A játéktér

[Con Larrodan]

Nelinrango... mindig is nyugodt kisváros volt a maga módján. Persze az átutazók (kalandorok) néha felfordulást okoztak, de ennyi kell - mondják a helybeliek - legalább történik valami.

Borongós, késő tavaszi idő van. Kellemesen hűvös, friss szél zenél odakint, míg a fogadó melegében kissé megfáradt kobzos pengeti melankolikus húrjait. Halk beszélgetés duruzsolása tölti be a nem túl nagy helyiséget. Meggyfa asztalok, s székek fogadják vendégeiket.
Almosenso, a kissé pocakos, 40-es, pödrött bajszú fogadós mézsörrel kínálja a Szabad Madárba betévedő, pihenésre vágyó embereket. Néhányan kártyáznak, mások épp most költik el a vacsorájukat.

[Haome no Munemoto]

Edan wi Aragon
Vándor dalnok, mesemondó, pengevírtuóz és életművész

Bár csak késő délutánra járt, mikor belovagoltam ebbe a koszfészekbe, már sehogy sem akaródzott továbbmennem.
Nem - még egy éjszaka a puszta földön, egy szál takaróban egy bokorban az út mellett, és végelgyengülésben pusztulok el...
Persze ez a városnak csúfolt falucska csak fél fokkal civilizáltabb, mint az északi vad vidék, amerről jöttem, ám néhány napra - csak míg a fáradtság tovaszáll tagjaimból! - éppen megteszi.
Mert kell pár éjszaka, mikor nyugodtan, vetett ágyba hajthatom fejem, s nem egy nyereg a párnám; s ami a fő: nem vagyok kitéve mindenféle erdei fenevad támadásainak.
Na nem mintha félnék - mert tudvalevő, hogy Edan wi Aragon nem fél senkitől! Ám azt azért meg kell hagyni, hogy egyedül nem szívesen nézek szembe a vadon ismeretlen veszedelmeivel...

Szóval a nap még magasan járt, mikor a szegényes házak közé léptettem.
Hát, mit ne mondjak: a hely nem egy metropolisz. Egyszintes nyomorult viskók mindenfelé, csak a főtéren álló épületek magasodnak a város fölé. Templom-városház-fogadó. A szokásos "szentháromság". Még akkor is húztam a szám, mikor a lovam a lovászfiú gondjaira bízva az utóbbi falai közé léptem.
A középszerű hely középszerű tulajdonosával hamar dűlőre jutottam: ingyen vacsora és ser (az itteni bor ugyanis ihatatlan!..) na meg a szállás fele áron, s én cserébe pengetek némi talpalávalót, s vacsora után előadok egy szép históriát.
Úgyhogy lemálháztam a szobának csúfolt lyukban, s leküzdve a vetetlen ágy delejes vonzását, visszatértem az egyenlőre csaknem üresen álló fogadóterembe.

S most itt üldögélek egy széken, a sarokasztalnál. Kezemben kedves kobzom, ajkaimon egy kedves dal (jaj de szeretik Északon... Miért is kellett eljönnöm onnan... Én ostoba, ostoba!..), előttem egy félig üres sereskorsó (egy nagyokos szerint félig teli...)
Ahogy közeledik az este, s gyűlik a nép, úgy kapcsolok én is át a "melankólikus kobzosból" a "duhaj kocsmahős" fokozatba. Persze az átmenet szolid - nem akarom a frászt hozni ezekre a minden bizonnyal egyszerű emberekre - ám eltökélem: ha törik, ha szakad, én itt biza' jól fogom érezni magam.
Elvégre egy átmulatott éjszaka után bizonnyal jobbat alszik az ember!..

[Togar]

Arthur Wernad Uwel paplovagja

A lovag messzi földről indult útnak, maga mögött hagyva múltját, és az istene által kijelölt utat róva. Amiről jelenleg fogalma sincs hová is vezet, talán egyszer sikerül megértenie, azt az irányt amerre halad, addig azonban nincs más lehetősége, mint menni. Jelenleg küldetés nélkül utazik, a legközelebbi templom felé, ahol talán kap egy újabb feladatot, miután az előzőt elvégezte. A nemes ficsúr megtanulta, többé nem erőszakoskodhat a parasztlányokkal, bár a büntetés folyományaképpen, erőszak nélkül sem képes semmire. Későn jött rá, hogy a pénz nem minden, és a felfogadott testőre sem többek, mint kiöltöztetett haramiák, aki az első nehézség után faképnél hagyták urukat. Elegendő volt a legnagyobb hangút levágni, a többi szépen elsomfordált.

A dolgát végezvén elindult északnak, az is olyan jó irány, mint a többi, döntését nagyban befolyásolta, hogy arra vezet az út, amin eddig haladt. Az első pár éjszakát éberen töltötte, óvatosságból, nem küldtek-e utána embereket, bosszút állni, azonban nyugodtan teltek az éjszakák. Egy hét elteltével érkezett meg ebbe a poros kisvárosba, már déltájban meglátta a távoli horizonton, azonban még jó pár órányi lovaglás árán jutott be a házak közzé. Tipikus poros kisváros, a maga álmatag tempójú létével. Sötétedéskor az emberek lassan bezárkóznak házaikba, és csak az őrség kószál az utcákon, meg az a néhány alkoholista, akik rendszeresen a fogadó vendégei késő éjszakáig. Azonban még időben érkeztem, így ha nem is könnyen, de tudtam útbaigazítást szerezni a fogadó felé. Valljuk be, nem festek túl bizalom gerjesztően fekete teljes vértben, majd két méteresen, és a hátamon keresztbevetett kétkezes karddal. Az arcom sebhelyes, az Uwel szolgálatában eltöltött idő nyomot hagyott rajta, így aki nem ismeri a vallást, az könnyen haramiának nézhet.

A fogadóhoz érve, az istállófiúra bízom a lovat, bízva benne becsületesen ellátja, ebben talán segítségére lesz az egy ezüst, amit a kezébe nyomtam. Ennyi pénzt jó ideje, vagy talán soha nem látott, az elkerekedett szemeiből ítélve, és azonnal lelkes bólogatásba kezd az utasításaimat hallgatva. Biztos vagyok benne nem lesz gond a ló ellátással. A fogadóba lépve látszik, kezd esteledni, nincs nagy tömeg még, de egyre kevesebb az üres asztal, az ajtónyitásra felém fordulnak a fejek, és végigmérnek, néhányan csodálkozva, némelyek félve, van, aki kihívóan. Nem igazán foglalkozom ezekkel, pihenni szeretnék és nem bajt magamnak. A fogadós segítőkész mikor odaérek, szerencsére van szabad szobájuk, és a vacsora is hamarosan elkészül. Leadom a rendelésem, jófajta sült húst, hozzá némi köretet és cipókat kérek, továbbá egy kupa bort. Alig várom, hogy mást is ehessek, mint szárított húst, egy hét alatt eléggé beleuntam a dologba. Körbenézve látom, az ajtótól nem messze van még üres hely, így helyet foglalok. Azaz elfoglalok egy asztalt, látom az egyik sarokban, egy kobzos készülődik a zenélésre, kíváncsi vagyok, mit fog játszani, jó rég nem hallottam már hallgatható zenét….

[Quator ar Zaraquer]

Joffer Kosztasz

*Nelgira... Neniglar... Tehát valami "Ne-valami" a hely neve. Ez igazából mindegy is. Joffer legutolsó összefüggő emléke, hogy Ifinben sétál, aztán onnantól csak egy szakadozott, bor- és főleg rumgőzös festménysor az egész. Pár napja már itt van - bárhol is legyen az az itt - és éli a hozzá hasonló "kényszerszabadságukat töltő" nyalka és dicső kalózkapitányok mindennapjait. Ennek megfelelően a napot macskajajjal küszködve, a szobájában fetrengve töltötte, de már késő délután van. Ez olyan, mintha az esti hepaj hajnala lenne, így az éjszakára elülő tyúkok utolsó kotkodácsolásaira előkúszik félhomályos rejtekéből a csehó "jelensége" és nagyjából ráncba szedi magát. Ha nem lenne iszonyúan másnapos még jóképűnek is mondhatnák az emberek a középmagas, meglehetősen sovány férfit. Kissé hosszúkás arcát rövid körszakáll keretezi. Haja középhosszú és egy kis tincsben fogja össze hátul. Bõre kreolárnylatú, szeme sötétbarna, haja fekete. Öltözéke egy háromnegyedes piros tengerészkabátból (fehér gallér és mandzsetta), szürke szűkre szabott nadrágból, visszahajtott szárú csizmából és egy széles fekete bőrövből áll. Az övén egy ezüsttel futtatott markolatú rapír lóg hüvelyében, bár első ránézésre ez inkább sikkes kiegészítő, mintsem halálos fegyver Joffer számára. Bár állni is eléggé bizonytalanul tud, de azért megindul lefelé, hogy valamivel életet leheljen ábrázatába. Egyenlőre meglehetősen szánalmas látványt nyújt, ahogy hosszan, elnyújtva nyögdécsel, miközben fejét a lépcső korlátján csúsztatva meg-meg roggyanó lábakkal és erősen kapaszkodva learaszol a földszintre és a lépcsőhöz legközelebbi asztalhoz valósággal lerogy, attól függetlenül is, hogy ott éppen ülnek-e avagy sem. Miközben továbbra is arcát a deszkákon nyugtatva fekszik ültében. (Ezt a furcsa testhelyzetet csak a hozzá hasonló kaliberű "éjszakai rémek" tudják hitelesen előadni, hogy úgy tűnik tényleg kényelmes lehet.) Mikor meghallja, hogy a sarokban már hangol a ma esti muzsikus feltartja remegő kezét, mint valami jelzőzászlót és próbál integetni a fogadósnak, hogy hozzon valami energetizálót. Valószínűleg a jó gazda már ismeri kétes vendége ízlését, mert egy nagy korsó sört csapol, amibe azonnal beleönt úgy egy deci rumot. Ezt helyezi olyan közel a piros kabátos fejéhez, hogy annak a lehető legminimálisabb erőlködéssel kelljen felfelé emelnie kobakját és azonnal rácuppanhasson az "éltető nedűre". Ezt Joffer meg is teszi és nagy, mohó kortyokban szippantja fel a korsó tartalmát, majd a felénél annyi időre abbahagyja az ivászatot, amíg egy hálás böffenéssel megköszöni a kocsmáros fáradozásait. Ezek után már egészen emberi kinézettel felül és hátradől a székén, hogy immáron lassabban, az ízeket is kiélvezve szopogassa el "koktélját", miközben felméri a ma esti felhozatalt. A három fő ivócimbora típust keresi: Első a pénzes, akiből ki lehet csikarni néhány ingyen kört, netán egy-két parti kártyát is. Második, akibe bele lehet kötni és jókat élcelődni rajta, hogy a közönség is szórakozzon. Végül, de nem utolsó sorban pedig olyan "jóbarátokat", akikkel egész éjszaka lehet inni és nem bánják, ha a közös tivornya után erősen csökken a közmegbecsülésük a csendes kisváros lakói körében. *

[Haome no Munemoto]

Edan wi Aragon

Gyűlik a nép.
Az este közeledte előhozza az "érdekesebb" arcokat.
Hála az isteneknek - akármelyik is intézte így!

A nagydarab fekete vasba bújt, tagbaszakadt alak láttán még csak a szemöldököm szalad magasra.
Alaposan végigmérem (van reá mód, hisz végül nem messzire tőlem jut üres helyhez) - válaszul ő is végigmér.
Talányos mosolyt villantok rá - hisz' ő is ugyanúgy kirí az enteriőrből mint jómagam.
És legalább mi, civilizált népek tartsunk össze.

S ha a páncélos vitéz láttán csak meglepődtem, a macskajaj-űzött kocsmakandúr megjelenése egyenesen mosolyt csal orcámra.
Innentől kezdve a hangulat garantált; mint ahogy az is előre borítékolható, hogy az itteniek egyhamar nem feledik ezt az estét.

Az alkalomhoz illőn harsányan a húrok közé csapok (elvégre szeretem, ha figyelnek rám az emberek...), s mi másba? - bordalba fogok azonmód.

"Nem tehetek róla, így hozott a gólya,
Rumosüveg volt a nyakamban.
Már anyám is azt mondta,
Jobb a snapszos piskóta,
Jobb a tejnél édes angyalom !
Nem kellett nékem a tej,
Már az első szavam az volt:
Piát ide, hej !
Azóta sem javultam, folyton inni tanultam,
tudok is, azt bátran állítom. "

Várom a hatást.
S az nem is marad el - a népek szája tátva maradt, a poharak megállnak a levegőben. Még a légy zümmögését is hallani.
"Édes jó Alborne, ne hagyj el!.. Ezek akkor hallanak csak zenét, ha a templomi kórus nyekereg?.."
Végül úgy határozom, hagyom, had ülepedjen az élmény - addig is iszom egyet, hogy a magam számára ihletet, a közönségem számára meg időt nyerjek.

[Yvett de Crei]

Ros

"Óóóó, miért kellett már megint?!?" nyögöm magamban, miután észhez térek kissé a már ismerős tölcséres utazásból. Jobb ülve, s két térdem közé hajtom a fejem, hogy szűnjön a szédülés. Szűnik is, de vele együtt növekszik a mérgem: már egyenesben voltam, hogy megtaláljam apámat, de újabb kanyart kell tennem mások akaratából. Felpaprikázva emelem fel a szemem, hogy szembenézzek társaimmal, hátha jót derülnek rajtam, azonban egyedül vagyok. Kikerekedett szemekkel meredek előre a nagy semmibe, amikor egyszer csak villódzó fény keretében egy ismerős női arc bukkan elő nem messze tőlem.
- Ne haragudj Ros! Külön kellett választani benneteket, mert együtt nagy veszélyben voltatok. Fordulj északnak és menj a Szabad Madárba. Tölts el pár napot meghúzódva, s majd tudni fogod, hogy kikkel és merre indulj tovább.
- Hová? kérdem keserűen, de választ már nem kapok. A sajnálkozó arc ahogy jött úgy tűnik el szépen a semmibe végképp egyedül hagyván. Nehezen és magamban káromkodva felállok. "Hová kell menni? Kihez? Miért? Meg egyáltalááááááááááááááááá..." kapkodok valami fogódzó után ahogy orra bukok attól a taszítástól ami hátulról érkezett. Elvágódom a porban, de reflexből már fordulok is hátamra, hogy a mozdulat közben becses rapírom a kezembe símuljon - nehogy már védtelen legyek...
- Dasy! - meredek először értetlenül a lovamra, majd a földön maradva fekve nevetni kezdek. Szegény pára meg mintha megütközve nézne. Talán azt gondolja, hogy meghibbantam.
Összeszedem magam és felállok, elteszem a fegyverem, s alaposan leporolom magam. Nem szeretem a piszkot. Miután ezzel végeztem hű hátasomhoz lépek és megsimogatom. Szegény párának én vagyok az egyedüli biztos és ismerős pont jelenlegi helyzetében. Nem mintha ez fordítva nem lenne igaz.
Feltérképezem, hogy milyen felszerelés maradt nálam a nem várt utazás eredményeképpen, s az megnyugtató, hogy bármit is hoz a sors viszonylag mindenem van amire csak szükségem lehet.
Felülök a lovamra, s még egyszer körbe nézek, hátha megpillantom társaimat: de nem. Apró csalódottsággal fordulok észak felé. "Remélem még találkozunk!"
Puszta tárul a szemem elé egy-két bokorcsoporttal tarkítva észak felé. Nincs sok időm, mert már lassan lefelé nyugszik a nap. Úgy egy órám lehet szürkületig.
Mérföldeket hagyok a hátam mögött lassú ügetésben, de sehol egy kósza ember vagy valamilyen más értelmes lény. Kedvem egyre laposabb.
"Még hogy Szabad Madár! Szabad az, amelyik vagy egy fertály órája itt köröz a fejem felett várva, hogy leforduljak hátasomról, hogy kivájhassa a szemem. De biztos Léna nem erről beszélt. Sürgősen helyet kell keresnem éjszakára, mert már a szürkület körbe takart, de nem szívesen hálnék a földön egy szál takaróba burkolódzva."
Meresztem a szemem előre és egy mosolyféle ül ki pár szegmens után arcomra. "Végre!" Hisz látok némi fényt magam előtt. Még hátra van jó pár mérföld - látszatra -, de addig biztos nem fogok megállni, míg el nem érem, vagy végképp kiderül, hogy éjszakai bábot látok a délibáb helyében.
Nem, nem délibáb az! Bizony egy kisebb városka, falu vagy minek is lehet hívni fényei bontakoznak ki szemem előtt egyre jobban. Megkönnyebbülök egy picit, hogy a nap végére valami jó is történik.

[Togar]

Arthur Wernad Uwel paplovagja

Egy újabb érdekes megfigyelni való jelenik meg a látóteremben, ha nem lenne rajta ruha, amit nem neveznék frissen mosottnak, kapásból zombinak nézném, a közlekedése alapján. Látszik, törzsvendég lehet, ugyanis a fogadóssal már integetés alapján is megismerik egymást, hamarosan érkezik neki valami nagy korsó pia, amit elfogyasztva ismét élet költözik arcába és mozdulataiba. Ekkor a dalnok egy nótát ad elő, amelynek a szövegét ez az alak ihlette, találó azt kell mondjam. A lovag elmosolyodik a maga módján, ez a penge mosoly jelenthet jót is és rosszat is, aki ismeri azt tudja jót jelent, bár ezek az emberek vannak kevesebben. Ha dühös nem mosollyal jelzi, hanem tettel. Láthatólag a falusiak nem sok zenét hallgatnak, mert a hatás elég látványos, megmerevedő emberek, és látható vágyakozás a további hasonló szerzemények után. A fogadós lassan kezdheti dörzsölni a tenyerét, ha lesz zene, akkor lesz fogyasztás is.

Szegény Kosztasz meresztgeti a szemét, de csak helybélieket lát, akik messzire elkerülik már őt, elég hamar kiismerték, így egyenlőre marad neki a kobzos, aki lehet dörzsöltebb mint ő, vagy a lovag, aki még itt sem hajlandó megszabadulni páncéljától, és mellette a falnak van támasztva egy akkora kard, mint maga Kosztasz. Azonban mint tudjuk a remény hal meg utoljára, ugyanis a fogadó előtt egy kocsi fékez le, és fél tucat ember száll ki belőle, egy nemesféleség, a ruhájából ítélve, és a testőrei. Határozott léptekkel indulnak meg a fogadóba, belépve, minden szem rájuk szegeződik. A testőrök bőrvértet, rövid kardot viselnek az oldalukon, míg kettő hátán rövid íj látható. Addig a nemes selyemruhában, fegyvertelenül lép be, minden ujján aranygyűrű és szikrázó drágaköves nyakláncot visel. A falusiak ismét szájtátva bámulnak, míg a lovag csak egy pillantást veszteget az újonnan érkezőkre. Úgy látszik elég nagy forgalom lett itt hirtelen, és a fogadósnak ez lehet a szerencsenapja, legalábbis az arcán ülő teli szájas vigyorból erre lehet következtetni. A nemes int és az egyik testőr elindul a pult felé, míg ők a bejárat mellett várnak.

[Yvett de Crei]

Ros

Nem kell sok időnek eltelnie, hogy lóháton elérjem a városkát, mely szép lassan sötétbe burkolózott a szemem előtt. Itt-ott ég egy-két lámpás az utcákon, s a házakból meleg fények szűrődnek ki.
A város szélén nem mászkálnak már ilyenkor emberek, így magányosan baktatok végig a kietlen utcán. Logikusan gondolkodván valahol a közelben kellene lennie egy fogadónak, de még csak hírét sem látni, hallani. Én pedig már nagyon fáradt vagyok. Már arra sincs erőm, hogy mérgelődjek magamban.
Dasy nyakát megpaskolom menet közben, talán egy kis lelket akarok belé is önteni, hogy legyen még akarata tovább menni.
- Mindjárt megpihenhetsz te is, csak még egy kis kitartás! Ránk fér. Szegény párának sok mindent kellett kiállnia mellettem, pedig nem is oly rég vettem. Ennek ellenére hűséges kanca.
Gondolataimból, fásultságomból ajtónyikorgás ránt ki. Felkapom a fejem és azonnal megállítom Dasyt.
Egy középkorú, ruházatából ítélve szabad paraszt férfi hagy el egy sötétbe burkolózó házat éppen. Rám vet egy röpke pillantást, majd tovább is indulna, épp amerre én is baktatok.
- Szép jó estét Uram! szólítom meg.
- Magának is. - válaszol enyhén szólva visszafogottan, bizalmatlanul.
- Bocsásson meg, de egy fogadót keresnék, a Szabad Madár nevűt. Útba tudna igazítani? - még mindig bizalmatlanul méreget a sötétben, majd lendíti a kezét előre.
- Ezen az úton haladva egy kisebb térre fog beérni. Ott a szabóság melletti utcába befordul és annak a végén találja.
- Nagyon köszönöm a segítségét! További szép estét! - búcsúzom, s újra nekivágok az ismeretlen utcának. Szemem sarkából még látom, hogy a férfi biccent a fejével köszönésképpen.
"Egyhangú, álmos kisváros." Állapítom meg magamban. Nincs itt semmi érdekes, legalább is eddig ez a kép jött le erről a helyről. "Vajon miért pont ide küldött Léna?"
Minden gond nélkül elérem a teret, ahol már azért járkálnak többen, de én mit sem törődöm velük. Ahogy ők sem énvelem. A szabóságot sem nehéz eltéveszteni egy az ajtó fölött lógó tűt, ollót és cérnát ábrázoló cégér miatt, s mellette ott egy út macskakövekkel kirakva. Arra mintha nagyobb lenne a forgalom. Egy kis mosolyra is futja erőmből. Bizonyára jó hely az a Szabad Madár helyi viszonylatban, hogyha ilyen az éjszakai forgalom hozzá. Hát arra veszem én is az irányt.

[Haome no Munemoto]

Edan wi Aragon
Vándor dalnok, mesemondó, pengevírtuóz és életművész

Épp csak hogy végeztem a "bemelegítéssel" - afféle reakciópróba volt ez, hogy mire számíthatok alkalmi hallgatóságomtól. a hatás természetesen nem maradt el...
"Na jól van..." - elégedett vagyok, hisz ha mást nem is, a figyelmüket sikerült megszereznem - "...Lássuk, mit szóltok most egy kicsit más jellegű..."

Ekkor fut be a nemes és kísértete.
És mi tagadás, most rajtam a megmerevedés sora.
Elvégre ezek, hacsak tehetik, kerülik az ilyen helyeket, mint ez is - jobb szeretnek a maguk fajtájánál éjszakázni.
Tudom jól, hisz nemesen született vagyok magam is.
Azt nem tudom, hogy ezen az istenek háta mögötti helyen milyen szokások dívnak (és nem akarok addig maradni, hogy legyen alkalmam megtanulni...), de nem hiszem, hogy szülőföldemmel, a távoli Haonwellel homlokegyenest mások lennének.
Por a porhoz, ahogy a mondás tartja.
Hát annál is inkább felkelti az érkező kompánia a figyelmem.
"Mit akartok itt, ilyenkor?.." - a kérdés persze költői (és nem azért, mert fűzfapoéta létemre én tettem fel...).
Aztán homályosan körvonalazódik egy terv a fejemben.
Alapvetés: pénzszűkében vagyok. Ami azt illeti, ha nem így lenne, akkor nem kellene pórokra pazarolnom a drága művészetem.
Tény: akárhonnan szalajtották itt ezt a kutyabőröst, egyvalamije biztosan van, ami nekem nincs: pénze.
Kérdés: hogyan érjem el, hogy hozzám vándoroljon legalább néhány az aranynemű közül.
Válasz: káprázat kell ide; káprázat és bűvölet! S ki más szolgáltathatná méltóképpen mindezt, mint egy neves dalnok a messzi földön híres Haonwell városából?
S ahogy a nemes intésére testőre a pult felé veszi az irányt, elérkezettnek látom az időt a következő - az előbbitől mind témájában, mind pedig hangvételében elütő szerzemény előadására.
"Valami rövid és ütős kell! Figyelemfelkeltő és művészi!... Megvan."
Mosolyra húzom a szám - baljós vigyorra.
Aztán...
-Tisztes urak és hölgyek! Had meséljek el néktek most egy történetet. Egy szomorú históriát mondok most úgy, ahogy a szülőföldemen, Haonwell kies városában valaha magam is hallottam...
... a húrok közé csapok.

Királyasszony kertje
Kivirult hajnalra:
Fehér rózsa, piros rózsa...
Szőke leány, barna.

„Királyasszony, néném,
Az egekre kérném:
Azt a rózsát, piros rózsát
Haj, beh szeretném én!

„Beteg vagyok érte,
Szívdobogást érzek:
Ha meghalok, egy virágnak
A halottja lészek!”

„Jaj! öcsém, Kázmér,
Azt nem adom százér’ -
Menj! haragszom... nem szégyelled?...
Félek, bizony gyász ér!

„Sietős az utam,
Reggeli templomra;
Ha beteg vagy, hát feküdj le
Bársony pamlagomra.” -

Megyen a királyné,
Megyen a templomba;
Szép virágok, deli szűzek
Mind követik nyomba.

Könyörögne, - nem tud,
Nem tud imádkozni;
Olvasóját honn feledé:
Ki megyen elhozni?

„Eredj fiam, Klára,
Hamar, édes lyányom!
Megtalálod a térdeplőn,
Ha nem a diványon.”

Keresi a Klára,
Mégsem akad rája:
Királyasszony a templomban
Oly nehezen várja!

Keresi a Klára,
Teljes egy órája:
Királyasszony a templomban
De hiába várja.

Vissza se megy többé
Deli szűzek közzé:
Inkább menne temetőbe
A halottak közzé.

Inkább temetőbe,
A fekete földbe:
Mint ama nagy palotába
Ősz atyja elébe!

„Hej! lányom, lányom!
Mi bajodat látom?
Jöszte, borulj az ölemre,
Mondd meg, édes lyányom.”

„Jaj, atyám! nem - nem -
Jaj, hova kell lennem!
Hadd ölelem lábad porát, -
Taposs agyon engem...!”

Harangoznak délre,
Udvari ebédre;
Akkor mene Felicián
A király elébe.

A király elébe,
De nem az ebédre:
Rettenetes bosszúálló
Kardja volt kezébe’.

„Életed a lyányért
Karina királyné!”
Jó szerencse, hogy megváltja
Gyönge négy ujjáért.

„Gyermekemért gyermek:
Narim, Ribal, halj meg!”
Jó szerencse, hogy a testőr
Rohan a fegyvernek.

„Hamar a gazembert...
Fiaim, - öljétek...!”
Ott levágájk Feliciánt
A király testőri.

„Véres az ujjad,
Nem vérzik hiába:
Mit kivánsz most, királyi nőm,
Fájdalom díjába?”

„Mutató ujjamért
Szép hajadon lányát;
Nagy ujjamért legény fia
Borzasztó halálát;

„A más kettőért
Veje, lánya végét;
Piros vérem hullásaért
Minden nemzetségét!”

Rossz időket érünk,
Rossz csillagok járnak:
Isten óvja nagy csapástól
Mi édes hazánkat! -

[Quator ar Zaraquer]

Joffer Kosztasz

*A macskajaj hamar tovalibben Joffer fejéből és átadja helyét a mindenre kész önző élvhajhászásnak. Bár a felhozatal kezdetnek eléggé siralmas, de azért gyerek még az este. A bordalnok jó cimborának ígérkezik, de a vasdoboz a tipikus "savanyúság" már ránézésre is. Azért a központi alak - a pénzeszsák - még hiányzik. Alig jut idáig a gondolatmenetben a kapitány, mikor befut egy jól láthatóan anyagilag eleresztett nemes és kísérete. Szinte látható a csillanás Kosztasz szemében. Már csak egy gyors és olajozott módszer kell, amivel rá lehet bírni az "uraságot" a költekezésre. Ekkor köp a levesébe az igric. Pedig első látásra partnernek tűnt a vigadásban, de ezzel a gyilkolászós királydrámával nem nyerte el Joffer tetszését. (Nem úgy az előbbi bordalocskával. ) Így megerőszakolva magát akcióba lép az alapvetően eléggé lusta természetű díszkalóz. A hosszú "sirató" végén hangosan felhorkan és csak úgy "a háttérből lázítva" odavet néhány kéretlen szót a távolabbi asztalnál ülő lantművésznek.*

-Egy ilyen szépnek ígérkező estén nem kéne ám a népek kedélyét rombolni vérgőzös históriákkal! Sokkal inkább a vidám dalocskák, amikre jobban csúszik az itóka egy hosszú és fáradtságos nap után! ... Nemde barátaim?!?

*Az utolsó inkább költőinek szánt kérdést a jó falusiakhoz, de legfőképp a nemeshez intézi Joffer. Bár palástolja, de feszült érdeklődéssel figyeli, hogy a "pénzmag" mire hajlik leginkább. Bár nincs valami jó hangja - valljuk meg az igazat semmilyen énekhangja sincs - azért a kocsmadalok világában eligazodik. Így a reakcióktól függően vagy színlelt sértődöttséggel hátradől és látványosan duzzog, ez akkor következik be, ha nem fogékony a vidámság felé evezésre a vendégsereg. Vagy még tovább erőlteti magát, ha láthatóan van rá igény, hogy feldobják a hangulatot. A második esetben feláll és fél korsó rum-sör kombinációjával közelebb kacsázik az asztalok között a bárd asztalához.*

-No cimbora, ha már úgyis vallásilag közelítetted meg a dolgokat, akkor mondd ezt ismered-é?!? ... Ha nem ismered, akkor próbálj valamit aláhúzni, aztán majd összejön valahogy.

*A nem túl komoly hangvételű élcelődést a bárd tárházára vonatkozóan egy nagyvonalú kézlegyezéssel is kíséri Joffer, mintha csak elhessegetné a szabadkozásáradatot, amiért nem ismerik az általa előadni készült remekművet. Ezek után a vendégek, ismételten kiemelt figyelemmel a nemes felé fordul és széles karmozdulatokkal kísérve bevezeti saját magát.*

-Igen tisztelt közönség! Tartsuk a hangulatot a felszínen! Erre szerintem egy áhítattal teli aszisz rigmus lesz a legalkalmasabb!

*Ezzel megköszörüli a torkát, aztán mégis inkább leöblíti egy pofa piával, majd "bebólint" a dalnoknak, hogy kezdhetik. Rögtön rá is gyújt a dalra a maga repedt fazék hangján.*

"Amikor iszunk, berúgunk.
Ha berúgtunk, akkor elalszunk.
Ha elaludtunk, nem követünk el bűnöket.
Ha nem követünk el bűnöket,
Akkor a Mennybe jutunk.
Szóval, rúgjunk be és a
Mennybe jutunk."

[Yvett de Crei]

Ros

*Ahogy az ide vezető utat, úgy a Szabad Madár fogadót sem lehet eltéveszteni. Egyszerű, takaros fogadónak néz ki. Olyan kedvelt helynek.
Az már furcsa viszont, hogy egy kocsi áll előtte és azon két katonaszerűség. Törődni viszont nem nagyon törődök velük - bevezetem a lovam az istállóba, ahol egyből egy istállófiú lép elém, kicsit álmos ábrázattal.*
- Szép estét fiam! Tudom, hogy már késő van, de szeretném, ha ellátnád a lovam rendesen, csutakolással, fésüléssel, etetéssel, itatással, mindennel. Régóta úton vagyunk már. - *kelletlen, de csak addig, amíg meg nem látja, hogy mit húzok elő erszényemből. Egy ezüst. Kerekedett szemmel nézi, megdörgöli szemét, mintha azt hinné, hogy még mindig álmodik. Az ezüst viszont még mindig ott van a kezemben felé nyújtva. Elveszi, majd megélénkül.*
- Természetesen kisasszony, gondját viselem! - *rebegi sietősen, majd vezetni is kezdi magával hű társam. Úgy érzem, hogy jó kezekben lesz Dasy. Sarkon fordulok a kezemben lévő holmimmal és a fogadó bejáratához veszem az irányom.
Már a belépés is zökkenőkkel tarkított, mert pár katona állja el az utat belülről egy ránézésre nemes férfit őrizvén. Egy katona pedig a pult mellett áll. Mindenki egy kobzost hallgat, aki egy királyasszony szerelmi életéről mesél. Döbbenetemben én is megállok a bejáratnál és csodálkozva nézek szét a fogadóban. A jelenet nem mindennapi ezt meg kell hagyni. Vannak itt karakterek - a kobzos magában, hogy ilyen dalt meg mer ereszteni egy nemesen született előtt. Aztán ott egy fekete vértes ember, még ilyenkor sem képes levenni a vértjét. Van még egy különc ember, aki kilóg a parasztok sorából. Láthatólag részeg, de látszik rajta, hogy nem kétkezi munkával keresi a kenyerét.
Végre vége a kobzos dalának. Már lépnék is a pulthoz, ahogy első döbbenetemből felocsúdom, de újra megállok, mert most meg a részeg kezd rá azzal, hogy a kobzoshoz lép és énekelni szeretne. És énekel is.
Ránézek a nem messze álló nemesre nyíltan. Láthatólag egy picit eltétovázott a dolgokon, talán nem erre számított a megjelenésével.
Elhangzik a dal, ami eléggé érdekes, majd az utána beálló csendben cselekszek. A pulthoz indulok, ami a jelenlegi helyzetben rám vonzza a tekinteteket. Cirka 1,70-es magasságomhoz igencsak nőies alkat társul, s tartásomból ítélve nem parasztnak születtem. Fekete váll alá érő hullámos haj keretezi arocom, melyben szépen ívelt szemöldök, kék szemek, pici fitos ott és telt ajkak adják az angyali kinézetet. Ruházatom viszont mást sugall a rám pillantónak. Fekete gyalogos csizma, melynek szára úgy egy arasznyit vissza van hajtódva. Ebben tűnik el a testemhez simuló nadrágom. Felső ruházatom sem bővebb. Egy kék inget viselek feketére cserzett bőr alkarvédővel, s az ing tetején egy fekete, szintén testhez álló mellény látható. Hátamra egy térdig érő fekete köpeny van terítve, kulcscsontnál összekötve. A köpeny alól kikandikál egy szépen megmunkált rapír, s a hátamon egy visszacsapó íj pihen keresztben. Egy málhás zsákot cipelek a kezemben, de láthatólag nem túl nehéz, nincs megtömve teljesen.
A tekintetekkel mit sem törődöm, utat "török" magamnak a pultig.*