Dzsana Khadde
<Hiába.
Az emlékképek már megfakultak gyermek és ifjonti éveimből, még egy-két viadalt vissza tudok idézni Kadírból. Ám, miután elhagytuk a sivatagot - vagyis csak én - onnantól nincs mire emlékeznem, csak a borzalom. Nem, nem az én borzalmam, hanem azoké az ártatlanoké, akiket a hírnév miatt öltem le mint valami állatot. Eszméletlen... Ennyi idő elteltével kell rájönnöm, hogy mivé lettem egy ábránd miatt. Nem számított semmi és senki.
Méghogy Afuz miatt... pheee... soha nem ment volna bele egy olyan alkuba, soha! Én meg az első alkalommal gondolkodás nélkül igent mondtam. Nem vagyok különb, mit azok a csatornában élő patkányok. Semmivel. Sőt - ők csak zsaroltak, én meg öltem, ártatlanokat.>
*Rájöttem hát mivé válltam. Nem érzek semmit csak ürességet. A világ, mi eddig bennem élt most kipukkant mint egy szappanbuborék és csak a sötétség maradt meg utána.
Nincs életem. Jövőm pedig pláne. Egy keserű mosoly jelenik meg arcomon amikor eszembe jut Malor, és a tegnap reggeli beszélgetés. Még ez a kis fény is kihúnyt lelkemben. A mosoly elhalványul, majd kifejezéstelen arccal bámulom tovább a sírhalmot.*