[…] Minden jel arra mutat, hogy elvetendő azon korábbi nézet, mely Kránt Shackallor egyszemélyi irányítása alatt álló birodalomnak vélte, amiképp az is, mely szerint a Tizenhármak testületileg irányítják azt. Előbbihez akkora óriási erőtöbbletre volna szükség, melynek segítségével a vezető egy személyben, egyszerre lenne képes elnyomni mind a tizenkét társát, valamint az egyéb függetlenedni vágyó hatalmi tényezőket is – ez pedig a kráni hatalmak nagyságrendjét figyelembe véve irreálisnak tűnik –, utóbbi pedig minden ízében ellenkezik a Változások Törvényével, ezért annak ismeretében teljesen képtelen elgondolásnak tűnik.
A Birodalom legfelső rétegét bár a tizenhárom félisten alkotja, de nem képeznek tehát egységes szövetséget, a versengés közöttük minden jel szerint legalább olyan kiélezett, mint alattvalóik között. Hatalmuk bázisa az, hogy ők térítették meg a Birodalom területén élő népeket, valamint jelentős részüket ők is telepítették be. Ennek során e népcsoportok körében mindannyian bizonyos fajta személyi kultuszt építettek ki, mely hosszú időn át feltehetőleg fontos közvetítője volt Ranagol tanításainak. Befolyási övezeteiket térítési és betelepítési tevékenységük során volt alkalmuk kialakítani, ezért Krán kezdetben eszerint oszlott fel közöttük: minden félisten azon területeket irányította, melyeket sikerült maga alá kényszerítenie. Ily módon a Birodalom gyakorlatilag tizenhárom egymásba ékelődő, egymás közvetlen szomszédságában elhelyezkedő, különböző méretű kisbirodalomra oszlott, melyek közül a térítésben és betelepítésben élenjáró félistenek birtokolták a legnagyobbakat, míg a visszavonultabb életet élők a kisebbeket – ahogy kialakították maguknak. E félisteni minibirodalmak mindegyike egy, vagy több tartományt, félszuverén államot foglalt magába – a legnagyobbak akár tucatnyinál is többet – amin belül a félistenek a helytartók kinevezésével,vagy akár közvetlen beavatkozás útján (ennek mikéntje egyelőre ismeretlen előttünk) érvényesítik az akaratukat.
Ez a rend az eltelt időkben szükségképpen némi változáson ment át, amint a Változások Törvénye értelmében a folytonos háború során egyesek feljebb emelkedtek, mások lejjebb csúsztak a Tizenhármak közül, s ennek megfelelően területeket nyertek, vagy veszítettek. A kezdeti befolyási térkép valószínűleg már nem is hasonlítana a maira, de a rendszer a mai napig ugyanúgy, aszerint a dinamizmus szerint működik, mint a tartományi régiók, csupán az irányítók hatalma és a felügyelt területek mérete nagyobb nagyságrendekkel. A félistenek ugyanis már nem elsősorban a tartományok, hanem az azokból szervezett minibirodalmaik szintjén vívják a háborúikat (bizonyos vélekedések szerint különböző létsíkok között is). Mindezt pedig tovább bonyolítja még a rajtuk kívül álló, de hatalmi ambíciókat dédelgető egyéb entitások beavatkozása is a történésekbe (ismereteink szerint főként egyes különösen aktív ősaquirok személyében), valamint az ő befolyásszerző kísérleteik. Számos jel mutat arra, hogy ezen folyamatoknak az elmúlt ezredek során már a Tizenhármak közül is akadtak áldozatai.
A birodalmi legendáriumok alapján feltételezhető, hogy a Változások Törvényének értelmében a korok során több nagyhatalmú entitás is sikerrel szállt harcba a félistenek valamelyikével, hogy letaszítva őt átvegye a helyét. A legismertebb ilyen mítosz szerint a Kárhozott nép királya fellázadt Saqarheddon ellen, kiszívta vérét-velejét, majd helyet követelt – és kapott – a Tizenhármak sorában. A történet közismert példabeszéd a Birodalomban a Változások Törvényének örökérvényűségéről.
A félistenek hatalmi övezetei egymásba ékelődő cikkelyekként épültek tehát ki a tiltott tartományok, azon belül is elsősorban a Fekete Torony körül, s attól távolodva a beavatkozás mértéke és gyakorisága egyre kisebb. A birodalom legkülső gyűrűjében, a külső tartományokban pedig már egészen halvány a félisteni jelenlét (sőt az ezen területek felé irányuló érdeklődésük is). Erre vezethetők vissza a külső tartományok fentebb leírt sajátosságai és az, hogy e régió sok szempontból már csak névleg tekinthető a birodalom részének.
A félistenek maguk főként a középső – és ahol képesek rá, a tiltott – tartományokban érvényesítik az akaratukat, itt vívják fontosabb háborúikat; a külső tartományokra leginkább a senki földjeként, vagy egyszerű csatlósállamokként, szükség esetén pedig kihasználandó erőforrásként tekintenek. Ennek köszönhető, hogy a belsőbb régiókhoz mérten e gyűrű tartományai és lakói még valamivel talán kevésbé távolodtak el attól, amit emberinek lehet nevezni.
[…] Mindent egybevetve számunkra végtelenül idegennek és elítélendőnek tűnhet a kráni berendezkedés és mentalitás, de meg kell állapítanunk, hogy e sajátosságainak minden valószínűség szerint igen sokat köszönhet Ynev többi része. Mivel önemésztő, szakadatlan belső harca tartósan leköti a Birodalom erőforrásainak zömét, így az annak csupán töredékét tudja a külvilágba irányítani. Figyelembe véve az egyes megmozdulásai által határain kívül okozott pusztítás nagyságrendjét, belegondolni is rossz, mi történne, ha egy nagyobb vállalkozás érdekében tartós szándékegység jönne létre a Tizenhármak között, és a délvidék önmagával hadakozó óriása egyszer minden figyelmét a külvilágnak szentelné.
