-Dél, az dél. Szóval nagyon messze.
Hallva a nő kirohanását a Hétarcúról csak pislogok. Nem sok érzelmet kötök egy olyan istenhez, akiről a nevén kívül semmit se tudok, de Sophienak úgy látszik, komoly oka van rühelleni. Nem csináltam bele a gatyámba a felforranásától, csak kíváéncsian hallgattam az utolsó szóig.
-Aha, látom, neked nagyon berakta a kertajtót ez az isten meg a papjai, ha így emlegeted. Ugye milyen tüzes?-vigyorgok Nabilra. -Gesztenye? Jöhet, köszi!
Aztán valaki beleszól a beszélgetésünkbe, amit nem veszek jó néven. Sose szerettem, ha kívülállók feljogosítva érzik megukat arra, hogy hallgatózzanak -bár Sophie nem volt halk

"Apám, mit kell kiállnia!"-ingatom a fejem. Aztán mikor beszól a férjének, felkapom a fejem:
"Hogy beszélhet így a hites urával, asszony? Törölték már képen? Szerintem nem..."
Majdnem felnyihogok, amikor a nőci még Sophietól akar bocsánatot várni. Aztán a lány beindul ám, de rendesen... A picsázásra alamuszin vigyorgok, egyet értek. Aztán nemi szervek kerülnek szóba és töprengő arcot vágok, érzem a fülem vörösödik. Látom a medált, és összeáll a kép, hogy Sophie Arel hívő, ezután végképp nem kell csodálni semmit azon, hogy milyen heves. A váratlan fordulat tragikomédiába illik, és csendesen figyelem.
-Nem kérdeztem semmit, csak irigylem, hogy ilyen folyékonyan és akadálytalanul tudsz káromkodni. Ha én idáig jutok, azaz hogy ennyire felhúznak, szinte megfulladok, és csak grimaszolni, morogni, mutogatni tudok fütykösöket meg fityiszeket, a szavak megrekednek a nyelvem tövén... Nem vagyok szavakban kitörő egyéniség, ha mellé düh is párosul. Frankó voltál-vigyorgok rá