<Zul'Khugal>
Mikor a katona jó kívánságokkal utunkra enged, megszorítom fegyverem nyelét és szemöldökömet -ami már így is össze van nőve- még inkább összehúzom.
-Nem kell az isteni áldás.
(azt hiszem innen folytatódnak a többi beszélgetések)
Indulásra készen, végre mehetünk.
<Nolám, a sötétbőrű még sem cáfolt rám. Azt hittem ennyi tartás lesz benne a szavai után.>
Mikor megnyílik a kapu gondolatok cikáznak át a fejemen:
Kicsit félek, hogy teleportálni fogunk. Valahogy mindig is óckodtam a mágiától, természetes módon kerültem ahogy tudtam. Bár sosem keresett az igazán. Most még is kénytelen vagyok egy varázskapun áthaladni. Érdekes, milyen ironikus néha a világ.
Na de induljunk is, vár ránk a vár.