Castor az önkéntelen harci láz elmúltával üresnek érezte magát, mintha csak hálni járt volna belé a lélek. Iszonyatosan elcsigázottan emelte fejét a donnára és meglepõen szelíd hangszínt ütött meg. Képtelen volt nem õszintén válaszolni.
- De igen. Egy kicsit... Azt hiszem... Pedig higyje el nagyon hálás vagyok azért amit értem tett. Kivakart a mocsokból, befogadott, én meg így hálálom meg... csak tudja két nap kissé kevés volt hogy újra a régi önmagam legyek...nem akarok panaszkodni most sem fogok...mivel az ön családja rabszállításból él, feltételezem vannak sejtései milyen elbánásban részesülnek a foglyok egy gorviki rabszolgagályán...fõleg az, aki kettétöri az evezõlapátot, rátámad az õrökre, és háromszor kísérelt meg szökni...fél évíg kísérleteztek vele, hogy megtörjenek, de nem adtam nekik ezt az örömöt. Teljesen kikészítettek, azt akarták, hogy a saját szaromat egyem, de én ehejett leharaptam az egyik kínzómester fülét...Már erõm végére értem, mire az Inkvizíció levadászta a gályát és kiszabadított minket...és Ranilra, ha nem így történik istenemre mondom meg is tettem volna, amire kényszeríteni akartak. És ebbõl az állapotból emelt ki ön enegem...szóval kicsit meg vagyok rogyva...nem vészes...de az ön pofonja már éppen elég volt ahhoz hogy leverje a szelepet....
annak a zárját, amit látott....azt amit......hmm...nem szívesen beszélek róla...tudja tíz évvel ezelõtt szemtanúja voltam hogy anyámat lekaszabolja egy ork különítmény...akkor történt elõszõr....akkor "szakad el" bennem valami...igazából nem tudom mit csináltam...csak arra emlékszem, hogy egyik pillanatban anyám holtteste fölött röhögõ orkokat látok, a másikban meg azt, hogy egy hullakupac tetején állok egyedül, talpig véresen és félig vakon, és mindenki halott anyám támadói közûl. Õszintén szólva félek is ettõl az énemtõl, mert nem tesz különbséget barát és ellenség között...valami nagyon mély...valami állati...aztán még egyszer jött elõ az életem folyamán, huszonkétéves koromban...a vadonban járõröztünk a szakaszommal, mikor megálltunk pihenni...engem küldtek el tüzifáér...tudtuk, hogy toroni határvadászokkal van tele a környék...szóval be voltunk spanolva rendesen...aztán egyszer csak rajtam voltak...egy fémgartott szorult a nyakamra, és valaki igyekezett tõrt dugni a páncélom alá.....többre nem emlékszem...de mikor visszamentem a társaimhoz, tüzifa helyett egy toroni fejét dobtam eléjük...és harmadjára most jött elõ. Nem az ön személyének szólt...a gorvikiak fél évig gyúrtak rá, mire ilyen állapotba kerültem....szóval ha amiatt aggódik hogy ön, vagy a lánya ellen fordulnék....annyit modhatok csak akkor csinálok, ilyet, ha teljesen egyedül vagyok és az életemért küzdök...
....fáradt vagyok. Iszonyatosan fáradt....és higgye el nem nõ kell nekem, hanem vetett ágy. Vettett ágy és egy hét pihenés. Hét nap. Csak ennyit kérek öntõl singnoria, és újra ember leszek. Tisztában vagyok a korlátaimmal, tovább már nem sanyargathatom ezt a testet bûntetlenül. Ami Tariq-ot illeti...azt hiszem már éppen eléggé sikerült bebizonyítani egymásnak, hogy mindkettõnk képes lenne péppé verni a másikat. Értelme persze nincs, hiszen mindkét testõrét nélülözni kellene jó ideig. Szóval bízza rám a fickót, majd kitalálok valami békésebb ismerkedési formát. Jó és hû harcos, de ha elfogad tõlem egy tanácsot: ne üsse meg többé. Soha. Az élete múlhat a testõre önfeláldozásán, és Tariq sokkal jobban kötõdik a lányához mint önhöz. Észrevettem.
Szóval csak egy hét pihenõt kérek. Addig bejárnám az udvarházat és környékét, és átgondolnám mit érdemes csinálni a védelméért.
De ha úgy ítéli meg, hogy nincs szüksége egy félõrült hadirokkantra, megértem. Ebben az esetben még ma elhagyom a házát.
Mi a válasza signoria?