Jólesõen nyugodt miutnán elszívta reggeli adagját, ledobja hát odakint a földre a parázsló véget, és eltapossa. A nomád nõnek szokásaik szerinti köszönést mond:- Sírjon a szél a hátad mögött!
Miután lóra kapnak, és elindúlnak egyre nõ benne a bizonytalanság...
- Trixiana, én még nem voltam hajón.

A kikötõ nyüzsgése nem zavarja, bár a lávány idegen számára, a hajókat nézve pedig el sem tudja képzelni hogyan is maradhatnak meg azok a hullámokon. A tengert már látta, de most hogy ló helyett azt kell majd meglovagolnia nem igazán kedveli az ötletet...a lovát viszont nem akarja otthagyni, megnézi erszényét, de nem talál eleget az ezüstös érmékbõl, így kérnie kell, a szava komoly, nem tolakodó, nem is udvariaskodó:
- Trixiana, kell nekem még egy ezüst, hogy hozhassam a lovam. Nem akarom itthagyni, õ mindig hû volt hozzám, én se teszek másképp. Megszolgálom a segítséged.
Mielõtt indúlnának, maradék erszényére tekint, amiben bizony már csak rézgarasok csörögnek, úgy két maréknyian. Elmosolyodik, s mielõtt még elhagyná a partot néma imát mond a Tengerek Úrnõjéhez, és ajándékként utolsó érméit a tengernek adja.
<Antoh, Kék és Ezüst Királynõje, légy irgalmas hozzám...kérlek engedd hogy hátadra szálljak. Ajándékom, bár szerény, de íme, legyen tied az anyagi javam mind ami maradt.>
Fenn a hajón megpróbál erõt veni magán, és nem félni az utazástól. Mivel reméli Antoh vele lesz, egyre kevésbé izgul, bár mindannyiszor ha kitekint a nyilt tengerre összeszorul a gyomra. Az úrat meghajlással üdvözli, egyszerû módon, kissé elõredõlve lehajtja fejét egy pillanatra.
A hölgy származását sejteti kinézete, és mindaz amit mondott róla Trixiana. Õt is meghajlással üdvözli, hasonlóképpen.
<Hm...A népekbõl való, látszik rajta...miért nem talált vajon otthonában férjet magának, miért itt, és egy ilyen ...idõset?...Bõven az apja lehetne, ehelyett a gyerekének az apja lesz. Nem tiszta ez a dolog....
