
Hm, igaz Sessaryen, minél több dologtól függ az ember, annál jobban meg lehet valamivel fogni, annál kevésbé nem a maga ura. Igyekszem elkerülni, hogy sarokba szoríthassanak, mert ha ilyennek a szele felmerül, ott valami bűzlik.
Ami ma világjelenség, a bevett vérszívás, nem feltétlenül helyes. Nem a főnök-beosztott alárendeltségi viszonnyal van nekem a bajom, meg hogy valaki megmondja tisztességes hangnemben, hogy léci ezt így meg így kéne csinálni, nem anarchiára törekszem, hanem az csípi a szemem, hogy nincs emberség. Ha az lenne, mindjárt más hangulatban megy az ember dolgozni, és másképp áll hozzá a munkájához. Attól, hogy melózni kell, nem mindegy, az hogyan valósul meg, de most nem? Nem feltétlenül kéne gyomorideggel, stresszesen végződnie és zajlania, pszichoterror nyomása alatt. Nem munkaellenes vagyok, ha ez nem derült volna ki, hanem az alapvető humánus viselkedést és hozzáállást hiányolom. A sorba beállást úgy értettem, hogy mindenki lesunyja a fejét, ha undokul kihasználják, vagy mellette valakit megaláznak és úgy beszélnek vele, mint a kutyával és még mukkanni se szabad, mert akkor hujjuj, arról kódulsz. Stopperozzák mennyi időt van budin, véres húsként néznek rá, ha időben fejezi be a munkát és menne haza, nem meresztené még benn magát az üzemben/irodában/akármiben, ha uram bocsá próbálna több időt lenni azokkal, akikkel szeret, nem feltétlen a kollegákkal.
Mindezt mért tehetik meg? Azért, mert kajánul vigyorogva tudják, hogy "megfogtalak öreg, kell a lé, ott a beteg rokonod, a gyereknek a suli, ovi, no meg kéne falat a szájba, de a stex tőlem jön, szóval megtehetek veled bármit, lehetek szemét, te úgy se szólsz vissza, mert kezemben az életed!". Ez az a feljebbvalói, céges hozzáállás, amitől vörös lepel hull a szememre. Kompromisszum, meg jó légkör teremtése úgy látszik, nem létezik, csak valamiféle zsarnokoskodás, és ezt akkor se veszi be a gyomrom, ha aztán kukát kell turkálnom valahol. Ha pedig a munkahelyek zöme ilyen vágóhíd, akkor inkább távol tartom tőle magam, szeretnék egészséges önértékelésű és pszichésen rendezett maradni, nem roncs. Örülök annak, ha pozitív példákat hallok (ez a kevesebb) és szomorú vagyok, ha a negatív szél fúj felém. Nincs ez így jól, és kár, hogy mindenki fél, retteg, és inkább tűr, erőn felül. Sose térül meg, de ez senkit nem vigasztal, mert kilátástalanság van, és mindenki magasztos sóhajjal gondol a sírgödörre...

Félreértés ne essék: senkit se akarok bántani, vagy felhánytorgatni, rámutatni arra, hogy hol nem jó az élete, mert tudja azt mindenki magától, és van, akiazért jön ide, hogy ne kelljen arra gondolnia, milyen felfordulás is az élet, szeretné ezt háttérbe nyomni, kicsit lazítani, kikapcsolódni. Ez egy jó gyógyír, addig is csöppen valami jó is.
Amica: diákként nekem is vannak jó emlékeim, érdekes, mikor nem diákként voltam valahol dolgozni, az árnyoldal tülekedett a képembe, nem a jó. Pedig én aztán próbáltam pozitívan hozzáállni mindenhez, de ha a kisujjam nyújtottam, az egész karom kellett

