Fogadó a Csendes Szomszédhoz

[Abdul Al Sahred]

Fogadó a Csendes Szomszédhoz

Ha a szórakozónegyed felõli kapun lépünk be a Nekropoliszba, negyed mérföld után furcsa látvány tárul elénk a kikövezett út mellett, egy sírkövekkel övezett fogadó. Azon ritka helyek egyike, mely biztonságosnak mondható a Nekropoliszban, persze helyi viszonylatban értendõ a „biztonságos” . A Fogadót Airun Al Maremet követõ Darton paplovagok tartják. Most sokan meglepõdhetnek, hiszen õket nem érdekli az élõholtak elleni harc, a magyarázat erre az, hogy nem is azért vannak itt. Hogy egy kissebb csoportjuk a falakon belülre költözött, annak tisztán üzleti oka van. Akik sírt látogatni jönnek a negyedbe, azokat Darton ortodox pajpai látják vendégül, jelképes összegért cserébe megszállhatnak az erõdítménynek is beillõ Darton templomban, tegyük hozzá igencsak puritán körülmények között. Annak, hogy a sokkal nagyobb számban jelen levõ ortodox papság megtûri a Maremitákat a Nekropoliszban, egyetlen oka van. A kalandozók. Ha nem lenne ez a fogadó, a kalandozókat is a templom kéne hogy befogadja, ami elsõ ránézésre nem tûnik túl nehéz feladatnak, a valóságban Darton papjai szívesebben szállásolnának el egy regiment vámpírt templomukban, náluk legalább rögtön tudhatják, mire számítsanak. Hosszú évszázadok tapasztalata ez, tízbõl kilenc alkalom katasztrófával végzõdik, ha egy kalandozó beteszi a lábát templomukba, huzamosabb idõre. Így aztán az olthatatlan gyûlölet sem vette rá a papokat arra, hogy megakadályozzák a szakadárokat a fogadó nyitásában, sõt még a hála valami csökevényes formáját is érzik, persze ezt senkinek nem ismernék be, még egymás között sem. Az eddigiekbõl kiviláglik, hogy a fogadó a kalandozókat célozza, bár van egy látogatókra apelláló mellékvállalkozása is, komor kis vászonstand félúton a fogadó és a bejárat között az út szélén, ahol virágot és koszorúkat árulnak, persze nem paplovag a virágárús, hanem egy öregasszony, azok akik már találkoztak vele, mesélik, hogy halottat is láttak már szebbet. Eléggé szófukar, szinte semmit konkrétat nem tudni róla. Beszélik, egyszer megindult néhány részeg a szórakozónegyedbõl, hogy megpróbálja kirabolni, azóta sem látta õket senki... Ha elhagyjuk a virágárús (vén) lányt, lassan a fogadóhoz érünk. A három szintes épületen elsõ ránézésre is látszik, nem az esztétikai szépsége az, ami idevonzza a vendégeket. Durván faragott kõtömbökbõl rakták, vélhetõen az Erion környéki sziklás pusztaságban fejtették hozzá a követ. A javítási munkálatokhoz már nem volt kedvük ismételten ilyen körülményes úton beszerezni az építõanyagot, a legközelebbi temetõgondnoktól vásároltak lesülyesztett kriptákról való sírköveket. Az ablakpárkányok már szinte mind abból vannak, meg a rövid, köpésnyi ösvény is, ami a kikövezett útról a fogadóig vezet.
Az épületbe lépve a látvány nem egy fogadót juttat az ember eszébe. Sírkövekbõl úgy tûnik nem volt hiány, néhányat a falakra erõsítettek dísz gyanánt. Ha a botor látogató veszi a fáradtságot, hogy közelebbrõl megnézze õket, rájön, hogy mindegyik különleges a maga nemében. Némelyiken az elhunytak portréi vannak, ezeket rafináltan csiszolt üveglapok fedik, így olyan, mintha tekintetük követné a szemlélõt. Más köveken szokatlan halálnemekrõl olvashatunk, az egyik gazdája öngyilkos lett, így szól a felirat:

„Fájdalmam világgá kürtölöm, testvérem megtért Dartonhoz. Leöntötte magát lámpaolajjal, nyakába hurkot vetett. Tûz sercent, meggyulladt, leugrott, megégett a kötél, elszakadt, õ pedig lezuhant. A tûz s a kötél megkímélték, a kóros lassulás végzett vele.”

Vagy egy tömörebb felirat epigramma formájában:

„Azt mondod nem merem?”

A berendezés szokatlansága nem merül ki a fali díszekben, a szóbeszédek nélkül is rá lehet jönni, hogy az igen masszív asztalok és padok gerendái hajdan más célt szolgáltak. Itt-ott egy-egy pompásan ácsolt akasztófa sudár szárára ismerhetünk, a paplovagoknak nem volt szívük betüzelni, hisz tökéletes, derékszögû ácsolatok, jó szolgálatot tesznek némelyik asztalban. Mikor a városi büntetõtestület lecserélte a régi elnyûtt kalodákat, azok itt kötöttek ki a padok háttámlájaként, persze lecsukott, állapotban. A pult fényesre csiszolt fekete gránitból van, kissé kirívó, de ennyi diszharmónia inkább hozzátesz a hangulathoz, semhogy elvesz, a törzsvendégek minden esetre szeretik támasztani. Elõtte a padlóhoz szegecselt, vaslábú, keményfa ülõkével rendelkezõ támla nélküli székek sorakoznak. Kemények, kényelmetlenek, de azért lehet rajtuk ülni. Felmerülhet a kérdés azokban akik elõször vannak itt, hogy minek ennyire masszív bútorzat, mikor a csendes vendégeket látva ritkán kerülhet sor verekedésre. A „ritka” szó csak a negyeden kívüli más fogadókkal összehasonlítva igaz, viszont a tulajok a ritka alkalmak után sem szeretnék az asztalokat és székeket cserélni, a vért és egyéb váladékot azonban minden alkalom után lelkiismeretesen letisztogatják, a fa felületeket alkalmanként méhviasszal átdörgölik, a küllemen túl, minden tiszta és ápolt. Ezeket a verekedéseket az alkalmi látogatók szokták kiprovokálni, azok közül is a zöldfülûek, (tapasztalt kalandozóknak eszük ágában sincs erõt fitogtatni ezen a helyen) általában az õ vereségükkel ér véget. Ilyenkor a kalodáknak, amelyeknek csak látszólag van lerögzítve a tetejük, gyakran jut fõszerep, a Maremiták és állandó vendégeik nem hagyják annyiban a rendbontást. Fölényüket kihasználva, az egyik padtámla kalodába csukják a delikvenst, hogy a feje az ülõrész felé legyen, de mindig csak a fõkolompost, ha többen voltak, a társaságot szétzavarják. Ekkor a többiek visszaülnek helyükre, mintha semmi más tervük nem lenne a fogollyal. Néhányan sört rendelnek, akik éhesek azok rablóhúst vöröshagymával (a hely egyik specialitása, receptje titkos, talán még néhány gyakoribb vendég is elborzadna, ha ismerné), telik az este, megvárják a zárórát, amikor a többi látogató elmegy, vagy felmegy szobájába (erre mindenkit megkérnek egyébként is záráskor, akinek szobája van a fogadóban, de nem állandó vendég), néhány óra, meg korsó után szép sorban a fogoly elé járulnak, a soron következõ befogja annak száját és orrát, majd amikor már légszomj gyötöri elengedi, és hatalmasat böfög a pofájába. Emésztéstõl függõen, ha alkalom adódik rá, néhányan ilyenkor felállnak a padra, és inkább hátsó felüket tartják oda, bélgázzal helyettesítve a böfögést. Egy átlagos este záróra után 10-15 sorban állóra lehet számítani. Hogy ennek a bánásmódnak miért nem ment még eddig híre, annak nagyon egyszerû oka van, a szégyen. Hogy kifélék mifélék látogatják a fogadót, arról már van némi fogalmunk, hogy miért ez a törzshelyük, arról viszont semmi. Sokuk kalandozó, vagy az volt, mindegyikük más miatt jár ide, néhány közös vonás azonban van bennük. Legtöbbjük olyan borzalmakat élt át, amit elméjük az épség határára sodródva bírt csak ki, van akié a másik felérõl súrolja ezt a határt. Általában nem kedvelik a nagy tömeget, az olyanok társaságát meg még kevésbé, akiknek fogalma sem lehet arról, miket éltek át. Ebbõl adódik, hogy aki „megfelelõ” múlt nélkül kezd el sûrûbben ide járni, azt nagyon nehezen fogadják el a saját társaságukban, de nem ritka eset. Azokat viszont, akik ilyen-olyan bajos ügyleteikkel jönnek a Nekropoliszba, levegõnek nézik, elhatárolódnak tõlük, csak zavargás esetén vesznek róluk tudomást. Zárt közösség, tagjait viszont nagyon megbecsüli, szavak nélküli vigaszt jelent mindegyiküknek. Akit egyszer befogadtak, azt évek múlva is ugyanúgy fogadják, többen még manapság is kalandoznak, de lelki békéért mindig ide jönnek vissza, itt van szobájuk, ezt a helyet tekintik otthonuknak. Ejtsünk néhány szót a tulajokról, akik egyben az alkalmazottak is, hisz mindenki kiveszi részét a munkából. A virágárust leszámítva mindannyian Darton hitû paplovagok, vagy lovagok, fogadójukat saját beállítottságuk anyagiasult formájának tekintik, a hangulat élõ részét képezik. Baráti viszony csak az állandó lakókhoz fûzi õket, az idegeneket kivétel nélkül anyagi forrásként kezelik, hacsak nem Darton paplovagja az illetõ. A személyes célokon kívül néhány dolog van csak, ami miatt az erõsebb idegzetûek más negyedekbõl is eljönnek ebbe a fogadóba, az egyik, a különleges, párját ritkító sör, amit õk fõznek és erjesztenek pincéjükben. Kinézetre piszkos-sárga, de teljesen átlátszó, a megszokottnál kesernyésebb sör, az átlagosnál több szénsavval. Ha lenyeltük a kortyot, és kifújjuk a levegõt, akkor jön elõ különleges zamata. Az enyhén csípõ érzéshez sokak szerint valamilyen hamu illata járul a levegõ kifújásakor. Másik italkülönlegességük az a gyomorlyukasztóan erõs mézpárlat, amibe pálcikára tûzött, különleges módon rohasztott és szárított cápahúst áztatnak. Csak veterán poháremelgetõknek ajánlott ereje miatt. Ez a két ital méregdrága, egy korsó sör 50 réz, a pálinkát a hússal vizespohárban mérik, annak ára 40 réz. A szobákat is drágábban adják, két személyesek külön ágyakkal, két ládával, egy masszív kisasztallal, kandallóval, 15 réz fejenként. Ebben benne van a közös fürdõ használata is (vászonfüggönyökkel elválasztott dézsák).
Vedd fontolóra, meglátogatod-e a fogadót, de kétszer is gondold meg mielõtt elindulsz. Nem szégyen, ha csak egy csokor virágot veszel félúton, és megindulsz vissza az Abbitacél kapu felé, általában a kapuõr ilyenkorra még be sem zárta belépésed után, számított a gyors visszavonulásra.

[Quator ar Zaraquer]

(-)

*A forgatag kifejezetten alábbhagyott. Mondjuk, hogy mit is csinál ott a sikátorban az a szerelmes párocska az még nem világos. Mintha a lányka annyira nem lelkesedne, hogy a nekihevült lovagja a nyakára lehell vérvörös csókot, vagy a nyak lövell vért?! Node ha errefelé ez a szokás... A fura köd kezdi átadni egy impozáns kõkoloncos épületnek a helyét, így Della felkentje betéved Csendes Szomszédjához. Az egész napos vagy taán nnéhány perces vásári vándorlás után csak egy nyugodt kis ágyacskára vágyva esik be a vendéglátóipari egységbe. Bent álmosan odacsoszog a pulthoz és kér egy szobát. A kulcsokat megkapva hálásan ellavírozik és beérve szinte elvágódik az ágyon vagy bármin, ami alvásra alkalmasnak tûnik számára. (padló, asztallap, szekrény mögött-alatt )Ilyen békésen alvó szerzet talán még soha nem járt eme sötétnek és elátkozottnak titulált helyén a világnak, de akit a szent-õrület palástja véd evilági rémektõl az nem is aggódik maga miatt...*

//Irány az Álomvilág. //

[Quator ar Zaraquer]

(-)

(-)
//Arra ébred fel, hogy leesett az ágyról...
Az ágyon hátija tartalma félig kikotorva hever, kréták szanaszét körülötte. Az ágy fekete fejtámláján egy rajzot fedez fel: egy szoba, kétszemélyes ágyon egy nõ fekszik, a párnát édesen átölelve. Az ágy melletti ablakban egy galamb álldogál//

*Felébredve különös utazásából kicsit elcsodálkozik a pap, hogy milyen élethûek voltak az események. A támlai krétarajzot látva elönti a boldogság. Szerencsére nem lett az álmok enyészõ martaléka a kép. Alvarajzolás történt! Ugyan fogalma sincs, hogy milyen napszak lehet és az ablakon kinézés meg sem fordul a fejében, így csak egyszerûen lesimogatja a nagyobb redõket a ruháján és lemegy a kocsmarészbe. Lent ismét elcsodálkozik az érdekes, de mégis jó kompozíciójú berendezés és stílus láttán. Az esetlegesen bent tartózkodó szigorúan cinikus temetõcsõszöket köszönti, majd a pulthoz megy, hogy rendeljen magának valamit.*

-Szépjó..ööö..napszakot kedves vendégek és tulajdonosok! Fogadósuram kérhetnék egy nagy bögre tejet? Esetleg egy kis harapnivaló is jól esne a nagy vándorút és a jólesõ alvás után. Mondjuk egy kis lekvároskenyér, ha van épp kéznél.

[Abdul Al Sahred]

Amíg (-) a pult felé lépdel, észreveszi, hogy a kocsma vendégei mind õt figyelik. Nem ellenségesen, inkább kíváncsian. Az ötven év körüli kocsmáros Darton paplovagja lehet, hajviselete, fekete páncélzata, de fõleg a nyakában függõ varjúszárny szent szimbólum utal erre. Mikor (-) tejet kér, a kocsmárosnak csak a szemöldöke emelkedik magasabbra, a lekvároskenyérre azonban nevetésben tör ki.


- Figyelj öcsém. Láttál tehenet odadiknt? Nem? Hát mert nincs is. És tej sincs. Esetleg helyette egy kis bort tudok ajánlani. Kajára a mai reggeli sült kolbász, meg savanyú káposzta. Kell?

[Quator ar Zaraquer]

(-)

*A pap ártatlan nagy szemekkel néz a tömegre és a kocsmárosra is. Látszik, hogy komolyan veszi mind a tehenes kérdést, mind pedig a ház ajánlatát.*

-Tehénre nem emlékszem csak egy párocskára itt a kapu közeli sikátorban. A lovag épp arája nyakára lehelt csókot vagy valami hasonlóba voltak belemélyedve. A boir és káposztáskolbász is jól hangzik. Azt hiszem kérek ezekbõl egy-egy adagocskát. Egyébként milyen látnivalók vannak errefelé? Tudja nem vagyok idevalósi, de a helyi szokásokkal és nevezetességekkel szívesen megismerkednék. Például az iteni berendezés is elég takaros és tetszetõs.

*Látszik rajta, hogy vagy nincs tisztában a hely komorságával és veszélyeivel, vagy egyszerûen nem éli meg olyan intenzitással, mint ahogy egy "normális" embertõl elvárható lenne.*

[Abdul Al Sahred]

A kocsmáros hátraszól a pult mögött nyíló ajtón, hogy reggelit meg bort hozzanak, aztán visszafordul (-)-hoz, és tovább hallgatja mit mond. Akkor látszik a kocsmároson, hogy átgondolja a tehenes dolgot, meg a párocskát odakint, mikor (-) útbaigazítást kér a helyi látványosságokról. Mélyen (-) szemébe néz, és hirtelem megvilágosodó arcikfejezés ül ki a kocsmáros arcára:

-Vagy úgy, szóval nem vagy idevalósi? Hé fiúk! *Szól oda a többi asztalnál ülõ vendéghez* Nincs kedve valakinek körbe vezetni a vendéget a környéken? Marcus! Te jól ismered a környezõ...hmm...mûvészi alkotású síremlékeket, mesélhetnél róluk ööö *visszafordul (-)-hoz* hogy is hívnak fiam?

[Quator ar Zaraquer]

(-)

*Megörül, hogy ilyen kedves és elõzékeny emberekkel hozta össze a jósors, akik szívesen segítenek neki megismerni a környék látnivalóit. A neve kérdezéséreelõsször természetesen és könnyedén válaszol...na, de látszik hogy valami nem stimmel ezzel a kérdéskörrel, hogy ki is õ.*

-A nevem...A nevem...ööö...Nos valószínûleg volt nevem, de az már régen volt és most nincs ilyenem. Sajnálom ebben a kérdésben úgy látszik nem tudok önöknek segíteni.

<Hmm. Pedig mindenkit hívnak valahogy. Úgy látszik engem nem. Nade ez nem is fontos, csak az érdekesnek ígérkezõ idegenvezetés.>

[Abdul Al Sahred]

A kocsmáros tovább fûzi a szót, vagy nagyon jól titkolja meglepetését a névvel kapcsolatban, vagy errefelé ez nem számít furcsa dolognak, a Marcusként emlegetett figurára néz:

-Akkor körbevezeted?

Kérdezi, de Marcus már kel is fel a helyérõl:

- Hát persze, de közben elmesélhetnéd mi szél fújt szerény kis kocsmánkba.

Marcus az ajtó felé indul, válla felett visszanéz, és int fejével, hogy kövesd. Szórakozottan végigméred, de semmi figyelemreméltó nincs rajta, hanem amint mellé érsz, avatott szemed egy mûvészien festett selyemkendõt vesz észre nyakában, ami hátulról nem látszott, mert inggallérja eltakarta. Mikor kiértek, beszélni kezd:

Csak rövidebb sétát teszünk, ha messzebb mennénk, esetleg...ööö... még több szerelmespárba botlanánk, és errefelé könnyen megharagszanak, ha megzavarják õket. Ha majd újra a kapu felé veszed az utad, ezt ne felejtsd el, a széles kõúttól ne menj túl messze, mondjuk akár három lépésre is eltávolodhatsz, de ne tovább.

Közben megkerülitek a fogadót. Az épülettömb mögött az udvaron túl derékigérõ kõkerítéssel körülvett kis magántemetõ tárul a szemed elé, Marcus újra beszélni kezd:

-Ritkán vetõdik erre ilyen mûértõ, mint te, ezért szívesen elmesélem elhunytaink halálának körülményeit, ha akarod. Ha nem, akkor is gyönyörködhetsz ezekben a csodálatos sírkövekben, szóval?

[Quator ar Zaraquer]

(-)

*Elindul Marcussal a túrára.*

-Csak épp erre jártam és hirtelen megszálltam a fogadóban. Nagyon nem emlékszem másra. Általában, ha utazom valami fránya, ködös területet sikerül kifognom. Most is így volt.

*Hátraérve szépen elkezdi sorravenni és megcsodálni az emlékmûveket. Mindegyiknél megkéri vezetõjétr, hogy a történetet is mesélje el, mert úgy biztosan még jobban átérezhetõ a mû egésze.*

-Örülök, hogy mesélsz róluk. Szeretem a történeteket is. Azokban is a Mûvészetek szikrája honol.

[Abdul Al Sahred]

- Szívesen mesélek.

mondja, miközben odaértek az elsõ síremlékhez, mely fekete márványból készült. A belefaragott féldomború rózsák légiesen könnyû látszatot keltõ szirmai azonban elfeledtetik a szemlélõvel, hogy hideg kõ az egész, szinte látod magad elõtt hogy a szirom rugalmasan lehajlik egy rácsöppenõ vízcsepp alatt, majd vissza hintázik eredeti helyére, miután lefolyt róla. Képzelgésedbõl riadva veszed észre, hogy Marcus már egy másik sírkõnél áll, és gazdájának történetét meséli, ki tudja meddig méláztál el:

-...soha nem fogom elfelejteni az öreg egyfülû Josephet, hogy Darton nyugasztalja. Belevaló volt az öreg, most is látom, amint grogtól kivörösödött arca körül lobogtatja a szél õsz hosszú haját, miközben ott fönt *közben a fogadó egyik ablakára mutat a legfelsõ emeleten* kapaszkodik az ablakkeretbe, másik kezében kulacsot szorongatva, pedig csak mesélték, hogy így történt. Megcsúszott, és leesett, ami nem lett volna olyan nagy baj, nagy sár volt akkor, megúszta volna egy lábtöréssel, összeverte volna magát. Darton azonban másképp akarta. Az egyik elsõ emeleti szobában lakott egy fiatalember, akit Joseph megkedvelt, és a szárnyai alá vett, tanítgatni kezdte. Joseph aznap íjjat adott neki, hogy azzal gyakoroljon, mivel a fiút az érdekelte, persze a szobájában, ahol senkinek nem eshet bántódása. Nézd csak, az az ablak, pont Joseph szobája alatt, csak lejjebb. Hát a fiú, becsületére legyen mondva, szorgalmasan gyakorolt az ablaka mellett felállított céltáblán, ám egyszer csak elvétete a célt, aznap nem is elõször, és a vesszõ kirepült az ablakon. Ez sem lett volna baj, láthatod, az ablak ebbe az irányba néz, senkinek nem eshet bántódása. Pechjére Joseph pont akkor zúgott el a fiú ablaka elõtt, a kilõtt nyilvesszõ nyakszirten találta, halott volt, mielõtt földet ért. Vicces halál, nem? Dartonnak tetszõ, mosolyfakasztóm, hehe. Na gyere, megmutatom a többi sírkövet is, némelyiknek szintén vicces a története, ha akarod azokat is elmesélem.

[Quator ar Zaraquer]

(-)

*A kõvirágra vissza-vissza téved a tekintete, de õ is látni véli a lobogó hajú, iszákos apót az ablakban. Láthatóan átérzi a történetet és már alig várja, hoyg több ilyen kellemes sztorit hallhasson.*

-Nagyon szívesen meghallgatom a többi történetét is. NAgyon szép a kert és az elõadás is kedvemre való Marcus Uram.

[Abdul Al Sahred]

Marcus annyival nyugtázza a további érdeklõdést, hogy:

-Jó

És hirtelen nagy, öles léptekkel indul meg a kis temetõcske távolabbi sarka felé, közben viszza-vissza tekintget az iménti sírra, közben úgy tûnik magában beszélget:

-Hej Joseph te vén lókötõ, de jókat ittunk együtt...emlékszem, amikor egy viharos õszi éjjelen tükörsímán az asztal alá ittál engem...

Megáll, az imént emlegetett ablak felé néz elkerekedett szemekkel fölfelé, egyszer csak kiabálni kezd:

- ...NEEEE! VIGYÁÁÁÁÁZZ!

Azzal rohanni kezd toronyiránt a fogadó felé, mintha észre sem venné, hogy mindjárt a kis kõkerítéshez ér. Valóban megfeledkezett róla, hatalmas koppanással vágódik neki térdeivel, majd átesik rajta. Néhány másodpercig nem hallasz vagy látsz semmi mozgolódást a kerítés túloldaláról, neked úgy tûnik azonban, mintha órák teltek volna el, mire felül a kõkerítés mögött és rákapaszkodik, majd meglátod földtõl mocskos ábrázatát:

-Nagyon berúgtam?

Kérdi tõled miközben feláll, és a térdeit dörzsölgeti fájdalomtól eltorzult arccal

[Quator ar Zaraquer]

(-)

*Követi Marcust és közben figyeli minden szavát, hátha ismét valami érdekes anekdotát hallhat. Amikor a lovag az ablakra mered õ is oda néz és kicsit furcsállja, hogy a lassan tejszerûvé váló ködben hogy láthatja a Dartonita az ablakban barátját. Amikor a másik ordítva nekiiramodik felemeli a jobb mutatóujját, kissé kioktatóan és halkan, kimérten szól a futóhoz.*

-De hiszen... *Hangos csattanás és bokfencezés, aztán hosszú már-már kínos csend. Lassan feltápászkodik a vértes figura a kerítés mögül.*...ott nincs is senki. Hát, hogy berúgtál-é barátom azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy súlyos hallucinációid lehetnek.

<Hülye köd. Pedig most nem is akartam elutazni, de a Természet valami miatt orrol rám, hogy ha kimozdulok mindig köd van. >

[Abdul Al Sahred]

Marcus szemében lassan világosság gyúl, megindul vissza feléd, közben zavartan porolgatja le ruháját, majd folytatja mondandóját, mintha mi sem történt volna, közben odaértek egy kis sírhanthoz, a földbucka végében csak egy faragott fejfa van, megítélésed szerint közepes a kidolgozás minõsége, nem úgy mint az elõbbi kõrózsáknál:

-Ez itt Blipp, a félnótás mindenes volt a kocsmában, de mi azért megtûrtük, ha nem is kedveltük túlzottan, mégis a kocsma egy öreg bútora volt õ. Gyakran képzelte magáról, hogy hatalmas nekromanta, és hogy képes a holtaknak parancsolni. Csak röhögtünk történetein, ám egyszer napokra eltûnt, nem jött vissza egy ilyen "halottidézõ" körútjáról. Pár nap múlva találta meg az egyik temetõgondnok inen jó messze, addigra már nem sok mindent hagytak belõle a Ghoullok. Szinte alig maradt hús a csontjain, úgy volt illõ, hogy ide temessük, hisz egész életében a kocsmában szolgált, ezalatt egyszer sem panaszkodott, zokszó nélkül végezte feladatát, amivel szimpátiánkat nem, de tiszteletünket feltétlenül kivívta. Most viszont rajtad a sor, mutass rá egy sírra, amelyikre csak akarsz, és azt még elmesélem, utána azonban indulunk, kezdek éhes lenni.

Körülbelül ötven sírhelyet látsz, ebbõl alig tucatnyi az, ami mûvészeti szempontból említésre méltó, beleértve a groteszk, furcsa alkotásokat is. Ezek között van néhány, ami kifejezetten nagy hatást gyakorol rád, igazi alkotások, amik szinte az ember után kiáltanak, majd mikor megpillantod, szinte mellbevágnak történetükkel, mondanivalójukkal, ami csak úgy árad ki belõlük.

//Találj ki egy sírkövet, és írjad le hogy néz ki, esetleg kit temettek bele, nõt/férfit, ha gondolod epigrammát rajta, és Marcus arról fog mesélni//

[Quator ar Zaraquer]

(-)

*Kicsit csalódott képet vág hallva, hoyg már csak egy sírra maradt idõ mielõtt vége a mai idegenvezetésnek. Ezért jól körbenéz mielõtt választana. A sorok között bandukolva egyre-másra kapják el figyelmét a furcsa és szép sírok egyaránt, de aztán végül a sírkert legtávolabbi sarkában megbúvó hathoz közelít. A föld kicsit horpadt. Látszik már évekkel ezelõtt megtörtént az elkerülhetetlen sülyedés, de valahogy senki nem töltötte fel a kis gödröcskét, melyben a fûszálak között a halovány fények meg-meg csillannak a megbúvó vizen. A fejfa csupán egy széles deszka, mely már igencsak elkorhadt és megkopott a felületébe reszketeg kezekkel vésett felirat is: "Itt nyugszik a Byzon." Ennyi áll rajta a macskakaparásszerû gyöngybetûkkel. Ezt a kis csillogó-rothadt természet és ember által együtt létrehozott kompzíciót csodálja Della nevenincs papja és még szólni, mozdulni is elfelejt az örök kö9rforgás Mûvészetét csodálva.*