Dzsana Khadde
*Lecsatolt fegyvereimet a sírhantra teszem.
Furcsa az élet. Valamikor még ezek jelentették az életemet, most meg undorodva nézem őket. Mintha égetnének.
A hangok messziről érkeznek és nem utalnak heves csatára, így nem mozdulok meg. Úgy vélem, hogy ezek a haramiák nem veszélyesek a többiekre nézve, hisz eddig mindig megfutamodott az ellenség, megadták magukat, és tapasztaltam, hogy nem túl jó harcosok.
Így maradok, még úgy is, hogy valahol motoszkál bennem (mélyen) egy érzés, hogy cserbenhagyni a társakat bűn, talán a legnagyobb bűn.*
<Mit számít már ez nekem, egyel több vagy keveseb.>