A tartomány úr.

[Black Cat]

Köszönöm szépen ^-^
Sziasztok

[Thor]

Légy üdvözölve.

Örülök, hogy csatlakoztál a csapathoz, és a játékhoz.

Van esetleg már ötleted, hogy milyen karakterrel erősíted a bandát?

[Pelso]

Ha valaki kéri annak áttudok küldeni egy használható táblázatot amin a karakterét megírhatja.

[Black Cat]

Thor, valószínűleg tolvajjal fogok jönni. Hamarosan postolom az előtörim, abból a jellemrajz is bőven kiderül. ^^
Pelso, én megköszönném

[Thor]

OK. Akkor már a pénz beszerzőnk meg van.

Kedves KM, elküldtem a karakterlapot. A fajhoz írt félistennel ne foglalkozz, és az így hozzá adódó 1000 od csak formalitás. Egyébként egy teljesen átlag varázsló


A karakter 100 MP-tal rendelkezik. Így aki szeretne kérni tőlem varázstárgyat, az ennyiből gazdálkodhat. 5-ös fokú rúnamágia miatt tudom leplezni a varázstárgyakat, ha valaki szeretné elrejteni a varázslók elől.

[Sirak]

két dudás nem fér meg egy csárdában, Black Cat.

[Black Cat]

Sebaj, majd ügyelek rá, hogy ne legyek útban

[Paga Sker]

Sirak!
Én úgy tudtam, hogy egyedűl leszek muzsikus karakterrel, és annak is lantja lesz!

[Thor]

Kedves KM!

Elküldtem a karaktert a felszerelés listával együtt. A varázstárgyak elkészítéséhez 5 aranyat írtam, remélem elegendő lesz.


Többiek!

A karakteremről pár apróság:

Jó kedélyű ember, aki szívesen segít a társainak, és annak, ki szerinte megérdemli. Mindig dorani varázsló akart lenni, de nem az lett. Így egész életében keményen küzdött, hogy elérje a tudásuk szintjét. Bár nincs dorani botja, de ő magának alkotott egy hasonlót.

Amire nagyon érzékeny, ha valaki firtatja varázslói mivoltát. Erre nagyon bepöccen, és ha idegen az illető, akkor éppen az aktuális lelkiállapotától függően cselekszik a karakter, de általában nem jár jól a kötözködő.

Ha a barátja kötözködik, akkor jelzi, hogy be lehet fejezni.

Hirtelen ennyi.

[Black Cat]

Shanna „Halszálka” Elkins

1. bejegyzés
A fenébe is, már egy hete hánykolódunk a hajón, mikor érünk már oda? A kapitány sem válaszol, hiába tettem fel már tízszer a kérdést! A kaja és a pia pocsék, a fekhelyemről ne is beszéljük. Két tetves „jóképességű” hímmel kell egy szobában aludnom. Azt hiszem, menten a fedélzetre megyek, és benyújtok egy kérvényt (con Velcher gróf nevében) az áthelyezésemre. Ha beválik, (szerintem be fog) talán végre nyugton alhatok majd! Néha komolyan elgondolkodom azon, mi lenne, ha végre letelepednék és békésen élném hétköznapjaimat.

2. bejegyzés
A második hét. Nem túl rózsás a helyzet. Már nem is vagyok olyan vidám, hogy egyedül aludhatok… Nemsokára elfogy az élelem, a vízkészletről nem sikerült információt szereznem, de ha nem árulják el, hogyan is állunk, akkor azzal sem állhatunk túl jól. Remélem, nem én leszek az első a fedélzeten, akit az éhező legénység megesz!

3. bejegyzés
Negyedik hét. A legénység háromnegyede halott. Bezárkóztam a lakrészembe. A kormányosunk és a kapitány is elpatkolt, a készleteink két napja teljesen elfogytak, szárazföldnek továbbra sincs semmi nyoma. Valószínűleg mind hullámsírban végezzük, már csak idő kérdése, ki mikor. Ha tudom, hogy meghalok, a barátaimmal töltöttem volna el az utolsó perceimet… De! Nézzük a pozitív oldalát! Nem egy kiszottyadt öregasszonyként halok meg a karosszékben kötögetve, hanem még fiatalon, szépen. Rendben. Máris jobb. Meg a francokat, semmivel sem jobb!

4. bejegyzés
Nem volt sok alkalmam írni beléd, kedves naplóm. Ezek lesznek az utolsó sorok, melyeket papírra vetek. Nem tudom, mit írhatnék. Az éhségtől és a szomjúságtól szinte teljesen elhagyott már az erőm. Azt hiszem, illendő lenne bemutatkoznom.
A nevem Shanna. Huszonkét éve láttam meg a napvilágot valahol Hesseby kikötőiben. Édes szüleimről mondhatni, semmit sem tudok. Sharon, egy hajléktalan asszony talált meg csecsemőként egy rothadó halkupac mellett. Szerelme, Derona Maltiev mesélt neki valaha egy legendát egy Shanna nevű királylányról. A legendának már töredékére sem emlékszem, de a nevem innen kaptam. Ami a nevem második felét illeti, kitalálhattad – a halkupac szolgált ihletként nevelőanyám számára.
Sharonnal nagyjából négy évet tölthettem, bujakórban halálozott el. Jól bánt velem, óvott a férfiaktól, lopott nekem, utolsó összekoldult garasát pedig egy szakadt, rongyos kabátra költötte, amit télre nekem adott. A megpróbáltatások csak eztán következtek. Négy évesen már a saját lábamon kellett megállnom. Ha loptam, nagyon durván megvertek, koszosan mindenki csak elkergetett, a katonák gyakran álmomból keltettek fel, hogy arrébb kotródjak. Hiába, Erigowban nem nézik jó szemmel a szegénységet. Hét évesen már tökéletesen értettem, mért óvott annyira nevelőanyám a férfiaktól, nem egyszer kaptak el az utcákon. Könnyű célpont voltam, az alultápláltságtól mindig fájt éppen valamim, ráadásul egyedül mozogtam. Azt hiszem, mondanom sem kell, de nem csak a pénzemet vették el tőlem… Óvatosabbnak kellett lennem. Árnyként suhantam a falak mellett, a nincstelenség jócskán megedzett mind lelkileg, mind fizikailag. Vágyakozva tekintettem a tengerekre, hátha kitörhetek ebből az életből.
Ha már királylányról neveztek el, jó is lenne annak lenni. Ennek elérése érdekében saját vállalkozásba kezdtem – szebbnél szebb kavicsokat árultam a dokkon járókelőknek. Fogalmazzunk úgy, hogy burkoltan koldultam. Ez a vállalkozás természetesen nem kívánkozott sikeresnek. Éheztem, ezen törekvéseim még a kéregetésnél is eredménytelenebbnek bizonyultak. Egy átlagosnak mondható nyári napon végképp kimerültem. Kis fa koldulótálamat szorongatva, térdemre borulva ültem a kikötő egy eldugottabb részén, mikor károgásra lettem figyelmes. Amikor felpillantottam, egy varjú ácsorgott előttem kíváncsiskodva. Egymást méregetve ültünk (illetve álltunk) egy darabig, mire feleszméltem, a varjú addigra károgva tovaszállt. Tizenegy esztendősen felhagytam a kavicsárulással. Csak mert szebb álcába fedjük a dolgokat, attól még ugyan azok maradnak. Alázatosan koldultam a kikötőben, ha őrök jöttek, nálam senki sem futott el előlük gyorsabban.
A poshadt nyári nap, melyen találkoztam vele, semmivel nem volt különb a többinél. Nagyjából negyven éves volt, amikor először megpillantottam. Magas, kreol bőrű férfi, rövidre nyírt fekete hajjal, fekete páncélban, pallossal. Vágyakozó, tengerszín szemeimmel pillantottam rá. Maxim Terrano con Elkins. Azt mondta, megragadta a tekintetem, érezte, hogy a sorsunk összekapcsolódik. Akkortájt még nem értettem, de udvarolni kezdett nekem, attól fogva minden nap hozott nekem valamit. Nemsokára távoznia kellett, ez alkalommal viszont velem tette.
Nos, így kerültem Gorvikba. Természetesen feltételei is akadtak az eltartásomnak. Én végeztem a házimunkát, ahhoz pedig, hogy biztonságban tudjon, önvédelemre tanított. Rövidkardot nyomott a kezembe, évekig nem léphettem ki Terdella kikötőibe. Tizennégy éves voltam, amikor eljegyzett. Egyetlen egyházfő sem hagyta jóvá a házasságunk, de az éjszakát elháltuk, ezt követően házaséletet éltünk. Nem mondanám, hogy Maxim lányaként kezelt volna, feleségeként mégúgy sem. Nem érintett meg, csak csókolt.
Mint minden embernek, nekem is akadtak barátaim jó szerrel. Hogy kik voltak ők? Csupa simlis alak, akiket a móló legrosszabb hírnevű kocsmáiban ismertem meg. Semmi „jóból” nem hagytak ki, az alvilág legmélyebb bugyrait is bejártam velük. Aláírás hamisítás, lopás, álcázás, mérgek – csak kérdeznem kellett, szívesen válaszoltak. Léha életet éltem, mit sem foglalkoztam másokkal. Igaz, teljesen jogos a felvetés, most sem teszem. Maxim fájdalmait akkor tetőztem, amikor otthon egy fiatal kocsmatöltelékkel talált. Azon az éjszakán vert meg először és utoljára. Megtiltotta, hogy még egyszer a révhez menjek a felügyelete nélkül. Ugyan, úgy gondolod, hallgattam rá?... Az engedélye nélkül szökdöstem el otthonról, ő pedig semmit sem tehetett, nem állhatott mellettem egész nap.
Apró cselekkel próbált elszakítani a társaságtól, megvonta tőlem a zsebpénzemet, de nem járhatott sikerrel. Ellenem? Soha. Végső elkeseredésében úgy döntött, Abasziszba költözünk. Eleinte azt hittem, viccel. Végre beszokom a gorviki közösségbe, majd hagyjak fel velük? Fájt, mégsem ellenkeztem, tisztában voltam elszántságával. Csakhogy, a számításai nem úgy alakultak, ahogy kezdetben eltervezte. A gorvikinál is rosszabb társaság, még több adósság, egyre és egyre több praktika az emberek átverésére és még annál is több lopás. A letelepedés nem működött, a csalódás újabb cselekedetre sarkallta - megállás nélkül utazgattunk, Abaszisz és Gorvik között ingázva töltöttük az éveket. Helyreállni látszott minden. Szelídebb lettem, lassacskán megfeledkeztem a barátokról.
Mégis, a múltam végleg megbélyegzett. Abasziszban kellett az éjszakát töltenünk, a vihar megvadította a tengereket, a háborgó vizek járhatatlanná váltak. Kora reggel átvágott torokkal találtam Maximot magam mellett, kezében egy üzenettel. „A tartozásokért.” A gyász évekig megkeserítette az életem. Mára megerősödtem, de ha erről kell beszélnem, minduntalan könnyek lepik el az arcom, így szíves engedelmeddel, ezt a részt nem folytatnám.
A maradék pénzünket a temetésére költöttem el. A régen barátaimnak hitt emberek a sarkamban lihegtek, akár a kutyák, minden léptem szemmel tartották. Választhattam, hogy életem hátralévő részét meneküléssel töltöm, vagy magam is beolvadok az alvilágba. Nem vagyok báb, akit vékony zsinóron rángathatnak, a menekülésre viszont nem volt anyagi hátterem. A beolvadást választottam – részben. Magam kerestem fel Lafayette Mortelt „jelentkezési” szándékommal. Nem voltam szakértő, alapfokon voltam csak jártas a mérgek és a tolvajlás világában. Lafayette gondolatmenete emiatt érthető volt: ha a szép nő nem ért semmihez, hova való? Az utcára.
Gyógyuló idegeim gyorsan felmondták a szolgálatot. Hiába előkelő és otthonos a bordély, ha a vendégei nem azok. A madame nevében felmentéseket írtam magamnak, próbáltam a lehető legkevesebb alkalommal munkába állni, ezáltal a tőlem származó bevételek jelentősen megcsappantak. Akárhányszor, amikor munkába álltam, a rusnyább kuncsaftjaim „rejtélyes” módon álomba szenderedtek (természetesen, mire felkeltek, egy kanyijuk sem maradt), legurultak a lépcsőkön, a rosszabb napjaimon sírva futottak ki a szobából. Nem tettem jót az üzletnek. Sőt, egyenesen rontottam azt. Úgy látszott, én vagyok az egyetlen, aki szembe mert szállni a főnökkel. Tehetetlenségében beadta a derekát és egy vén sunyi róka mellé osztott be.
A sors fintora, hogy a vénember Hesseby kikötőjének egyik raktárépületében lakott. Toulouse bácsinál zsémbesebb öregembert a mai napig nem ismerek. Ha egyetlen fokkal is hidegebb, avagy melegebb lett a teája a kelleténél, már állt is otthon a bál. A lényeg, hogy az zsebelés minden formaiságára megtanított, a laborját a poros könyveivel együtt nyugodt szívvel használhattam. Az öreg okirat-hamisításból élt. A dokkmunkások több, mint fele egy nem létező con Velcher grófúrnak dolgozott. Fizetést csak elvétve kaptak, ha bárminemű problémájuk volt, szerencsésebb esetben a panaszlevelük Toulouse bácsi fiókjának a mélyén kötött ki, a szerencsétlenebbeket eltakarították az útból, ha érted mire gondolok „takarítás” alatt.
Toulouse bácsi a legveszélyesebb tolvajok közé sorolt. Szép, fiatal hölgy, előkelő ruhákban, mégis ki gyanakodna rá, ha kizsebelne egy nemest? Ha nem a laborban kotyvasztottam, az öreg ládikájának a a feltörésével szórakoztam, vagy kékvérű ficsúrok ingósságait tulajdonítottam el. Mikor az öreg megvakult, a céh „eltakarította” őt, a házát elkobozta. Időközben Lafayettet ledöntötték a trónjáról, rólam megfeledkezni látszottak. Jobbnak láttam mihamarabb lelépni. Állandó lakhelyem megszűnt, azóta fogadókban szállok meg – hol pénzért, hol anélkül, hol pedig „szolgáltatásért”.
Toulouse bácsi halálával a dokkmunkások egy része ellenem fordult, hiszen minden csalás kibukott. Kettejüket sikerült meggyőznöm ártatlanságomról az ügyben, ezért kiálltak mellettem. Vérengzés tört ki a régi raktárépületben, a halottakat az éj leple alatt csempésztük ki a város falain kívülre, ott hantoltuk el őket. A két dokkmunkás még mindig a nyomomba szegődne, ha kérném. A történtekről mélyen hallgatnak, eddig hűségesnek bizonyultak. A történtek után minden olyan nyugodt volt.
Hiába nyugodt, olyan unalmas…
Valóban, most is ezért keltem útra. Az unalom nagyúr, a pénz pedig még annál is nagyobb. Említettem már, hogy gyakran keltem útra kalandozókkal, hogy a célig kísérjem őket, majd mindennel lelépjek? Azok a régi szép idők! Gátlások? Szabályok? Ugyan már!
Ha tudom, hogy a mostani út ilyen rosszul fog elsülni, inkább nyugton maradtam volna…
***

Noalso. ^^ Először is, bocsánat a terjedelemért, igyekeztem kivágni az abszolút lényegtelen részeket. Másodszorra, az, hogy ki hogy ismerte meg a karakterem, teljesen rátok bíznám, bárhol megismerkedhettetek vele. Aki érzi elég "kotnyelesnek" a karakterét ahhoz, hogy beleolvasson egy nyitott naplóba, egy az egyben ismerheti is az előtörténetet. A héten még mindenképpen írok egy részletesebb jellemrajzot, valamint kinézetleírást.

[Thor]

Black Cat!

Tetszik az írásod.

Sirakkal megbeszéltük, hogy a két karakter sokszor együtt kerestek fel sírhelyeket "kifosztani". A varázsló tudást, míg a szerencsevadász anyagi javakat keresett.

Paga Skerrel megbeszéltük, hogy kyr nyeltanulása által ismertük meg egymást, mivel mind a ketten ugyan azt az ősi helyet kerestük fel, és ott érdekes kalandokat éltünk át.

egyelőre ennyi.

[Black Cat]

Nem igazán tudom, kit hogyan ismerhettem meg.
Ha bárkinek a karaktere járt Abasziszban vagy Gorvikban, akkor ott simán történhetett valami.
Thor, szerintem a karakterem veled/neked max. a mérgekről tud kiselőadást tartani, az az egyetlen tudományosabb skill, amiben egy fokkal jobb az átlagnál. (Tény, nem tudom, hogy a karaktered mennyire vevő a hülyeségre)
Shanna bordélyban dolgozott, így ha akárki megfordult az erigowi putriban, ott is összeismerkedhettünk.
Az ,,Említettem már, hogy gyakran keltem útra kalandozókkal, hogy a célig kísérjem őket, majd mindennel lelépjek?" mondtad is viszonylag tág, egy alkalommal résztvehettünk valami expedíción, aminek a végén úgy megkedveltem a bagázst, hogy felhagytam a zsákmány lefölözésével és inkább veletek töltöttem az időt a menekülés helyett. (a zsákról jut eszembe, nem lehetne olyan végtelen tatyóm? *-*) Unalmamban akár valaki mellé el is szegődhettem segédnek/kísérőnek.
Hirtelen ennyit tudtam felhozni.

[Sirak]

Én is tudok kyr ősi nyelven :3
Black cat, nekem van egy hatalmas király ötletem, de nemtom mennyire fog tetszeni.
Szóval, mint tudni illik, én egy kincsvadász vagyok. Azzal fogom a pénzem, hogy legendákban hallott kincseket keresek, esetenként felkérésre is dolgozok stb stb... Egyik alkalommal egy kis csapatot verbuváltam egy ilyen expedícióra, s te is köztük voltál (mellesleg a karakterem igen nagy vándor, ha hall valami kincsről ami sokat érhet, azért a világ végéig is majdhogynem elmenne.). No, oszt akkor ahogy szoktad elloptad a zsákmányt míg mi örvendettünk, viszont nem számoltál vele milyen egy ádáz emberrel izé...félelfel akadtál össze. Illetve nem is tudhattál számolni vele, hisz kitűnően játszom a mániákus szerepemet, aki úgy tesz, mintha másokra lenne utalva. Ellenben a többi balfácánnal, akik nyílt lapokkal játszanak, velem nem lehet csak úgy packázni. Úgyhogy felkutattalak, s végre egy noname faluban találtam rád, ahol megszálltál az éjszakára, végül bunyóba keveredtünk, ugyanis nem igazán értek annyira a csöndben besurrranáshoz, mint amennyire gondolom te, de azért nem tudtál időben megszökni se. Aztán kiesett a kezedből az erekje a nagy verekedés közben, s én valami fura dologra lettem figyelmes. Lepattant egy darab belőle. Megdermedtem, te pedig ki akartad használni az alkalmat, hogy lelépj amíg én ijedten bámulok, de megfogtam a kezed és csendre intettelek. "Nyughass liba, ez hamis."
Te ijedten kapkodod a tárgyat, hogy lásd amit én látok, hogy értsd, de hiába. Aztán elmagyaráztam neked, végül csak nevettünk rajta egyet, ittunk egy keveset, majd eladtuk egy szerencsétlennek, hogy azért legyen rajta valami hasznunk is.

[Black Cat]

Hehe, rendben Sirak, benne vagyok.

[Pelso]

A közös előtörténet rész tetszik.

Black Cat
Az előtörténeteddel kapcsolatban egy - két apróság fúrja az oldalam.

Mi lett a hajó út vége? Honnan hova ment? Hogy értél oda? Hol olvadtál be a tolvaj céh-be? Ifin? Vagy a Quiron tenger mentén valahol? Hol voltál kurtizán?

A többi apró cseprő kérdésemmel már nem is untatlak.