Név: Selimias cirn Holorien – Jelentése: Aki az elhullott levéltől fakad
Kaszt: Harcművész
Faj: Félelf
Szint: 1
Tp: 0
Kor: 22
Jellem: Élet - Rend
Látszólagos kor: 16
Magasság: 175 cm (még növésben, 30 éves korára 187 cm) Most még egy és háromnegyed ynevi láb magas.
Testsúly: 62 kg
Szeszín: ezüst
Hajszín: fekete, vállig érő, leengedve hordja
Erõ: 15 (15 KAP – 1 +1)
Gyorsaság: 19 (15+2+2=19 KAP + 1 +1)
Ügyesség: 17 (15+2+2=19 KAP)
Állóképesség: 16 (15+2=17 KAP)
Egészség: 16 (15+2=17 KAP)
Szépség: 14 (14 KAP)
Intelligencia: 18 (15+2+2+2=21 KAP)
Akaraterõ: 14 (14 KAP)
Asztrál: 14 (14 KAP)
Érzékelés: 17 (15+2+2=19 KAP)
Összesen: 169 KAP
Ké alap: 7 (7 KAP)
Té alap: 16 (16 KAP)
Vé alap: 42 (42 KAP)
Cé alap: 10 (0 KAP)
Hm/szint: 10 (30 KAP)
Ké: 24 (7+9+8
Té: 41 (16+5+9+8+3Hm
Vé: 66 (42+9+8+7Hm
Cé: 18 (0+10+7
Összesen: 95 KAP
Ép alap: 7 (14 KAP)
Fp alap: 3 (3 KAP)
Fp/szint: 7 (21 KAP)
Kp alap: 3 (3 KAP)
Kp/szint: 18 (36 KAP)
Max Ép: 13 (7+6)
Max Fp: 20 (3+6+4+7)
Akt Kp: 3+8+7+18=36
Összesen: 77 KAP
Yp alap: 1
Yp / szint: 3 + 0-5
Max Yp: 9
Akt Yp: 9
Mp alap: -
Mp / szint: -
Max Mp: -
Mágia ellenállás:
- AME össz: 14+9=23
- MME össz: 14+9=23
Viselt vért:
- Típus: kivert bőrvért
- SFÉ: 1
- MGT: 0
Képzettségek:
Pszí (Slan) – 4 (4 KAP)
Állatismeret (Lovak) – 4 (4 KAP)
Egyensúlyérzék 57% (2 KAP+7%)
Veszélyérzék 32% (1 KAP+7%)
Fegyverhasználat (Vívótőr) - 3 (3 KAP)
Fegyverhasználat (visszacsapó íj) - 3 (3 KAP)
Lopakodás 32% (1 KAP+7%)
Rejtőzködés 32% (1 KAP+7%)
Mászás 32% (1 KAP+7%)
Esés 32% (1 KAP+7%)
Ugrás 32% (1 KAP+7%)
Két kezes harc - 2 (2 KAP)
Belharc - 2 (2 KAP)
Akrobatika - 3 (3 KAP)
Futás - 2 (2 KAP)
Pajzshasználat - 2 (2 KAP)
Kultúra [Tiadlani] - 3
Élõnyelv [Erv-Közös] – 4 (1 KAP)
Helyismeret [Tiadlan] - 3
(Félelf) Lovaglás - 4
(Félelf) Idomítás - 4
Összesen: 34 KAP
Fegyverhasználat – Mesterkard 2 (3 Kp)
Fegyverhasználat – Hosszúkard 2 (3 Kp)
Fegyverhasználat – Rövidkard 2 (3 Kp)
Élő nyelv (Ilanori) 3 (6 Kp)
Élő nyelv (Elf) – 2 (2 Kp)
Álcázás 2 (4 Kp)
Álöltözet 2 (4 Kp)
Etikett (Tiadlani) 2 (2 Kp)
Úszás 2 (2 Kp)
Írás/olvasás (Erv közös) 2 (4 Kp)
Számtan 2 (2 Kp)
Összesen: 35 Kp
Fegyverek:
Hosszúkard – 2 Ké: 24+6 Té: 41+14 Vé: 66+16 Sp: 1k10 T/k: 1
Rövidkard – 2 Ké: 24+9 Té: 41+12 Vé: 66+14 Sp: 1k6+1 T/k: 1
Mesterkard – 2 Ké: 24+7 Té: 41+16 Vé: 66+14 Sp: 1k10 T/k: 1
Vívótőr – 3 Ké: 24+9 Té: 41+12 Vé: 66+14 Sp: 1k6+2 T/k: 2
Visszacsapó íj – 3 Ké: 24+3 Cé: 17+13 Táv: 180 – L Sp: 1k10 T/k: 2
Pajzsok, vértek:
Alkar + Lábszárvértek.: + 18Vé pusztakéznél és egy fegyverrel a kézben
Bőrzubbony a torzón 1 SFÉ-t ad
Felszerelés:
Jó minőségű ruházat + felszerelés 10a – értékben.
- Vastag talpú és szárú bocskor fekete bocskor.
- Fekete bőr nadrág, derékszíjjal megfogatva.
- Fegyverövek x alakban a csípő körül megfogatva, rajta a megfelelő fegyverek, a baloldalon az apjától örökölt rapír, míg a jobbján rövid, egyenes pengéjű kard.
- Felső testén testhez álló mélyvörös inget visel, afölött pedig fekete bőrből cserzett rövid dzsekiszerű zubbonyt, ami épphogy csak a derekáig ér. A dzseki mellkasi része és vállai úgy vannak elkészítve, akár a szegecselt bőrvértek értékivel bír a felsőteste, de a karokon nem.
- Lábszárain és alkarjain egyaránt vastag bőr béléssel és szíjakkal a végtagokhoz fogatott fém alkar és lábszárvérteket visel.
- Zubbonya fölött egy széles szíjjal átvetve tokban a Mestertől kapott mesterkard van szíjazva.
- Markolata éppen, hogy csak kiáll a vastag lombzöld posztóköpeny kámzsája alól, amit mindezek fölött általában visel.
- Ezalatt van továbbá táskája, amiben holmiját hordja: Fenőkő, tűzszerszám, íróón, 2 váltás ing és alsónemű, egy rög szappan, egyliteres kulacs.
NJK-k, csatlósok, kísérõk:
Vagyon: 3a 5e 68r
Légyszi nézzétek át hogy nem e számoltam el valamit

Előtörténet: (tényszerűsített, rövidített előtöri készítése folyamatban)
!!!Az eddigit addig nem szedem le jobb a semminél alapon, de aki nem akarja innentől egyáltalán nem kell elolvasni!!!
Gyerekkoromból nem sok emlékem van apámról. Inkább anyám alakja őrződött meg jobban. Az illata. A termete. A hangja. A szeme barna volt, mint a megfonnyadt levelek ősszel a talajon. Nagyon szép hangja volt. Esténként kint ültünk a teraszon fent a hegyek közt a felföldön, ahol a lovak legeltek és szomjukat oltották a közeli patak vizében. Édesanyám hangja is olyan nyugtató volt, mint a hűs patak csobogása a nap alászálltakor, mikor a nyugatról fúvó szél rövid időre elállt de még az északról fújó nem támadott föl. Anya lanton tudott játszani. Nagyon szép volt a játéka, és a hangja is gyönyörű. Kiskoromban vacsora után a lábánál ültem a domb tetején közel a méneshez, ami nem messze legelészett, és hallgattam, ahogy énekelt nekem. Ahogy a hajába kapott a szél napbarnított arca köré hollószárny glóriát vont a csillagfényes éjszakában. Gyönyörűen énekelt.
Először nem a felföldön éltünk. Valahol lent az egyik városban, de már nem emlékszem a nevére. Apám kérésére anyám egy itteni elf kolóniára költözött, hogy lehetőleg ilyen környezetben szülessen meg és nevelkedjen a fia. Még alig tudtam járni, de már jól ismertem azt a szót: sessaryenn. Nem fogtam még fel túl sokat a világból, mégsem érezhettem túl jól magam, mert anyám a hatodik tavasszal felköltözött velem a hegyekbe.
Még alig értem meg a tizedik nyarat, amikor már tökéletesen ültem a lovat, és anyám először a kezembe adta a visszacsapó íjat. Ekkor láttam először apámat. Magas férfi volt, pillantása akár a szirti sasé, szemöldöke is abban az ívben húzódott. Arca fiatal volt, de a pillantása öreg és akkor még nem értettem de olyan kegyetlen ezüstszínű. Mint az enyém.
Anyámmal ellentétben neki aranyszőke haja volt. Három vastag fonatba volt összefogva mely egész a háta közepéig ért, elöl halántékáról többtucat vékonyka összefont tincset lebegtetett néha a szél. Hátán durva lombzöld köpenyt viselt, ruháján az ősz színei. Mindkét combján hosszú íves tőröket viselt, bal és jobb oldalán is hosszú vékony pengét, a hátán pedig gyorstegezben íjat, olyat, amilyet még soha azelőtt, sem azóta nem láttam. Furcsa szerzet volt, nem ember, hiszen a füle hegyes volt, akár a macskáknak. A mozgása is inkább a hegyi oroszlán vadászó mozdulataira emlékeztetett. Puha volt, kiszámított és mindig ugrásra kész.
Mindig meghallottam olyan dolgokat is, amit az anyám még csak véletlenül sem, de ő úgy tudott lépni az avaron is, hogy csak akkor vettem észre őt, mikor mögém lépett és megérintette a vállam.
Szinte sosem beszélt. Szerintem nem is igazán szeretett, vagy csak velem nem kívánta megosztani gondolatait. Egyik ritka hosszú kérdése volt hozzám, amikor megkérdezte: - megmutassam hogyan használd ezt? – Kérdezte és balljával elővonta a jobboldalán függő hosszú egyenes pengét. A tizenegyedik tavaszom virradt rám akkor. Alig bírtam a fegyvert de apám tekintetével bíztatott. Nem szólt, hangot nem adott, a tekintete hol megvető volt, hol elismerő. Ezt a két érzelmet úgy adagolta, hogy elég legyen a gyakorláshoz. Nem tanított szóban, hagyta, hogy a mozdulatok szüljék a felismerést és a megértést. Harc közben elemében volt, talán csak akkor engedett igazán közel magához, mikor kettőnk közt szikráztak a pengék. Először nehéz volt a kard, pedig neki oly könnyedén forgott a kezében akár a később megismert Tiadlani szerzetesek kezében az ecset. Nem ripakodott rám, nem fenyített meg, sosem bántott, még csak hozzám sem ért. Még akkor sem, ha a fáradtságtól kábán estem össze alkonyatkor. Otthagyott, ahol összeestem. Másnap kezdte elölről. Őszig maradt, aztán megint elhagyott minket.
Egy évig nem láttuk, majd a következő télen anyám megbetegedett. És apám újra megjelent. Semmit sem változott, sem külsőleg, sem beszédesebb nem lett. Apám velünk maradt a télen. Nagyon ritkán szólt hozzá, nem egy szobában aludtak, én legalábbis nem láttam, hogy így lett volna, nem is sokat beszéltek. Mégis valamiért gondoskodott róla. Egész télen ápolta. A házimunkát én végeztem. Néha segített nekem. Nem volt honos, nem a hegyek közt született, nem volt a lótenyésztők leszármazottja, mégis úgy értett az állatokhoz, mint senki más. Szólt a lovakhoz, és azok megnyugodtak a hangjára. Nem kellettek neki parancsszavak, hogy a kutyákat lenyugtassa, azok szinte olvasták az akaratát, az arcáról, vagy a mozgásáról.
Egyszer a hóolvadáskor, kiszöktem éjszaka, hogy megnézzem hol alszik, miért nincs éjszaka a házban. Nem volt túl messze a fák közt kis tábortűz mellett. Már teljesen sötét volt, én láttam őt a tűz miatt ő viszont majd hetven lépésről észrevett. Hosszan nézett engem, nem tudtam rájönni, hogyan vett észre, hogy lehetnek ilyenek az érzékei. Félni kezdtem. Vajon mi ő akkor, amikor nem velünk van. Hogyan, miből él, mit csinál. Miért hord magánál annyi fegyvert. Hogyan tud olyan észrevétlenül járni még az avaron is és hogyan vett engem észre úgy, hogy jobban ismertem az erdőt, mint a tenyerem, ismertem az összes rejtek utat, az összes követ ahol nem zörög az avar, mégis felnézve egyenesen rám nézett. Mindezek tudatában pillanatokra meghűlt bennem a vér. Hosszan nézett rám, és nem mertem megmoccanni. Már szinte azt hittem nem is vett észre, csak felém néz, de valójában nem is lát engem, de aztán fölemelte a kezét és felém intett, hogy jöjjek közelebb.
Odasomfordáltam és ő a köpönyege szegélyét kiterítette, hogy arra üljek, mert még fagyott volt a föld. Hosszan nem szólalt meg, aztán megkérdezte, hogy minek tartom magam. Nem értettem a kérdését így nem feleltem azonnal, majd végül azt válaszoltam: „nem tudom”. „te ősi népek leszármazottja vagy. Hányattatott élet vár rád, mert két nagyon eltérő faj közös gyermeke vagy. A sessaryenn azt jelenti féregéltű. Ezt használja az én népem azokra az emberekre akikre haragszik. Téged is hívtak így lent, a kolónián, ahol születtél. Pedig te tovább fogsz élni, mint az emberek. Négyszer, ötször is túl fogod élni őket, és ők nem értik majd meg a képességeidet. Pedig, ha megnézed magad nyári fürdés közben a patakban, nem különbözöl tőlük, de ha most arra gondolsz, hogy hogyan láttalak téged a sötétben, mikor a fa mögött bújtál, hát azt mondom, erre te is képes vagy. Az én népem nyelvén ezt hiddon-nak hívják, a te nyelveden másvilágnak. Ha belenézel a sötétbe és koncentrálsz a látvány a fény és a sötét mögé, láthatod ezt a világot.” Mondta és most először egyenesen a szemembe nézett. Tág pupillájában vörös fény izzott. Vizsgált engem. Intett, hogy próbáljam. Sokáig ültem ott és néztem a sötétet, míg lassan elkezdett kiélesedni kép. A dolgok kontrasztossá váltak, a színek tompává. Átrendeződtek a formák és az érzetek, és ami meleg volt, a kezem, az apró rágcsálók, a tűz mind fényesen izzott a szemem előtt, a többi sötéten hideg-kéken rajzolódott ki a szemem előtt. Izgatottan apámra nézte de, ahogy tekintetünk találkozott egyszerre nem mertem vidáman felrikkantani, viszont az arca olyan furcsa ívben állt. Talán… mosolygott.
Tovább tanított. Nem csak a penge forgatására de az íj használatára is. Anyám íjával tanított, de egyszer megkértem, had próbáljam ki az övét. Amikor megfogtam bizsergett tőle a kezem, és alig tudtam koncentrálni, pedig első lövésem óta tudtam, hogy íjat használni könnyű. Apám egészen nyár közepéig maradt, míg anyám fölépült a betegségből. De valójában sohasem gyógyult ki belőle teljesen.
A nyarat jól viselte, de ősszel megint köhögni kezdett. Nem tudom, hogyan bírta ki a tavaszig, amikor apám megint visszatért. Hiába tért vissza, már nem tudott rajta segíteni, és talán nem is akarta szenvedését tovább nyújtani, csak elviselhetőbbé tenni a fennálló rövid időt. Később azaz érzésem támadt, hogy már mikor először jött, akkor tudta ezt, és csak azért ment el hogy előkészítsen valamit. Meg is tudtam, hogy mit. Már nyárközép volt, amikor édesanyám végül elment. Túl fiatal voltam még, olyan keveset tudtam róla. Szeretett igen azt tudtam, hogy szép volt, hogy szépen énekelt. Megülte a vágtató lovat céllövés közben. Együtt temettük el. Sokat sírtam akkor. Apám nem vígasztalt, csak csendben dolgozott, míg megásta a sírt. Talán érzelemmenteségével igyekezett nyugtatni bánatom. Halk szavú dalt énekelt, felhők vonulásához, és szél susogásához hasonlatosat miközben füstölők égtek és finom illatú levelekkel volt a sík körbeágyazva, meg az erdőben szedett virágokkal. Aztán összeszedte ruháim hátamra szíjazta gyorstegezében anyám íját, melléakasztotta a teli puzdrát, és indulást intett. Egy füttyentésére két ló vált ki a ménesből. Nem kellett őket felszerszámozni, nekem csak annyit mondott, hogy kapaszkodjak a nyakába, majd ők tudják az utat, és ő is szőrén ülte meg az állatot. Hosszú út volt, heteken sőt, talán hónapokon keresztül de végül megérkeztünk úti célunkhoz. Dél felé mentünk egy ismeretlen ország, Tiadlan felé.
A Férfi, akinél apám elhelyezett rendes embernek tűnt. Rendkívül öreg volt. Már akkor is. Azt mondta „… legyen gondja a fiúra…” mire ő: „ez csak természetes öreg barátom. Legjobb tudásom szerint teszem majd…” ez volt életem tizennegyedik nyarának végén. Apám, mikor elbúcsúzott tőlem, leoldotta oldaláról egyik hosszú kardját, és átadta nekem. Nem sok szóban búcsúzott, - viseljem jól magam… - töltsd hasznosan az időd… - majd vállára kanyarította durva köpönyegét, és útnak indult. Elővontam a hüvelyéből a hosszú, vékony, egyenes pengét. Vékony, rendkívül könnyű hosszú és kecses, a keresztvas fölött markolatgyűrűvel, jelzés értékű markolatgombbal, tökéletesen ápolva akárha frissen került volna ki a készítője kezéből. A markolat nehéz, a penge szellőkönnyű. Nem csatában dúló fegyver volt, talán nemesi udvarokban az úrfiak hordanak oldalukon hasonlót, mégis ez a fegyver más volt. Nem voltak rajta díszek, túlcicomázott figyelemfelkeltő giccs. Hideg, csillogó tökéletesség sugárzott a fegyverből gyorsaság, elegancia és halálos pontosság.
Években mérhető hosszú tanulás kezdődött. Az öreg ifjakat nevelt. Ránézésre annyi időseket, mit én. Mind kisgyerek volt, inkább fiúk, de volt néhány lány is. Először csak néztem őket, de utána megkérdezte van e kedvem csatlakozni. Ez volt életem legnagyobb fordulópontja…
A tanulás évei gyorsan peregtek. Tehetségesnek tartott a mesterem, akit egész ismeretségünk során csak Mesternek neveztem. Ha a nevére kérdezte csak a fejét ingatta és mosolygott. Mindig mosolygott, a szeme keskeny vágású volt. Hosszú egyenes haja és szakálla fehér akár a hó. Harcra tanított. De nem olyanra, mint az apám. Ez a mozgás az egyensúly és a test tökéletes harmóniája volt. Amióta apám kardját megkaptam, szerelemese lettem a kardoknak. A Mesterem tanított küzdeni velük. Saját népének kardját, a mesterkard táncát tanította meg velem először. Aztán a lovasok népének Ilanornak főbb fegyvereinek a hosszú és a rövidkardnak a használatát is megtanította velem. Vajon hány fegyvert ismert és használt még az öreg. Sokat gondolkoztam rajta magányos óráimban, amikor a tanításain elmélkedtem. A Mesterem beszélte az Ilanorit. Ám nem csak a harcra oktatott, hanem a nyelvre is. Nem Tiadlan nyelvét tanította velem, hiszen hosszú ottlétem alatt egyszer sem volt rá szükségem, hogy elhagyjuk a birtokot. Az északi államok nyelvére az Erv közösre tanított. Vagy mert ezt látta jónak, vagy mert ezt adta neki apám utasításba, nem tudhatom.
A hely, ahol éltünk, mint kiderült, Tiadlan és Ilanor határán a hegyek közt magasan egy kis völgyben volt. Távol a legtöbb civilizált településtől a természet közepén. Itt is, mint otthon anyámmal nagyon jól éreztem magam, ám itt már nem egyedül voltunk. A mester háza nagyon nagy volt. Gyerek fejjel óriási birtokon, melynek bejárása napjaimat vette igénybe, magának az épületnek pedig még ma sem ismerem minden szobáját és helységét. Sokat sétáltam a fák között, meditáltam a patakok mellett, heverésztem a réteken. Fiatalabb társaimat egyszer rajtakaptam, hogy egy mókust hajkurásznak a fán, mikor az egyik egy baltát kerített elő, azzal a célzattal, hogy ki is vágja a magányos tölgyet. Ő volt az első ember, akit megütöttem. Elterült a földön, mint egy krumpliszsák, és én éktelen haraggal álltam fölötte és kiabáltam rá hogy kotródjon innen, majd mikor fel akart állni apám kardjának markolatához kaptam, mire a kölyök négykézláb menekült el előlem. Tanulásom évei aktívan teltek, de nem nyúltak hosszúra.
Ám észrevettem a változásokat magam körül, amikor rájöttem mit mondott nekem apám akkor. A Mester tanítványai lassan tíz-tizenkét éves kisgyerekekből felnőtt férfiakká értek, én hozzájuk képest gyermek maradtam, pelyhedzőállú ifjonc voltam hozzájuk képest. Pedig valójában idősebb voltam náluk, mikor odakerültem.
A Mestertől remek kiképzést kaptam mind testemnek, mind lelkemnek, mind szellememnek. A megértés ténye megerősítette bennem a gondolatot, amit még évekkel ezelőtt apám ébresztett bennem. Más vagyok, mint a társaim. De vajon mi a célja velem a sorsnak, vagy az isteneknek?
Életemnek huszonkettedik tavaszán, nyugodt álmomból hirtelen lidércnyomássá váló éjszakában ébredtem. Nem tudtam, nem emlékeztem az álmomra, csak a részleteire. Hallottam a Quiron tenger morajlását. A délről érkező szél süvöltését. Egy távoli ország, Abasszisz hívását. Egy köpenyes árny közeledtét, aki kísérti sorsom. Egy őzbakot láttam. Fiatal, csillogó égkék szemű példány, kit kelet felé űz a sorsa. Tekintetében fekete, csillogó ezüst szemű tigris képe csillogott. Mikor egymásra lelnek, nem ellenségei egymásnak, hanem útjuk együtt vezet tovább…
Nem tehettem mást, Mesterem engedélyét kérve összeszedtem legfontosabb holmimat és útra keltem. Mesterem három aranyat és egy zacskót nyújtott át nekem, azt mondta apám adta neki, és ha egyszer elmegyek, adja át nekem. Nekivágtam az útnak. Egy karavánhoz csatlakozva mely nyugatról, a szövetség területéről tartott a tenger felé Tiadlan érintésével. Áthaladtunk Toron egyik tartományán, bőven megfizetve a vámot a határon és a kikötőben is, mikor végre tengerre szállhattam abasszisz felé.
A hajón újból álmodtam. Viharos volt a nagy Quiron tenger, felriadhattam volna a viharra is, ám mégis inkább az álmom lehetett. Álmodtam egy nyüzsgő városról. A tengermelléki nép városáról. Ahol az „abbitkirály” uralkodik. Iffint láttam. De nem tudom miért. A Város utcáin ott volt az őzbak. Tétován az árnyak közt megbújva óvakodott lépésről lépésre, csak égkéken ragyogó szemei mutatták merre is van…
Néhány részlet ami talán nem világos: A Fiú Ilanorban született, anyja Ilanori bárd, apja elfendeli származású Sereneya. Ilanori elf kolónián éltek majd felköltöztek a hegyekbe ahol a nő lótenyésztésből tartotta el őket. Apja néha meglátogatja a családot, innen van a fiúnak az átalakított, funkcionálisabbá tett, lecicomátlanított

