(Hoa-teng)
Elképzelem amint a kolosszális dzsad óriás öblös zsigerei, gőzölögve tódulnak ki a testéből egy kardcsapásomra... Méretei lehetővé tennék, hogy könnyen eltaláljam. Egy vágás, egy sarló csapás, egy-egy homokszín csuklyás a földön, a többi meg elmenekül... De csak képzeletben zajlik le e játék, egyenlőre nem szabadítom rájuk a sötétség poklát mivel úgy vélem, hogy egyenest a banda feje szólított meg, csak tudnak valami trükköt amivel meglepnek. Se rablás, se az életem nem kell nekik, ami elgondolkodtató... Talán megfélemlítés lehet a céljuk? Mert az nem sikerült nekik. Mitől félnék? A halálra még Ru-Shennonban felkészültem évekkel ezelőtt. Hirtelen nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Pillanatra eltöprengek, hogy vajon miféle szívességet követelnek majdan az új barátaim tőlem. A szétinaló csuklyások után sandítva, néhány kétes gondolat nyilall belém.
<Vajon mióta figyelnek? Remélem, hogy nem sodortam Winocot is bajba... mert ha ezért rászállnak, hát többé nem számít sem élő se holt ezen az átkozott vidéken... Esküszöm! Úgy éljek! És mégis... mit képzel ez a marék patkány?>
Az égzengő dzsad óriás utolsó búcsútaszítására már nem bírom türtőztetni magam. Nem arra születtem, hogy rongybabaként lökdössön a világ szemete... Szemtől szembe érzékelem, hogy ismét a testi épségemet venné célba a taszításával, ami elől már kitérek... pláne, hogy csak kettesben maradtunk. Kitérésemmel egy időben fegyvert rántok, s reflexszerű mozdulattal, alattomos sarlócsapást eresztek rá,.. lentről felfelé...