonglőrök és kardnyelők; tüzeken ökrök, juhok s baromfiak pirulnak (mert a jónépet etetni kell); máshol nyitott sátrakban sert és bort mérnek, kinek-kinek pénze és hajlandósága szerint (csak, hogy a melegben ki ne tikkadjon...)
Domvik, hatalmas kegyelmében azúrkék eget és napsütést bocsátott a gyülekező embertömegre; ezt csak épphogy zavarta meg néha egy-egy kósza bárányfelhő, vagy kicsiny szelecske. Ajkaim önkéntelenül is mosolyra görbülnek, ahogy a nép utat nyit nekünk, miközben a jócska két mérföldnyi legelőn át azok felé a sátrak felé tartunk, melyek előtt fekete-lila lobogót lengedez.
Aztán a mellettem lovagló Nikander felé fordulok, ki összehúzott szemmel, erős összpontosításról árulkodó arccal üli meg kancáját. Most látom először lovagolni - az elmúlt pár napot a rendházban töltöttük - ám alakjáról lesír, hogy nincs nagy barátságban a paripákkal. Ahogy a mondás tartja: senki sem lehet tökéletes...
Azonban nem szeretném megzavarni (még a végén leesne!..), azt meg még kevéssé szeretném, ha észrevenné, hogy észrevettem gyengeségét. így hát várok, míg lassacskán a sátrakhoz érünk, s csak akkor szólítom meg, mikor az elől haladó kiáltására megáll a menet.
-Nikander. Volt szerencséd valaha e játékokhoz? - igazándiból csak indulónak szántam a kérdést; jó lenne pár dolgot megtudni róla. Elvégre lehet, hogy az életem múlik majd azon, hogy szolgál.
Csatlósom szavamra felkapja a fejét - nyilván épp hálát adott az Egyetlennek a sikeres megérkezésért.
-Nem, uram. Csupán egy hete, hogy Shadlekba érkeztem.
-Úgy. S előtte mely táján éltél a Birodalomnak.
-Gordozában láttam meg a napvilágot, s eddig jobbára arrafelé éltem...
Nem folytathatjuk. A nyitott sátrak közül szolgák sereglenek elő, hogy elvezessék lovaink. Jobb híján mi is a sátrak közé vesszük magunkat, hol a vidéki rendházakból érkezett bajtársaink már terített asztal mellett várnak.
Az egyik sátor alatt - csak a tetejét állították fel, az oldalai árnyékvetőként szolgálnak most - hosszú, gyalulatlan faasztalt ülnek körbe társaink; bennünket is ide invitálnak. Kicsiny hordókból sert és bort hoznak a serény szolgák. Erősebb italt nem kapni: az nemcsak bátorságot növel és szomjat olt, de elveszi a józan észt is. Arra pediglen most igen nagy szükség lesz...
Miközben veteránok üdvözlik egymást, én kissé félszegen állok meg a sátor szélénél. Nemigen ismerek senkit, és egyenlőre nem mozgok otthonosan a veteránok közt sem; s ami azt illeti, még előtte vagyok annak is, hogy nevem hőstettekkel tegyem hírnevessé.
Nikander segít ki zavaromból.
-Uram, ha nem bánod, érdeklődöm a többi csatlóstól, hogy mit kell e tornáról tudnunk...
-Menj csak, köszönöm!.. - bocsátom el.
Megfordulok, hogy beljebb lépjek - s ekkor csaknem felöklel egy termetes, lemezpáncélba bújtatott test.
-Vigyázz, fiú!.. - reszelős, mély hang; illik medvetermetű gazdájához - A fegyvernökök meg egyébként is amott várakoznak!
Szakállas arc és borvirágos orr; Ápolatlan haj és ruházat; s az egészet pállott borszag lengi körbe.
Lassan végighordozom tekintetem az alakon - nem ismerem; talán egy vidéki rendházból való veterán lehet - aztán felérek a nálamnál fél fejjel magasabb alak arcához.
-Nem vagyok fegyvernök. Egy hete teljesítettem a vizsgát. Lovag vagyok. És ami azt illeti, uram: tisztelettel, de te jöttél nekem...
-Úgy?!! - újdonsült "ismerősöm" feje lassan kezd veresedni - Azt állítod tán, hogy hazudok? azt mondod, hogy én, Dialgo del Rios HAZUDOK?!!
Döbbent csend - a legyek vidám zümmögését is hallani, amint jókedvűen szálldosnak a foltos asztal felett.
Kemény faarccal állom del Rios pillantását - csak belül bizonytalanodom el kissé.
"Del Rios? Oh, Uram, add, hogy csak névazonosság legyen! Csak nehogy mentorom rokonával hozzon össze a rossz sors..."
-Az én nevem Eromo Kronus sil Mabrem am Lorre am Shadlek, és...
-Úgy?!! - replikázik del Rios. Ami azt illeti, nem túl bő a szókincse - Örülök, hogy nem valami pór vagy szolga vagy. Így legalább illő módon leckéztethetlek meg...
Hát, amikor méltó viadalért imádkoztam, ahol megmutathatom bátorságom és vitézségem, nem pont erre gondoltam...
-Erre már szavad sincs, mi, kölök! - del Rios habozásnak érti várakozásom - Berezeltél, úgy e?!
Erre már a legközelebbi lovagok is közbelépnek.
-Elég legyen ebből!..
-Eromo nem akarta!..
-Jól beszélsz, Dialgo! Illetlen fattya!..
A sátor csakhamar három táborra szakad. Az egyik, a legnagyobbik és minden bizonnyal józanabb szétválasztani igyekszik kettőnket, s igyekszik az eseményeket békésen megoldani.
De két-három lovag Rios rendházából már elég kapatos ahhoz, hogy elveszítve ítélőképességét megtorlást akarjon, tovább szítva ezzel del Rios haragját.
S volt néhány lovag - a saját rendházamból - akik arra biztattak, hogy leckéztessem meg a nagydarab fickót a tiszteletlenségéért.
Aztán kiáltás hallik, s mindenki elhallgat.
-COERCEO PRON VOS!
Mindenki zavartan pillog arrafelé, amerre a hang forrását sejti. Aztán a tömeg velem átellenes oldalán szétnyílik a lovagok sorfala - s megrökönyödésemre maga Anzio del Rios, a mentorom jelenik meg. A kezében tartott penge még mindig sárgás fényben játszik. S miközben minden tekintet az érkezőre szegeződik - nem kétséges, hogy az imént Urunk hatalmával utasított rendre bennünket - én igen elszomorodtam.
"Nem elég az esés az árnyékszékre menet?.. Most meg még ez is? Ha így haladok, csakhamar köznevetség és utálat tárgya leszek, hacsak hamarább el nem süllyedek szégyenemben..."
Anzio lassan körbehordozza tekintetét a sokaságon.
-Mi folyik itt? Megértem, ha nem bírtok az erőtökkel, de egymás torka helyett inkább foglalkozzatok azzal, amiért idejöttünk!..
Ránéz a veled szemben álló, már korántsem tajtékzó Dialgó.
-A kedves kuzin! Vajon miért nem lepődöm meg?..
-Anzio... - kezdené amaz, de a nevezett beléfojtja a szót.
-Nem! Veled később számolok. Most hagyd el e helyet. A herold már készen áll a pergamennel a másik sátorban. Jelentkezz inkább valamely versengésre; vagy nem ezért jöttél?..
Dialgo del Rios nagy levegőt vesz - aztán mégsem szól semmit. Vet még egy haragos pillantást felém - búcsúzóul, gondolom - aztán biccent mentorom felé, s néhány lovag kíséretében elhagyja a sátrat.
-Ti meg... - emeli fel ismét a hangját Anzio - ...elfeleditek, hogy kik vagytok, és mire kötelez benneteket a szolgálat. Urunk és a Birodalom népeinek szolgálata. Hogy bízzanak bennünk és hogy várják el tőlünk a segítséget, a támogatást, ha soraink között mindenféle apró-cseprő ügyön egymás hajába kapunk! Ezen elmélkedjetek; most pedig oszoljatok!
Bajtársaim szó nélkül indulnak dolgukra; én is velük tartanék, de mentorom egy pillantása maradásra bír. Ahogy oszlik a tömeg, vállon ragad, s félrevon. Hosszan néz a szemembe, mielőtt beszélni kezdene - s nem mondhatnám, hogy kellemes érzés lenne tekintetének kereszttüze.
-Eromo. Erre neveltelek?
-Nem...
-Nem bizony. Összekapni egy veteránnal... Torzsalkodni, marakodni, mint egy veszett kutya... - a fejét ingatja hitetlenül; arcára csalódás ül ki.
-Én nem... - kezdem erőtlenül.
-Mit nem?!
Hangjának csattanása felráz engem is.
-Nem én kezdtem, uram! Az az alak... Dialgo lovag részeg, és úgy tűnt, hogy belém akar kötni.
-Mit beszélsz?!
Elmondom hát neki, hogy szerintem mi történt.
Anzio lovag egész végig az állát simogatja - láthatóan erősen gondolkozik. Mikor pedig befejezem, egy szó nélkül sarkon fordul, és elviharzik.
Csak én maradok - tanácstalanul és kétségek között.
III.
Szégyenben?
Kitámolygok a sátorból.
Úgy érzem, hogy mindjárt elsüllyedek szégyenemben. Nem is annyira Dialgo lovag miatt - őszintén úgy is gondoltam minden szavam, ahogy neki mondtam, s ez mit se változott - de mesterem rosszallása... Az más eset. Neki szerettem volna a legkevésbé csalódást okozni - s most tessék: összetűzök egy veteránnal, s hozzá épp az ő kuzinjával!..
Emésztő gondolataimat egy jól ismert, vidám hang zavarja meg.
-Szép kis kalamajka...
Feltekintek - hogy egyenest Agenor leplezetlenül mosolyogó orcáira bámuljak.
Agenor. Ő és Tarsitius alig egy hete lovagjai a comitatusnak - akárcsak én. Fegyvernök korunk óta vagyunk elválaszthatatlanok: a rónföldi Agenor, ki a legkeszegebb hármunk közt, ám csavaros esze kifog a legnehezebb fejtörőn is; a mindig nyugodt Tarsitius, kinek hossol vér kering az ereiben, s ki fiatal kora ellenére komiszmód forgatja a lándzsát; s persze én, a nagyerejű és bősz kedélyű Eromo, a kard szerelmese.
Elválaszthatatlan barátok, s hű bajtársak csínyben és nehéz időkben.
Ez meg most mégis vigyorog.
-De legalább ne röhögnél... - dohogok jókedvét látva - Nekem valahogy nincs most kedvem vidulni... S ha sokáig csinálod, a végén neked se lesz!..
-Ej Ej, Eromo!.. - feltett ujjal figurázza mesterem, amint kioktat (s ami igaz, igaz: sokszor láthatta már annak előtte...) - ...Hát sosem tanulsz!...
-Na gyere csak ide!.. - indulok meg felé; persze ő a gyorsabb. Azonban abbahagyja a komédiát - az évek alatt ha mást nem is, azt megtanulta, hogy meddig feszítheti nálam a húrt.
-Ideges vagy kicsinyt?.. Nincs rá okod...
-Ha te mondod!.. - felelem - Bár nem te akasztottál tengelyt ezzel a ...
-Ne izgulj már! - vág közbe, majd szavát suttogóra fogva folytatja - Dialgóról mindenki tudja, hogy egy igazi fajankó; csak azért tűrik meg még a rendben, s nem küldik hosszabb "tanulmányútra" a nyugati pusztákra, vagy tudomisén hová, mert a mestered kuzinja. S tudja ezt ő maga is... S mert nem igazán jeleskedik sem fegyverforgatás, sem pedig ész dolgában, hát fiatal lovagokon próbálgatja tekintélyének és szájának erejét. Most épp te lettél a célpont. Rejtély, hogy egy ilyen alak hogy bírhatja még Urunk kegyét - de hát mint tudjuk, az Ő útjai kifürkészhetetlenek!.. - tárja szét végül a kezét.
Kicsit megnyugszom.
-De akkor is! Láttad, hogy milyen képet vágott a mesterem, mikor belépett közénk? Mintha bizony embert öltem volna...
-Hékás! Ha úgy érzed, megbántottad őt, akkor mi lenne, ha az önsajnálat helyett bebizonyítanád, hogy továbbra is számot tartasz a figyelmére; mondjuk úgy, hogy mindent beleadsz e tornán?
Mint mindig, szavai ezúttal is utat találnak lelkemhez, s idővel lecsillapítják vészes hullámzását.
-Köszönöm, barátom... - a vállára teszem a kezem.
-Sokadszorra... Mi lenne velem nélküled? Biztosan halálra unnám magam! - forgatja álszentül a szemét; s ezen már mindketten jót nevetünk.
-Tars? Őt miért nem látom?
-Nem mondta? Tegnap este utasítást kapott, s ma hajnalban vidékre mentek valahová - ám hogy hová s mi végre, ne kérdezd; én se kérdeztem tőle, ő meg nem mondta...
-Jellemző. És nem hiszem, hogy aggasztja, hogy most nem lehet itt... Te versenyzel?
-A kővetőknél segédkezem majd. De elébb... - cinkosan kacsint - egy ifjú kardforgató homlokát kell törölgetnem...
Nikandert látom meg, s iziben oda is intem.
-Uram, ha nem bánod, bejelentettelek vívásra...
-Nem, persze hogy nem... - mosolygok rá - Ag, ez itt a csatlósom, Nikander.
-Uram - hajol meg Nikander Agenor felé; amaz csak egy bólintással viszonozza gesztusát.
-Most magatokra hagylak benneteket - utána kell néznem pár dolognak... - mondja, s azonmós sietve távozik is.
Fertályóra múltán már a vívás versengés helyszínét szemlélem.
A kör alakú, nagyjából egytucat lépés átmérőjű, homokkal felszórt küzdőteret embernyi magas palánk veszi körül; köré egyszerű tribünt ácsoltak gondos kezek. Itt gyülekeznek azok, kik részt kívánnak venni a megmérettetésen - és azok is, kik csak látni szeretnék.
Kis idő múltán a versenybe szálló harcosok - lehet vagy harmincan - a küzdőtér homokján álldogálnak. Magam is ott feszítek köztük, s ahogy a megnyitó szavait hallgatom, van időm felmérni ellenlábasaim.
Minden comitatus képviselteti magát itt is: az Isten Kardja, a Liliomtőr és a Kékpajzsosok éppúgy, mint a "Bástya" (így emlegetik rendem, ha röviden akarnak hivatkozni rá), s amennyire meg tudom állapítani a fekete kígyós-vörös oroszlános címerből, még egy Szent Dylominoin-rendi harcost is errefelé vetett jó (avagy rossz) sorsa; és természetesen a Hatodik Arc Testvériségének egy jeles képviselője sem maradhat el.
Illusztris hát a társaság - ám eszembe idézem barátom szavait, s ettől rögvest vigyor kerekedik az arcomra, a komiszabbik fajtából.
"Majd én megmutatom!.."
Időközben sacerdos maximus Initiatus Thimotheosz (ki egyébiránt az arciepiscopus őexellenciájának jobbkeze s bizalmasa), befejezi mondandóját.
-...A szabályokat pediglen mindőtök ismeri - s azok megszegésének káros következményeire hasztalan hívnám fel figyelmetek! Kezdődjék hát a versengés, győzzön a jobbik!
Kissé kifullad a testes kis emberke - pihegve rogy le székére, s nyúl a frissítője után; a poharát azonban a mellette ülő előzékenyen odanyújtja neki - s nekem elég csak egy pillantást vetnem a pharon alól elővillanó kéz ujján a gyűrűre, hogy tudjam: Thimotheosz mellett egy inkvizítor is tiszteletét teszi a viadalon.
A többiekkel együtt lassan lesomfordálok a homokról, hogy az első párharc sorsolással kiválasztott résztvevői birtokba vehessék a küzdőteret. A két fiatal lovag lassan kőröz - valószínűleg hozzám hasonlóan az első ilyen megmérettetésük, s nem akarnak mindjárt az elején csúfosan leszerepelni. A szabályok szerint a juniorok összecsapásai indítják el a tornát; az ő párharcaik győztesei vívják ki a jogot, hogy vasaikat aztán a veteránokéval összemérjék. Végül a seniorok is homokra lépnek - s mi tagadás, felettébb ritka eset, hogy junior korú itt még versenyben van. Persze titokban minden fiatal lovag arról ábrándozik, hogy majd épp ő tör borsot a veteránok orra alá...
S most valami ilyesmiben reménykedem magam is.
Mélázásomból örökké éber és aggódó csatlósom zökkent ki.
-Felkészültél, uram? A következő a tied lesz.
Bólintok csak - már rég készen állok.
Aztán mégis megeresztek egy kérdést:
-Az ellenfél?..
-Egy ifjú lovag a Liliomtőr testvériségéből. Porfir sin Horas, ha jól emlékszem.
Egy pillanatra önkéntelen vigyor ül ki az arcomra.
"Honnan a jó francból tud ez ilyeneket?.."
Nikander persze nem lát a fejembe - így félreérti gesztusom.
-Ismered tán? Ha így is van, nem épp helyénvaló lebecsülni az...
-Ne aggódj, nem is teszem - vágok a szavába.
Eközben a homokon eldől az első ütközet sorsa: az egyik equessel másodszorra is sikerrel lékeli meg ellenfele védelmét, mit mi sem jelezhetne jobban a penge kongatta mellvértezet hangjánál. A két alaposan megizzadt harcos leveszi sisakját, majd fegyvereiket-pajzsaikat loholó csatlósaik kezébe adva a főhely elé lépnek, hogy meghallgassák a nyílvánvaló.
Ám erre már nem nagyon figyelek.
Ahogy az előttem álló összecsapásra készülök, a szívem egyre hevesebben ver; a fülemben egyre hangosabban hallik vérem dobolása; a tenyerem izzad, s nem merem elemelni testemtől, hisz mindenki látná remegését...
S ekkor - ki tudja honnan - eszembe ötlik mesterem tanítása.
"...Eromo, Eromo! Hányszor mondjam még neked: nyugalom! Hűtsd hát le lelked lobogását - árulód s gyilkosod az a harcmezőn. Hideg fej, acélos kar és halálos elszánás - ez az első lépés. Figyelem, tapasztalat és összpontosítás - ez pedig a második. Ha ezeket nem tanulod meg, hamar kifektetnek..."
Az emlék mosolyt csal az arcomra - aztán észbe kapok, s elkezdem a gyakorlatot, mit annyiszor elismételtem már.
Mély lélegzet.
Benntart - s lassan oldódik a feszülés a hasam tájékán.
Végül hosszan, nagyon hosszan kifúj mindent.
Aztán - "Domvik, tekints le rám!" - a homokra lépek én is.
-... A nemes Porfir sin Horas a Liliomtőr soraiból! A másik küzdő pediglen nem más, mint Eromo Kronus sil Mobrem a Shadlek Bástyája képviseletében!..
Mérsékelt taps és kiáltozás - hisz nem tettünk még semmi olyat, mi nevünket ismerté tehette volna az egyszeri nép körében.
De ez sem érdekel már - csak az előttem álló lovagok kémlelem.
Egyszerű félvértet visel; jobbjában lovagi kardot, míg a balban kerek, címer nélküli pajzsot visel. Zárt sisakja nem engedi látni vonásait, de én most hálás vagyok ezért - legalább nem vonja el figyelmem.
Lassan körözni kezdünk egymással mindig szemben maradva.
Aprókat csosszantok, hisz így ő is erre kényszerül. S végül be is igazolódik a számításom: a közönség soraiból feltörő méltatlankodó és buzdító kiáltások hallatán ellenfelem nekibátorodik, s a köztünk lévő öt-hat lépésnyi távolságot egy nekiiramodással áthidalva már a nyakamon is van.
Ám én csak erre várok.
Míg rohama elől száraz falevélként sodródom félre, pengéje elé alkarvédőm vasa kerül. Aztán egy kis taszajtás rajta a kardommal, s végül az oly sokat gyakorolt riposzt.
Vas csattan vason - zene füleimnek.
Azonban nem bízom el magam, s ahogy az élénkülő kiáltozás és taps közepette ismét a kezdő pozícióba hátrálunk, csak egy dolgon jár az eszem: a jó Porfir nem lesz oly balga, hogy még egyszer támadással próbálkozzon - nekem kell hát megtennem.
A bíró jelt ad - s én újfent valami olyasmivel próbálkozom, amit nem vár tőlem.
Nem körözök csoszogva, ó nem - ehelyett egyenes nekirontok; még üvöltök is mellé emberest.
Domvik pedig úgy adja, hogy beválik a számításom: a jó lovag az első néhány csapásom még úgy-ahogy hárítja, ám hátrálás közben megbotlik, s elesik. Kardja kicsúszik kezéből s ő úgy fekszik előttem a homokon, mint egy nagyra nőtt, fémpáncélos bogár...
S a felhangzó éljenzés és taps közepette csak most tudatosul bennem: megnyertem életem első viadalát!
Néhány perc múlva Nikander segítségével meglazítom vértem - a mindig hű barát Agenor pedig vizezett bort hoz; így hamarjában csillapul mindféle szomjam.
-Öregem! Tudtam én!.. - lelkendezik - Ez nem volt semmi! Úgy értem tudom, hogy jól vívsz, nade ez... s láttad annak a piperkőc "Liliomfinak" az arcát!.. Hehe, égett a szégyentől!.. Nem volt ellenfél!..
Nem tagadom, hogy szavai nem kenegetik hájjal keblemet - csak épp tudom, hogy nincs sok igazságuk.
Nem múlt sokon, hogy nem én maradtam ott, vesztesen.
-Elég, barátom. Most készülnöm kell a következő összecsapásra!
-Hát persze... Hogy is van a tündérmesékben? A hős istenéhez fordul segítségért... - komisz a vigyora, ahogy lassan az ajtó felé hátrál - De nem bánom, hagylak. Csak egyet ígérj meg: a következő is lesz legalább ilyen jó!..
-Na menj már!..
Hogy kettesben maradunk, Nikander is nekibátorodik.
-Annyiban a barátodnak is igazsága van, hogy nem vívsz rosszul...
Szavai jobban meglepnek, mintha hírtelen egy vödörnyi jeges vizzel öntöttek volna nyakon.
-...De szükséged is lesz minden tudásodra a veteránok között. Azok nem adják majd ily olcsón a diadalt.
Na azért - ez megint az a Nikander, akit ismerek.
Azonban az Egyetlen a maga határtalan bölcsességében másként rendezte a dolgokat - mert a következő összecsapást is megnyertem. Igaz, hogy itt már az ellenfelem is elért egy sikeres találatot; é ami azt illeti, az is igaz, hogy a győztes ütést a szerencsének (pontosabban egy szerencsétlen botlásnak) köszönhettem.
De sikert értem el - és ahogy a mondás tartja, csak a győztesek nevét jegyzik fel.
Azonban éreztem, hogy egyre nő a tét - s vele együtt növekszik az izgalom is.
Mert félni már nem féltem - két győzelmemmel bizonyítottam már rátermettségem. Most azonban esélyt kaptam arra, hogy junior létemre a legjobbak közé kerüljek.
S ebben akadályozott soron következő ellenfelem, ki történetesen épp a Hatodik Arc Testvériségének tagja; a neve Hur con Doval.
S ahogy ott köröztünk a homokon, a lassan delelőre hágó nap heve miatt izzadságtól gyöngyöző homlokkal, én megsejtettem, hogy ez a fickó, ez a con Doval jobb, sokkal jobb énnálam. A mozdulatai takarékosak, a figyelme lankadatlan volt. Szinte észrevétlenül közelített meg, s az első találatot, mely oly gyászosan koppant mellvértem vasán, nem is láttam, nemhogy védekezni tudjak ellene...
Ám meg kellett mutatnom, hogy engem sem faragtak gyatrább anyagból, s úgy döntöttem, hogy olyasmit mutatok neki, amit biztosan ritkán lát. Ami azt illeti, én is csak egyszer láttam a mesteremtől; ám ennyi is elég volt, hogy soha ne feledjem. S ahogy fejem fölé tartott pengém két kézzel markolva előbb támadást mímeltem, majd a felkínált mellrészt megcélzó vasat egy félhold-hárításnak nevezett ritka manőverrel félreütve ellentámadásba mentem át, s pengém végül mellvértjén csendült, már tudtam, hogy ő sem fogja feledni egyhamar...
Annyi biztos, hogy sikerült némi respektet kivívnom a jó con Dovalnál: mert harmadik összecsapásunkba oly hévvel vetette magát, melynek biz én - szégyen ide, szégyen oda - nem tudta már ellenállni. S bár derekasan küzdöttem, a végén mégis csak az én vértem csókolózott az ő kardjával.
S hiába a helytállásomnak szóló taps, a buzdító kiáltások; akkor és ott csak arra bírtam gondolni: veszítettem - nem sikerült a bravúr!..
IV.
Közjáték.
Leírhatatlan csalódottságot érzek.
Tudom, hogy nem kellene - hisz' mindent megtettem, s tán még tovább is jutottam, mint az a tudásomból s képességeimből következne - ám mégis csalódott vagyok.
S az érzést az sem enyhíti túlságosan, hogy a további küzdelmek résztvevői láthatóan mind jóval jobbak nálam; ahogy az sem gyógyír sajgó lelkemre, hogy végül az a Hur con Doval nyeri a döntő viadalt - s vele a tornát is - ki engem is idejekorán pihenni küldött.
Idáig tartottam magam, hiszen Domvik lovagjához semmi nem illik kevésbé, mint, hogy gyengeséget mutasson azok előtt, kiknek vezetésére és védelmére hivatott. Ám mikor a tömeg önfeledt tapssal a győztest kezdi élteti, félrevonulok, hogy megmártózhassak kicsit az önsajnálat tengerének hűs habjai közt.
Azaz csak mártóznék; mert egy kéz utánam nyúl, s az üstökömnél fogva rángat ki onnan.
Nikander keze az a bizonyos kéz.
-Na gyere... Uram.
Egy pillanatig úgy tűnik, hogy "lefiamoz", ám végül mégsem teszi. Bizonnyal nem akar még jobban megalázni.
-Még a vérted sem lazítottad meg. Engedd, hogy segítsek...
Persze, hogy engedem. Úgy érzem, jártányi erőm sem maradt - mindent kiadtam magamból.
Csatlósóm igen elhúzza a dolgot - pedig nem az a fajta, kinek egypár kapocs meg csat gondot okozna.
-Tudod, azt hiszem, van gyógymód arra, mi most téged ért. - dünnyögi halkan.
-Igen? S mi lenne az? - nemigen érdekel, ám megtisztelem azzal, hogy érdeklődést mímelek.
-Gyere, megmutatom.
Időközben teljesen lefejti rólam a mellvértet, majd közös erővel a karvasaktól is megszabadulunk. Aztán lekerül a csataszoknya s a lábvasak is. S mintha kicsinyt könnyebb lenne a lélegzet is.
-Menjünk.
Hát elindulunk. Elébb a rendem zászlajával ellátott sátrat célozzuk meg. Alig lézeng most errefelé valaki - hiszen a sorompóknál javában zajlik a kopjatörés, az egyik fő látványosság. Azért a vértem egy állványra aggatja Nikander, s a posztoló fegyverest bízza meg őrizetével azzal, hogy egy óra múlva visszatérünk érte.
Úgy hiszem, hogy eztán mi is a sorompó felé vesszük az irányt - hát csalódnom kell. Ehelyett a lacikonyha az új úti cél. S mikor a közelbe érve a frissensült illata orromat kezdi csiklandozni, egyszeriben gyomrom is hatalmasat kordul.
Kisvártatva valóban mindent feledve ülök, s csak úgy tömöm magamba a villás nyárson pirított szaftos baromfihúst; néha azért harapok mellé egyet-egyet a balomban szorongatott friss cipóból is (nehogy elcsapjam a hasam!..); s az se nagyon zavar, hogy államról a zsír nagy cseppekben hullik alá a gyalulatlan deszkákból rótt alkalmi asztalra. Velem szemben Nikander jóval visszafogottabban eszik - hozzám képest már-már úri modorban.
El is mosolyodom a gondolatra.
Csatlósom elérti, s elégedetten jegyzi meg.
-Na látod, megmondtam é?
Rágok-nyelek, s csak aztán felelek neki.
-Bölcs vagy, Nikander. Igazán értessz a lélek nyelvén. - vigyorgok rá kajánul.
-Úgy, a jókedved is visszatért?.. Már úgyis untam a gyászos képed, meg hogy úgy kell babusgatni egy nyamvadt vereség után, mint valami karonülő kisdedet.
Meghökkenek - de csak egy pillanatra.
-Honnan szeded a merszet, hog csatlós létedre így beszélj uraddal?..
-A merszet?.. - továbbra is vigyorog, de már korántsem kajánságból - Nos, ah épp tudni akarod, Uram (s ezt az uramot alaposan megnyomja), elég régóta élek fegyverforgatásból. Még nem éltél, mikor a Gordozai III. Gyalogezred kötelékébe léptem... De nem vagyok a szép szavak embere, s még kevésbé a hencegésé; egy óra múlva kezdődik az én versenyem - ha kíváncsi vagy, ott magad is megláthatod.
Még szép, hogy kíváncsi vagyok.
-Mely versengésben veszel részt?
-Öklözni fogok...
Mondatát roppanó fa és méltatlankodó kiáltás, s a nyomában felharsanó fülbántóan durva röhögés szakítja félbe.
Egyszerre tekintünk arra mindketten.
Egy marcona alakokból álló banda vesz körbe egy hosszú setét hajú alakot, ki törött lócája mellett a földön üldögél. A társaság láthatóan jól szórakozik a figura fájdalmas arckifejezésén, ahogyan derekát tapodva feltápászkodni próbál.
Aztán az egyik fickó - egy sebhelyes képű, busa fejű, tarkopasz, nagytestű férfi - hátulról a derekára talpal oly erővel, hogy szerencsétlen orra bukik.
Mit mondjak: a látottak egyáltalán nem nyerték el a tetszésem...
Szó nélkül rúgom ki magam alól a saját lócám - tán fel is borulna, ha kissé távolabb nem ülnének rajta - s semmivel nem gondolva indulok a röhögő ficsúrok felé.
Kezem ösztönös mozdulattal fonódik kardom markolatára, s szép lassan elővonom a pengét.
Időközben a csetepaté környezete alapos változáson megy át: a banda s áldozatuk körül tág szabad tér alakul ki; egyesek családjuk s maguk épségét féltve húzódnak arrébb, másokat épp ellenkezőleg, a közelgő látványosság vonz oda (persze közeledni ők sem mernek a kelleténél jobban...)
S azt is látom már, ki a szenvedő alany: hosszú, varkocsokban vont ébenfekete haj; fehér vászoning, felette bőrzeke, pantalló, s erős nemezcsizma; kiálló járomcsont, erős vonások, szíjas izmok - s nyakában, csuklóin bőrszíjakon mindenféle zacskók s effélék.
Egy nomád.
Így már megértek mindent.
A gyülevész bandán végig se kell nézzek, hogy lássam: obsitos katonák, kik nem is oly rég még Hosszúgyepüt őrizték a nomád nemzettségek vad lovasaitól.
Most meg, hogy kétes szolgálataikra nincs már szükség, itt keverik a bajt.
A nomád fiatal ember, ám korát meghazudtolva nyugodtan viseli a véle történteket.
Pedig nem lehet könnyű ennyi acsargó kutyától körülvéve nem odacsapni...
Eddig, s nem tovább várok.
-COERCEO PRON VOS!! - hagyja el ajkaim a nem is oly rég hallott szó.
A Lingua Dominit hallva mindenkit mintha darázs csípése ért volna, úgy fordulnak felém. S fehéren izzó pengém, na meg az arcvonásaimat uraló gesztus rögtön egyértelművé teszi kilétem.
S fohászom meghallgattatik.
A nép megdermed - még a lég is állni látszik; így közeledem lassan a színhely felé.
-...Senkitől nem tagadom meg a segedelmet, aki esdve fordul hozzám, mert úgy illő az én Uram szemében, hogy az erős oltalmazza a gyengét!.. - dörög a hangom, ahogy Domvik Krédóját, szent fogadalmam szövegét idézem.
Tekintetem azonban a kutyák pillantását kutatja - hasztalan. Bizonnyal lebírnának, ha birokra kelnénk - ám él még bennük annyi jóérzés, hogy az Egyetlen szolgájának szavát meghallják.
Csak a busa fejű nem tágít - ehelyett veresre vált arccal ront felém.
Igazítok kicsinyt kardom markolásán - felkészülök, hogy kardlappal fékezzem meg a bolondot, ki ellenemre tör.
Ám erre nem kerül sor.
Szapora léptek mögöttem mellettem, s aztán Nikander alakja, ahogy futólépésben elszáguld mellettem.
Pár lépéssel tőlem találkozik a busa fejűvel. Amazt annyira elvakítja haragja, hogy csak későn veszi észre új ellenfelét - túl későn.
Álla hatalmasat reccsen, ahogy találkozik csatlósom horogütésével - majd a félig már eszméletlen test még repül egyet, ahogy Nikander kirúgja a lábát.
-Még valaki?! - meg sem izzadt; dörgő hangon szól a sokasághoz, lassan körbehordozva rajtuk tekintetét - Ki óhajt még kezet emelni shadoniakra és Domvik szolgáira?!
Persze senki nem jelentkezett.
-Azért!..
A vezér nélkül maradt falka szó nélkül iszkol el - így mire a gárdisták (szokásukhoz híven természetesen későn) megérkeznek, hűlt helyüket lelik.
Van ellenben töméntelen tanúságtevő, s egy eszméletlen, ki mindenki egyhangú állítása szerint vétet a törvény ellen.
A gárda tíznagya oly elégedetten pödörgeti bajszát, mintha bizony az ő kezétől esett volna el a busa fejű. Győzelmi menethez illőn vonul el foglyával - még megköszönni is majdnem elfelejti, hogy elvégeztük helyette a piszkos munkát.
De nem bánom - kakaskodása szórakoztatja Nikandert, én pedig elégtételt érzek, amiért egy veszett kutyával kevesebb.
A nomád férfihoz fordulok.
Jobban megnézve alig idősebb nálam - bár ezt a fajtájánál sosem tudni. S bár bizalmatlanság látszik vonásain, miközben méreget, rendes shadoni módjára főhajtással mond köszönetet.
-Uram, hálás vagyok a nekem nyújtott segedelemért.
Nem mondom, hogy szavai nem melengetik keblemet.
V.
Közjáték – kicsit másképpen.
Ilyen előzmények után persze nem csoda, hogy az öklözés versenyét épp az én csatlósom nyerte meg.
Pedig volt nála fiatalabb, erősebb, gyorsabb versenyző jó pár. Azonban volt valami, mit a jelenlévők közül csak ő tudott. Mikor a kifeszített kötelekkel körbevett, homokkal felszórt küzdőtérre lépett, egészen megváltozott: az arca érzés nélküli maszkká fagyott, melyben csak szemei villogtak mindenre figyelőn; a mozdulatai takarékosak, nem túl gyorsak vagy lassúak, de mindig idejében történők lettek; s valami oly erő szállta meg őket, mit csupán az izmok nem adhattak nekik.
Tombolt: de nem őrjöngve, fúriaként - inkább csendes haraggal esett alkalmi ellenfeleinek.
Én még soha ilyesmit nem láttam azelőtt - s ami azt illeti, a szorító alkalmi közönsége is megszeppenve, irtózattal vegyes tisztelettel, csendben figyelte, ahogyan összecsapást összecsapás után nyer meg.
Persze a rajta esett sebek is egyre szaporodtak - de mintha ez érdekelte volna a legkevésbé.
Vagy mintha kifejezetten örömét lelte volna önnön állapotának romlásában...
A döntő párharcban aztán egy nálánál majd' kétszer magasabb s testesebb figurával hozta össze a sorsa. A fickó óvatos volt, nem rontott a hozzá képest csöppnyi Nikandernek - hisz' addigra megnézte nem egy küzdelmét, s volt annyi sütnivalója, hogy levonja a tanulságokat - ehelyett kivárt, s mikor csatlósom fáradni látszott, egy megsemmisítő erejű ütéssorozattal a padlóra küldte.
Aztán csak sóbálvánnyá meredve, iszonyodva figyelte, ahogy Nikander lassan feltápászkodik, kiköpi a szájában meggyűlt vért (s vele legalább egy fogát), majd ádáz és vérmaszatos vigyorral, a bírát félrelökve újult erővel veti magát a küzdelembe...
És végül ő maradt állva.
Fél óra múltán aztán már rendünk címeres lobogójával díszített hosszúsátra mellett üldögél egy lócán. Dudorászik valamit, de ami azt illeti, nemigen tudom kivenni a dallamát - lehet, hogy a hallásom, netán az énektudása lehet az oka; vagy az, hogy az ajkai egy helyen igen csúf módon repedtek meg egy erőteljes ütés nyomán.
Lábánál szütyő, a szütyőben néhány aranytallér - a győzelme ára.
De nem ettől jó a kedve - legalábbis az, ahogy bánik az aranyakkal, erre enged következtetni.
S ami azt illeti, amit a borbély művel vele, az se épp örömteli - inkább fájdalmasnak mondanám; ennek ellenére nem nyúl a pálinkás flaska után, mi ellenszer gyanánt egy közeli asztalon várja, hogy a torkán legurulva tompítson minden érzetet.
Nézem őket - s rá kell döbbenjek, hogy egyre kevésbé értem ezt az embert.
-Nikander!.. - kezdem újra a már egyszer lezárt vitát - Nem kell végigszenvedned...
-Megbocsáss, uram! - vág a szavamba, kissé illetlenül - Megbocsáss, de azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük.
Nyugodt a hangja. Nem érezni rajta se fáradtságot, se fájdalmat.
-Nyakas parasztja!.. - dörmögöm az orrom alatt, immár sokadjára.
Mikor kitámolygott a kötelek közül, nem volt jó bőrben. Ennek ellenére sem volt hajlandó elfogadni tőlem semmilyen segítséget. Azt pedig végképp ellenezte, hogy Domvik rám ruházott hatalmát használjam fel az ő megsegítésére.
"-Arra rendeltek, hogy én segítselek téged!.. A hatalmad pedig tartogasd arra az esetre, ha valakinek valóban szüksége lesz rá!" - és ezzel a dolog részéről le is volt zárva.
Hasztalan volt a kérlelés, vagy a parancs akár - hajthatatlan maradt.
Ekkor szaladt ki először a számon:
"-Nyakas parasztja!.."
De Nikander ezen is csak vigyorgott.
Hogy a borbély elvégezte munkáját, azért csak próbálkozok megint - igaz, most mással kicsit.
-Ha most nem engeded, hogy én vendégeljelek meg, hamarost elintézem, hogy kipenderítsenek a szolgálatból!.. - vigyorgok ugyan, de ahogy a mondás tartja: minden tréfa legalább felerészt igaz.
Tudhatja ő is, mert nem ellenkezik.
Feláll, s mikor tartásán-járásán hiába kutatom maradandó sérülés nyomát, útra is kelünk.
A versenyek minden helyszínen véget értek, s a harsány bemondók szövegének tanulsága szerint jócska óra van még a ballisztások bemutatójáig. A jónép kihasználja hát az alkalmat, s nagyszabású eszem-iszommal tölti idejét. A lacikonyhák és étekosztók között bajosan verekedjük magunkat előre.
Aztán látván a mindenhol hosszan kígyózó sorokat, mást gondolok.
-Nézzük meg Agenort a kővetőknél! Ha igaz, ökröt sütnek a legények - s bizonnyal nekünk is jut belőle!..
Azzal válaszát meg se várva a nagydarab fa alkotmányok felé veszek új irányt.
Csakhamar magunk mögött is hagyjuk a már-már viselhetetlen tömeget - s így már remekül látszanak a hadiszerek is, amint egy sorban felállítva néznek a távolabb felállított fatákolmányok felé, miket nemsokára porrá kell majd zúzniuk.
-Nézd, uram... - mutat csatlósom a trebuchetek felé.
S a mutatott irányba pillantva már én is látom, mi keltette fel az örökké éber Nikander figyelmét: az egyik balliszta megtörve a sort nem a többiekkel egy irányba tekint; s nincs is fesztelenítve.
Nem tudom mire vélni a dolgot - s ahogy Nikanderre pillantok, látom, hogy ő is tanácstalan.
-Nincs ez jól így... - fogalmazza meg végül mindkettőnk balsejtelmeit.
Akaratlanul is megszaporázzuk a járást, így már szinte futunk, mikor a köztünk és a hadiszerek közt elterülő sarjúerdőhöz érünk.
Keskeny, bokrokkal és fiatal fákkal szegélyezett ösvényen kocogunk tovább.
Lendületünk két, a sűrűből előkeveredő fickó akasztja meg. Az őrség egyenruháját viselik; alabárdjaikat szorosan markolva állják utunk.
-Hová...uram? - szólal meg egyikük. Borosta, csorba fogsor, sebhely az arcán - nem épp bizalomgerjesztő ábrázat.
-A trebuchetekhez. Egy barátomat látogatjuk meg. Miért kérded? - válaszolok. Meglep kissé, hogy egyszerű őrök állják utam - általában nincs dolgunk egymással.
-Úgy? Akkor rossz hírem van: parancsom szerint senkit nem engedhetek most a hadiszerek közelébe!
-S kitől van parancsod hozzá? S mivégre? - kérdezek vissza. - Írásban kaptad? Ha igen, úgy látni szeretném.
-Hidd el uram... - furcsa, gunyorosnak ható hangot üt meg - ... nem sok közöd van neked ahhoz.
Fölényes mosoly. Egy egyszeri poroszlótól. Na, ehhez már végképp nem vagyok hozzászokva.
S ráadásul balsejtelmem is fokozódik. Valahogy érzem csak, mintsem tudom: nem rendes őrök ezek...
Az eddig beszélő poroszló láthatólag kezdi türelmét veszíteni.
-Forduljatok vissza! Erre nem mehettek tovább! - minden szavának külön ad nyomatékot, mintha gyengeelméjűhöz beszélne.
Nem válaszolok.
Elébb a fura trebuchet - most meg őrök, akik ellene mondanak egy leiosz thariának.
Ez már több, mint különös.
Fokozódik rossz érzésem - s a késztetés, hogy utánajárjak a dolognak.
S ahogy Nikanderre nézek, látom: hasonló gondolatok járnak az ő fejében is.
A tekintetünk egy pillanatra összekapcsolódik - s ekkor csak a fejemmel intek a két poroszló irányába; s kezem a kardom markolatára vándorol. Remélem, érti mire gondolok...
Aztán ismét a két fickó felé fordulok.
-DICTO! MEREVEDJ MOZDULATLANNÁ! - süvöltöm, ujjammal a beszélő őr felé bökve; s csak remélem, hogy Nikander kezelésbe veszi a másikat.
Hála a Márványtestűnek, most sem kell csalódnom benne.
Bár nem kötött kardot, bátran lép a másik őr felé. Az persze megkísérli, hogy alabárdját felé irányítva távol tartsa magától - de csatlósom gyorsabb egy paraszthajszállal, s mire a bárd vízszintesbe ér, ő kezeivel már nyélen ragadta.
Eközben az én kiszemeltem is megkísérel egy hasonló manővert. s ahogy megfogan fohászom, s eléri elméjét, e mozdulat közben merevedik meg; olyanná lesz, mint a vásári mézeskalács harcosok, kiket készítőik harcias pózokban ábrázolnak a gyermekek és édesszájúak nagyobb gyönyörűségére.
S míg Nikander ellenfelével huzakodik, én addig egy taszajtással ledöntöm lábáról a csontmerev poroszlót.
Elégedetten nézem, amint tompítás nélkül esik egy nagyot - aztán épp segíteni látnék csatlósomnak, mikor hátulról ütést érzek a lapockámon.
Nem nagyot persze, de ahhoz épp elégségest, hogy fényes nappal is megláthassam a csillagokat.
Elnyomok egy káromlást - lovag szájába mégse való az ilyen! - s megperdülök.
Néhány lépésnyire tőlem, a bokrok rejtekén mozgást pillantok meg: két alak rejtőzködik ott, de ezek nem viselik a poroszlók egyenruháját.
És furcsa, de ismerősnek tűnnek.
Azonban gondolkodni most végképp nm érek rá, egyikük ugyanis hajítóbárdot emel reám (úgy lehet, hogy ennek a párja vert hátba az előbb!) míg a másik pengét von, és óvatosan közeledik.
Nem éppen nekem kedvez a helyzet.
De ahogy mesterem mindig mondta: "ha azt várják, hogy óvatos leszel - légy vakmerő! Ha azt várják, hogy vakmerő leszel - légy óvatos!"
Hát most vakmerőnek kell lennem. Hangos csatakiáltással vetem hát magam a kardos alakra, s csak reménykedem benne, hogy a másik félti annyira társa épségét, hogy nem próbálkozik meg a kezében tartott hajítóbárddal.
Kiáltásomra új ellenfelem megtorpan, s maga elé emelt pengével várja jöttömet.
S én érkezem is.
Még sosem kellett fegyverem éles helyzetben ember ellen használnom. Ám a gondos kiképzésemnek hála szemernyi kétség nélkül emelem fejem fölé kardom, hogy a megfelelő pillanatban lesújtsak vele. Ellenfelem - sihederkorból épp kinőtt ifjú, akárcsak én - elszántsága pedig az utolsó, a döntő pillanatban inog meg.
Pengém pedig egy jobbról, fej fölül indított kétkezes csapással éppen fedetlen nyakán találja; a vas egy émelyítő cuppanással hatol a húsba, hogy ott eret-izmot-inat tépjen. Persze eztán az ütés ereje is érezteti hatását - a pengém szinte magától szabadul, ahogy az ernyedt test lehanyatlik a friss, üdezöld fűbe.
De nincs most időm tovább foglalkozni vele: hiszen hajítóbárdos társa még hátravan.
Ekkor mögülem éles fájdalomkiáltás hallik.
Önkéntelenül is megfordulok.
Nikander kerül a látóterembe. Kezében az alabárd, lábánál pedig a poroszlóruhás, ki kezeivel még mindig markolja a nyelet, s kinek hasába csatlósom épp jóízűt talpal.
Erre amaz csak elengedi a nyelet. Nikander pedig a szabaddá lett fegyvert boszorkányos ügyesen megforgatja, hogy aztán boldogtalanabbik végével tartsa sakkban a fájdalomtól görnyedt ellenfelét.
Ekkor megint neszezés - s megint a hátam mögül!
Ezúttal azonban oda se kell pillantanom, hogy tudjam, mi történt: utolsó szabadon maradt ellenfelünk a dicstelen vég helyett a menekülést választotta.
Nikander kérdőn néz rám - én a fejemmel intek nemet.
-Hagyd! Lehet, hogy többen rejteznek a közelben. Nincs kedvem óvatlanul beléjük futni. Meg aztán: a balliszták most a fődolog.
A fejemmel a földön fetrengő poroszlónak öltözött alak felé intek.
-Fegyverezd le, magunkkal visszük! Később elmesélheti, hogy miért emelt kezet reánk...
S amíg ő ezzel foglalatoskodik, én azt veszem kezelésbe, kit a fohászom eddig tétlenségre kárhoztatott.
Ahogy a közelébe érek, látom, hogy izmainak merevsége oldódóban van: tagjain kisebb-nagyobb rángások futnak végig.
Egy mozdulattal megszabadítom hát övében hordott rövid pengéjétől, majd eltöröm alabárdja nyelét.
S végül kardom a torkának szegezve várom, hogy visszanyerje uralmát teste felett.
Néhány szekundum múltán önszántából lassan mindkét tenyerét felém fordítja, jelezve megadási szándékát.
-Felállni! - hidegen csendül a hangom.
Végig engem figyel, ahogy feltápászkodik - marni kész veszett kutya ez.
Aztán, még mielőtt bármit tehetnék, a keze arca elé lendül.
Csak ekkor látom meg, hogy gyűrűt hord rajta. S ahogy tenyere felett felém pillant, esküdni mernék, hogy diadalt és kárörömöt látok a tekintetében. Lépek egyet felé, hogy fegyverrel kényszerítsem mozdulatlanságra - de késő már.
Szinte azonnal elhanyatlik, s előbb megmerevedik, majd vitustáncba kezd; szederjes ajkait hab veri ki.
Néhány pillanat csak, és kiszenved.
Méreg.
A másik már nem volt ily bátor - pedig annak a gyűrűnek a párja, melynek felpattintható méregfiolájából a társa a halálos áfiumot hörpintette, az ő kezén is megvolt. S ami azt illeti, megvolt annak a kezén is, akit az elébb kardommal sújtottam le.
Gyorsan jár az agyam - s oly végkövetkeztetésre jutok, mitől a víz ver ki.
Szektások.
Átkozott eretnekek, kik nem átallanak az Egyház és a Birodalom törvényei ellen lázadozni.
Sötétben bujkáló, céljaikért bármire hajlandó, loppal járó és ölő népség.
Minden valamirevaló egyházszolga fő ellenségei.
Ezek itt nyilván a Tisztítók szektájának tagjai; azé az átkos ligáé, melynek tagjai arra tették fel éltüket, hogy a tiszta shadoni vért a nomád "barbároktól" megtisztítsák.
Hány egyházfi s nomád lett intrikáik és provokációik áldozatát!
S most itt vannak.
Az új körülmény persze más megvilágításba helyezi az előbbi eseményeket is: nem nagyszájú, vagy épp felkészületlen őrökről van már szó.
S én arra kényszerülök, hogy a változó körülményekhez igazítsam tetteim. Új parancsot adok hát.
-Kötözd egy fához! Később kivallatjuk!
Nikander erre nem kérdez semmit, csak gyors mozdulatokkal engedelmeskedik.
Ha egy Tisztító-csoport feltűnik erre, akkor az csakis azért történhet, hogy bajt hozzanak. De mit terveztek?
Rosszat sejtve trappolunk tovább a kővetők felé.
A sarjúerdő széléről már jól látható a felállított balliszták sora.
Minden balliszta mellett sátor, melyen lobogó hirdeti a kezelők hovatartozását.
Ám ahogy megtorpanunk - részint, hogy lélegzethez jussunk, részint, hogy szétnézzünk - egyvalami rögtön szembetűnik: sehol egy ember.
Csak az egyik trebuchetnél látni mozgást; az azonban már nem a felállított célok felé néz.
Hanem lassú fordulással az összegyűlt, mit sem sejtő tömeget veszi célba.
VI.
A szabadítás.
Nikander persze rögtön sejti,merről fúj a szél, s azonmód hasra is veti magát - s egyik keze megragadva tabardom ujját hozzásegít, hogy kövessem példáját.
Így egy rügyező bokor takarásában mérhetjük fel a terepet, immár alaposabban.
Az egysoros vonalban, egymástól néhány lépés távolságra felállított kővetők közt nem látni azok kezelőit. Sem a sátraknál, vagy éppenséggel a magára hagyott tüzeknél, ahol néhány nyárson még ott pirul az ebédnek való...
Látni viszont négy embert az egyik trebucheteknél. Ezek egy ötödik fojtott hangú, káromkodásokkal alaposan megtűzdelt parancsait követve izomszakasztó munkával épp azon dolgoznak, hogy egy fogaskerekes-tekervényes alkalmatosság segítségével a látványosság miatt felállított célokról a tömeg felé átirányozzák a lomhán mozgó nehézfegyvert.
A balliszta mellett egy hatalmas kőgolyóbis várakozik - alighanem arra, hogy beteljesítse a trebuchet mostani kezelőinek álnok tervét.
Mert immár nem vitás: ezek itt arra készülnek, hogy a gyanútlan tömegbe lőjenek.
A fejem úgy kezd zúgni a gondolatra, mint még soha.
Mi tegyek?
Mert meg kell akadályozni a rémtettet, bármi áron.
De tartok tőle, hogy nem fog sikerülni.
Nem a halálom aggaszt - hisz mikor fogadalmat tettem, számot vetettem azzal is, hogy éltem nem lesz oly hosszú, mint szeretném - hanem az inkább, hogy a sors furcsa fintorából (netán az Egyetlen kegyelméből) csak én állok ezen eretnekek és tervük sikere között.
Csak én, meg Nikander.
Idáig jutok, mikor nevezett oldalba bök.
Elnyomok egy méltatlankodást; elvégre láthatóan fel akarja valamire hívni a figyelmem. Aztán, mikor az is feltűnik, hogy mire, már el is feledem sajgó oldalam.
Az egyik sátor előtt - ha jól kémlelek, épp rendem lobogója van mellétűzve - még két fickó tűnik fel. Nem is vitás, hogy egy követ fújnak a másik csoporttal; azonban ahelyett, hogy a segítségükre lennének, inkább megállnak a sátor elejébe, s onnan kémlelnek körbe-körbe.
Őriznek valamit?
A fejem zúgása alábbhagy, hogy egy kibontakozó tervnek adja át helyét.
Ad egy: a kővetőnél dolgozók lassan végeznek - nincs időnk hát segítségért menni. Nekünk kell ennek a végére járni.
Ad kettő: az erdei csapat túlélőjét hála istennek még nem ette ide a fene - vagyis nem tudják, hogy itt vagyunk; így miénk a meglepetés ereje.
Ad három: tehát ha valamelyikünk elvonja a trebuchetet kezelők figyelmét, addig a másiknak módot és időt ad a cselekvésre.
Ad négy: holttestet nem látni sehol. Eszerint a sátor rejti azokat, akiknek eredetileg dolguk lenne a ballisztáknál. S ami tán a leglényegesebb: valószínűleg életben vannak és foglyok; elvégre halottaknak szemfedél kell, nem őrség.
A cél: kilövésre alkalmatlanná tenni a kődobáló szörnyet. Ezt azonban segítség nélkül, és istenem támogatását is nélkülözve kevés eséllyel vihetjük keresztül.
De talán a foglyok kiszabadításával van esély.
Azonmód elő is vázolom tervemet csatlósomnak.
Az meg, miután szó nélkül végighallgat, csak hümmög az állát vakargatva.
Pár secundum után elunom.
-Nem mondtam, hogy egyszerű lesz!.. - sistergem mérgesen - De nincs sok időnk, s jobb nem jutott eszembe!..
Erre rám hunyorít.
-S azt honnan tudod, hogy mi lesz abban a nyavalyás sátorban?..
-Hát éppen ez a lényeg. Nem tudom, hogy pontosan mi van ott, csak remélem, hogy az, amire gondolok...
-Remény... - elfordítja a fejét.
Annyi lemondás van a hangjában, s annyi fájdalom, hogy legszívesebben ott helyben vallatóra fognám.
Persze most nem tehetem - de később talán lesz alkalom.
Feltéve, hogy mindketten megéljük.
-Rendben, uram. Én vonom magamra a figyelmet. Te pedig a magad szemével is meggyőződhetsz róla, mit őriznek ezek a fattyak abban az istenverte sátorban.
Ez egyszer nem vonom felelősségre az istenkáromlása végett. Helyette inkább a gyors búcsút választom.
-Az Egyetlen tartson meg!
Ádáz vigyorral válaszol.
-Inkább reád vigyázzon!.. Én majd vigyázok magamra. De most indulj. Maradj a bokrok takarásában. Én egy percig várok, aztán... Kezdődik a mulatság!
Remélem, nem az utolsó.
Lekuporodva szedem a lában az erdő bokrainak-fáinak takarásában. A tavalyi avar szerencsére elfedi lépteim zaját; azonban saját zihálásom is égzengésnek hat a fülemben - és csak remélni tudom, hogy ellenfeleim nem riadnak meg hallatán.
Nem kenyerem az efféle osonás, de ha célt akarok érni, akkor nincs más lehetőség.
Nikander úgy tesz, ahogy nekem mondta: kis idő múltával hangos recsegés-ropogás kíséretében kiszalad az erdőből, majd hangos szóval szól a kővetőnél szorgoskodókhoz.
Erre megállok én is, s vetek arrafelé egy pillantást, mielőtt magam is dologhoz látnék.
Még épp elkapom a pillanatot, amint a trebuchetet kezelő négy férfi a tajtékzó ötödik szavára abbahagyja a munkát, s fegyvert ragadva közelítenek az üres kézzel álldogáló, láthatóan épp csak gyanakodni kezdő csatlósom felé.
Magamban rövid fohászt mormolva érte elfordítom a fejem: a célját elérte, ideje hát nekem is cselekedni!
Az ominózus sátrat s őreit veszem hát szemügyre.
A szerencse nekem dolgozik. Mert a két férfi ugyan nem siet társai segedelmére, ám feszülten figyelik a történéseket; így ha szerencsém kitart, elosonhatok a sátor mögé úgy, hogy ne vegyenek észre.
Rövid imát mormolok - ezúttal a magam sikeréért - aztán még mindig lekuporodva elindulok.
Az erdő takarása hamar mögöttem marad, s ettől olyan érzésem támad, mintha pőrén szaladnék s minden pillanatban várom a kiáltást, mely felfedezőm szájából harsan, hogy keresztülhúzza tervem.
De csak nem kiált senki.
Még tíz lépés... még öt... három... s ott állok a sátor mellett.
Eddig jó.
Az egyik tartózsineget meglazítva csinálok annyi helyet, amennyin be tudok kúszni a belsejébe.
S ott - az Egyetlennek hála - pontosan az fogad, amire számítok.
A kinti fény után csak lassan szokik hozzá szemem a benti sötéthez. Addig csak tapogatózni tudok.
S kezem puhán, szövettel fedetten és valami mozgón talál fogást.
S ez a mozgó dolog ráadásul még valamiféle fojtott hangot is ad!
Ahogy lassan látni kezdek, rá kell jönnöm: épp egy fekvő, felpeckelt szájú, kezén lábán összekötözött emberen nyugszik tapogatózó kezem.
S amennyire körbenézek, ilyenekkel van tele a sátor.
Szerencsémre foglyul ejtőik alapos munkát végeztek: felpeckelt szájuknak hála, nem lesznek árulóim, ahogy hirtelen a nyakukba esek.
Szám elé tartott ujjammal kérek csendet tőlük.
Nem tudom megítélni, hogy hányan vannak, de amit tervezek velük, ahhoz bizonnyal elegen.
Azt csak remélem, hogy Agenor is ott van köztük.
Gyors mozdulatokkal vágom át a kötelékeket, egyiket a másik után. Közben a fülem odakintre figyel, hogy bírja e még Nikander, s hogy neszelnek e az őreink.
A zajokat, a kiáltozást meg a biztatást hallva úgy ítélem: jól mennek a dolgok.
Most jöjjön hát tervem csattanója.
Alig hallható suttogásba fogok:
-Az egyik kővetőt a tömegre irányozták. Meg kell akadályozni, hogy használhassák! Háromra kirontunk, s lefogjuk a gazfickókat!
A sátor bejárata felé fordulva kézbe veszem kedves kardom. Nem tudom, hogy kik ezek az emberek, s nem tudom hogy követnek e; de már nem is érdekel.
Természetellenes nyugalom száll meg; mindent megtettem, mit lehetett.
A többi Isten dolga.
Szabad kezemmel eltolva a sátorlapot hangos kiáltással rontok ki a fényre.
A két meglepett őrt hamar megszabadítjuk cselekvőképességétől és fegyvereitől. Az egyiket én küldöm pokolra - hál istennek megfordul kiáltásomra; így legalább nem hátulról kell levágnom - a másik, mikor meglátja, hogy mennyien követnek, szó nélkül emeli kezét a szájához.
Mérget nyel, és fogság helyett a társát követi inkább.
Töretlen lendülettel indulok a balliszta felé; s a mögöttem felharsanó kiáltozásból ítélve jó páran követnek.
A Nikandert szorongatóknak sincs hát esélye.
Csakhamar egymás oldalán állunk megint.
Valószínűleg megnőtt az ázsióm nála, mert kegyesen megengedte, hogy istenemtől kapott hatalmammal megállítsam a vérzést abból a csúnya alkarvágásból, mit a mentőakcióban szerzett.
Többre nem is futotta a hatalmamból, de elégedett vagyok - hisz jól sáfárkodtam az adománnyal.
S ami még ennél is fontosabb - áthúztuk a gazfickók számításait.
VII.
A mulatság vége.
Hogy a szektások szomorú véget értek, már csak egyetlen kérdés maradt nyitva; ám az sem sokáig.
Kisvártatva ugyanis Agenor is előkerül - hála istennek sértetlenül, bár ami azt illeti eléggé törődöttnek látszik. E körülményre tekintettel eltekintek attól, hogy egy csontrepesztő öleléssel üdvözöljem - ehelyett csupán az alkarját szorítom meg. Ő mosolyogni próbál, ám látszik rajta, hogy a történtek kevés híján meghaladják erejét.
-Eromo, én...
-Később, komám! Később! Örülök, hogy épségben találtalak; a többi egyenlőre nem fontos. Nikander! - kiáltok oda aztán a közelben várakozó csatlósomnak - Kérlek, hozz nekünk egy kis bort!
Azzal karon fogom Agenort, és lassan az egyik kővetőig botorkálunk, hogy az árnyékában pihenjünk kicsit. Mindkettőnkre ráfér.
Lehuppanok, és oly fáradtnak érzem magam, mint még soha talán. Egy hétig tudnék aludni.
Persze tudom jól, hogy egyenlőre nem tehetem - ezért hátam a fából ácsolt monstrumnak vetem, s eltöprengek azon, hogy mi legyen a következő lépés.
Ami azt illeti, még sosem kerültem ennyire közel egy kővetőhöz; Agenorral ellentétben (aki mióta ismerem, él-hal ezekért a masinákért) én sosem éreztem ingerenciát arra, hogy közelebbről is tanulmányozzam, netán kezelni is megtanuljam ezeket a masszív ácsolatú, roppant fakerekekkel ellátott, elforgatható kis toronyra szerelt gépezeteket. Az én izlésemnektúl bonyolultak és körülményesek voltak s maradtak - még akkor is, ha a hadviseléssel komolyan foglalkozva az ember hamar kénytelen beismerni: a korral lépést tartani kívánó sereg nem lehet meg ezek nélkül sem.
Ezt itt, melynek árnyékában üldögélek, már például úgy tervezték és építették, hogy hosszú ideig kibírja az elemek támadásait; szükség esetén szétszerelhető s kocsikra rakható alkatrészekből álljon (így persze sokkal gyorsabb mozgásra lesz képes, mintha egyben vontatnák); elforgatható kis tornya biztosítja, hogy kezelői kevés időn belül is korrigáljanak, ha a célt elvétették volna.
Sokáig mindazonáltal nem pihenhetek. Nikander hamarost visszatér, egyik kezében hasas kancsót, míg a másikban egy kupát tartva. Mikor odaér, tölt - aztán biccentésemre a kupát a barátomnak nyújtja.
-Tessék, uram! Vizezett bor - jót fog tenni... - megvárja, míg Ag biztosan tartja; csak akkor fordul felém - Neked pedig üzenetet hozok.
Felhúzott szemöldököm látva elnyom egy mosolyt, majd tovább folytatja.
-A lovagok közül páran tanácsot tartanak. Szeretnék, ha megjelennél köztük.
Hát persze.
Szó nélkül tápászkodom fel.
-Vigyázz reá! - a fejemmel Agenor felé bökve utasítom Nikandert, majd elindulok. Kérdeznem sem kell, merre találom a nemes társaságot - nem messze tőlem meg is pillantam őket, amint éppen elmélyült eszmecserét folytatnak; ám mikor a közelükbe érek, mindegyik felém fordul, s egyszerre elhallgatnak.
-Üdvözöllek benneteket! A nevem Eromo sil Mobrem; a Shedlek Bástyája comitatus leiosz thariája vagyok! - mutatom be magam, mikor körükbe érek. szavaim főhajtással kísérem - elvégre egy úr még a pokolban is legyen úr.
Az alkalmi társaság négy tagot számlál.
-Aretas sin Areso vagyok, a Lilomtőr comitatus equestere. - siet magát bemutatni egy már-már véznának tűnő lovag.
-Ilian con Hendaye, equester a Kékpajzsosok közül. - nagydarab, mély hangú, mord lovaghoz tartoznak e szavak.
-Eutim am Narvarte, az Isten Kardjának lovagja. - mosolygós szőke férfi hajol meg felém.
-Meliton con Saldias vagyok, s mi azt hiszem ismerjük egymást... - hajol meg felém a negyedik; rendem tabardját hordja; ám ha nem viselné, akkor is felismerném benne Agenor barátom mentorát - Mind köszönettel tartozunk neked, ifjú Eromo. Nélküled... Nélküled még most is dicstelen foglyok lennénk, s ezek a fickók elérték volna céljukat; akármi is lett volna az.
Arrafelé int, amerre a csatlósok és szolgák az elhullott ellenség tetemeit terítik ki szép, rendezett sorba.
Elszorul a torkom.
-És a túlélők?.. - kérdezem rekedt hangon
-Nincsenek. - most a Kékpajzsos lovag válaszol - Levágtuk őket, vagy mérget nyeltek.
-Ahogy gondoltam...
-Parancsolsz?..
Pár szóban elmesélem hát találkozásom a poroszlókkal idefelé jövet.
Mondandóm döbbent csend fogadja.
Legelébb aztán con Saldias lovag talál hangot.
-Összeesküvés... De a kérdés most az: mi legyen a következő lépés?
-Mostanra mind halott. - veszi át a szót am Navarte - S akármit is terveltek, az biz eme jó lovagnak köszönhetően kútba esett. Evégett azt javaslom, hogy a feles riadalmat kerülendő egyenlőre ügyet se vessünk reájuk...
Ennél a pontnál már nem bírom tovább, s közbeszólok.
-Már megbocsáss, jó lovag, de nem tudhatjuk, hogy mennyi gazember van még rejtve a környéken; vagy hogy milyen meglepetést tartogatnak számunkra. S ne felejtkezz meg arról a gazemberről sem, akit innen nem messze egy fatörzshöz kötöztettem. Meg aztán nem is nekünk kell döntenünk a további teendőkről... Viszont mindenképp hírül kell adnunk a történteket.
A többi erre már egyetértőleg bólogat.
-Nos, akkor a terv a következő: a jó sil Mobrem egy tucat élén hírül viszi a történteket őexellenciájának; s egy füst alatt útközben begyűjti a fához kötött latort is. Itt megerősített őrség várja, hogy ők vagy mások visszatérjenek a paranccsal. A jelszó legyen... Tisztítótűz. Ellenvetés?
Persze, hogy nem volt.
így aztán pár perc múlva Nikanderrel és ötödmagammal már visszafelé tartottunk.
A megkötözött latort ugyanott találtuk, ahol hagytuk - társai ha tudják, hogy itt marad, bizonnyal visszatérnek érte; így azonban velünk folytatja útját. Setét tekintettel méreget, hisz tudja jól: kínok kínját, s végül a halálát köszönheti nekem.
De hát kinek-kinek érdeme szerint, nemde?
Természetesen nem vagyok oly ostoba, hogy egyenest az arciepiscopushoz őexellenciájához forduljak. Hisz temérdek időt vesztegetnék csak azzal, míg kivárom sorom. S nekem éppenséggel az időm van igen szűkre mérve.
Ezért hát embereimmel rögvest rendem hosszúsátrához menetelek.
Útközben végig azért fohászkodom, hogy mentorom ott legyen - s lám, az ima nem hiábavaló: mikor marcona kis menetünk a száron vezetett fogollyal a szétnyíló, hüledező tömegtől övezve a sátorhoz ér, nem mást talál ott két tucat lovag gyűrűjében, mint éppen t.
Mentorom oly ábrázattal közelít a némává vált emberáradatban, mintha citromba harapott volna. Ám ez hamarjában vicsornak s jócska pírnak adja át helyét, mikor elmondom, hogy mi esett meg velünk a trebuchetek körül.
-Átkozott eretnek banda!..
S az ügy kezelésének terhét azzal a vállamról leveszi.
Mázsás terhemtől megszabadulva aggastyánmód lépkedek a lassanként élővé váló tömegben.
S hogy a történtek híre futótűzként terjed lovagtársaim körében, egyszerre sok jóakarom lesz: kerül lóca, asztal, vizezett bor is - na meg persze kíváncsi, puhatolózó kérdések.
De hamar rájönnek, hogy sem erőm, sem hajlandóságom nincs most a beszédre.
Ehelyt kis idő, meg egy kupica felhörpintése után, mikor érzem, hogy az erő kezd visszaköltözni a tagjaimba, kioldalgok a sátorból.
Nikander persze odakinn vár.
-Micsoda nap, mi?..
Az meg csak mosolyogva bólint.
Fél óra múltán kezdik rá a szószólók:
... Őexellenciája úgy rendelkezett, hogy a haditornát berekeszti! Ki-ki haladéktalanul térjen meg szállás vagy lakhelyére...
Mondandójuknak a város egyenruháját viselő poroszlók adnak nyomatékot.
Hogy az archiepiscopus jól döntött e, nem tudom. És egyáltalán: e kis "kaland" értésemre adta, hogy akármit is tartsak magamról; porszem vagyok csupán.
Kicsiny dolog, mely említésre sem érdemes - ám ha a szemedbe száll, könnyen a vesztedet okozza.