(Sal Hiddle)
-Hogy micsoda?! -Salamanca hirtelen csattant fel, az elf lány mondandójába vágva. Arcára ismét kiült a gyűlölködő, megvető kifejezés, mely eddig is csúfította amúgy gyönyörű arcát: most azonban magára öltötte egy kígyó álarcát, és úgy meredt Tiára, sziszegve, dühtől csillogó szemekkel.- Hogy mered azt állítani, hogy én...én vagyok mindenért a hibás, hogy...hogy vonhatsz kérdőre azért, amiért megvan rólad a véleményem, és nem tisztellek, kedvellek úgy, mint a többiek?! -hangja remegett a visszafojtott indulattól, mely a torkát kaparta, az agyába fészkelte magát, és szépen-lassan átvette az irányítást az érzései felett. De nem mozdult. Nem tehette meg...tudta, hogy most még nem jött el az ideje az újabb támadásnak. És uralkodott magán. -Szánalmas vagy, tudod? Miért pont engem szúrtál ki magadnak? Élvezed, hogy úgy játszadozhatsz velem, ahogy csak akarsz? De vigyázz...vigyázz, te mocskos elf, mit teszel, mert egyszer még visszakapod tőlem ezt, százszorosan meg fogsz fizetni mindenért...és tudd meg, látni sem akarlak...- azzal, ha senki sem állta a lány útját, Sal vörös arccal, dühösen kiviharzott a szobából.